Márai: Egy polgár vallomásai

2013. 11. 19.

     A két részből álló ”vallomás” Márai íróvá érését foglalja magába. Azt a hosszú időszakot, melyben kialakult szemlélete, módszere, stílusa. Ugyanakkor az író nyomon követi a világnak és Magyarországnak átalakulását a XX. század első évtizedeitől kezdve a harmincas évekig. Ezt az átalakulást hanyatlásnak érzékeli.

     A cezúrát az első világháború jelentette, melyből személy szerint fiatal kora miatt megmenekült. (Nem is ír róla sokat.) De nem menekült meg az ország. Majd a törvényszerűen fellángoló forradalmak egész Európát felforgatták. Márai távolságtartással ír róluk. Sosem volt célja a társadalom megjavítása. Egész értékrendje a „boldog békeidőkben” alakult ki. Erre utal a második rész utolsó fejezetének apaképe, mellyel végképp elfogadja azt a világot, azt az értékrendet, mely útjára indította. S fájdalmasan döbben rá, hogy mindez már csak az emlékekben létezik.

     A könyvben az emlékek felidézése, a leírások plasztikus képet adnak a kis- és nagyvilágról. Felejthetetlen portrék, jellemrajzok sorozata érzékelteti, mit kapott ő családjától, kortársaitól. Esendő ember voltáról is képet kapunk. (Ezért vallomás.) Olvasmányai közül kiemelhetjük Goethét, az örök társat, és Proustot. Eszmefuttatásai megvilágítják a századot, s van üzenetük a mának is.

     A második rész a közel tízéves európai tanulmányútjáról szól. Bejárja az otthonos Németországot, a kezdetben elutasító Franciaországot, Angliát. Otthoni segítség nélkül ezt persze nem tehette volna meg. Még felesége, Lola is otthonról hozott támaszt, cselédet magának.

     Mégis haza kellett jönnie. Mert az anyanyelv és a magyar visszhang nélkül elsorvadt volna. Mondanivalóját csak a magyar olvasók számára tudta megfogalmazni. Polgári egzisztenciáját csak itt teremthette meg. Az apa halálával lezárult a konfliktus, mely gyermekkora óta gyötörte: „… most már mindent szabad, beléphetsz az anarchista pártba, felakaszthatod magad, minden, minden szabad…” Valójában a hazatérés a kezdetekhez való visszatérés. Múlhatatlanul szüksége van arra az útravalóra, melyet gyermekként kapott. Már csak azért is, mert nemcsak az a polgári világ bizonyult törékenynek, hanem az egész emberiség léte:

 „Az élet tájait baljós világítás hatotta át. Rettegő és gyanakvó világban élek, amelyben az államférfiak időről időre haladékot adnak még az emberiségnek (…) Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött.”

     Milyen fájdalmasan szép a firenzei élmény leírása, mely egyszerre érzékelteti művészi érzékenységét s polgári lelkületét. Kassa már elveszett, igaz helyette van Buda, új színtere az alkotó képzeletnek.