Aeneis

2013. 04. 26.

1. ének

     Nem először olvasom Vergilius Aeneisét. Lakatos István fordításán kívül forgattam még Kartal Zsuzsáét.      "Arma virumque cano…" Lakatosnál: „Harcokat éneklek s egy hőst…” Kartalnál: „Fegyvert s férfit énekelek…” A legjobb azonban Zrínyi: „Fegyvert s vitézt éneklek…”

 
     Most is meglepő számomra, hogy Vergilius mennyire követi Homéroszt. Az első hat énekben Odüsszeusz bolyongását „utánozza”, a második hat énekben pedig az Iliász harcait idézi emlékezetünkbe. Arra törekszik, hogy minél több részleten is emlékeztessen nagy elődjére.

     Homéroszt most nem idézem, hisz minden középiskolás megtanulja kívülről a múzsához fohászkodást, s az eposz tárgyát megjelölő sorokat. Persze van, amiben Vergilius más. Jó felfedezni Vergiliusban Homéroszt, de még izgalmasabb kideríteni, miben tér el. Odüsszeusz hazáját szeretné visszakapni, Aeneas pedig új hazát szeretne alapítani az elveszett helyett.

      Az istenek ugyanúgy tudják a jövőt, ugyanúgy beleavatkoznak a főhős sorsába, felbukkannak ugyanazok a motívumok, pl.: tengeri vihar, hajótörés, Aelous, Scylla, cyclops. Aeneas ugyanolyan óvatosan közelíti meg az ismeretlen föld népét, mint Odüsszeusz. Didó éppolyan szerelmes lesz, mint Nauszikaá.

     Amikor a Karthágó városába érkeznek a Trójából menekültek, a falfestményeket szemlélve Aeneas ugyanúgy átéli, hogy ő már legendává vált, mint Odüsszeusz. A képek ugyanis a trójai harcokat ábrázolják:

„Akkor tört fel csak keserű zokogás kebeléből,
hogy hadizsákmányát, kocsiját s meglátta barátja
holt testét s Priamust, aki puszta kezével esengett.”

     A művészi alkotás megörökíti, túléli a pillanatot. (Lásd: Shelley: Óda egy görög vázához) Sőt együtt érez az esendő emberrel. („mert van a tárgyaknak könnyük: szánják a halandót.” I. ének, 462. sor) Valójában Aeneas zokog, a tárgy csupán felidézi a tragikus eseményeket.

     Babits ugyanezeket a vergiliusi szavakat adta egyik verse címének: Sunt lacrimae rerum (van a tárgyaknak könnyük), maguk a dolgok is érző lények, szenvednek a magánytól:

„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyatkor
bús lelküket kitárják meztelen.”

2. ének

      Az első ének a tengeri viharról, Aeneas karthágói partraszállásáról szólt, a második Trója pusztulását mondja el. Dídó szólítja fel hősünket, hogy beszélje el történetét. Aeneas nehezen szánja el magát a vallomásra, tudja szörnyű sebet fog feltépni. (Vö. Odüsszeia, 8. ének)

     Trója elpusztítása a falóval kezdődött. A halálos csapdát Ulixés, (lánykori nevén Odüsszeusz), eszelte ki, Epéosz építette meg. Sinón mesteri hazudozással ámította el a trójaiakat. Maga Priamus parancsolja, hogy engedjék szabadon a fiút, nem tudja, hogy Trója halálos ítéletét írja alá
     Isteni jelek erősítik meg, hogy mit kell tenniük a trójaiaknak: a két sárkánykígyó elpusztítja Laokoont és két gyermekét. Nagy költői erével ábrázolja Vergilius a vész közeledtét:

Fordul az ég ezalatt, a vizekből éjszaka csap fel,
menny sarkán – földön, fortélyán myrmidonoknak
sűrü-vak árny sújt szét; falaink némák a leroskadt
teucroktól, kimerült testük zsibbasztja az álom.
Ám cinkos fényében a csendes holdnak elindul,
harcra szerelt hadigályán csapatával az argív
s jön Tenedosból jól ismert partunk fele; jeltűz
gyúl a vezérbárkán; ekkor, mert védi a végzet,
tölgyreteszét titkon megnyitja Sinón a falónak
és a hasába bebújt danaók seregét kibocsátja.

     A faló „bendője” ontja a görög harcosokat. Köztük van Ulixés, Neoptolemos (Pyrrhus), Menelaus és Epéos is, akik beengedik a rejtőzködő görögöket.

     Aeneas első gondolata, hogy védi a várat: „nincs szebb, mint fegyverrel kézben a harcban elesni.” De Hector árnya is inti: neki új hazát kell teremteni. Aeneas nehezen fogadja el ezt a sorsot, sokkal könnyebb és nemesebb(!) a biztos halálba rohanni:

„Egy a reménye a vesztesnek: ha reményre nem áhít.”

De hiába a hősiesség:

„…ha nincs meg az ég áldása, hiába remélünk!”

     Az egyik legdrámaibb jelenet az, amikor Neoptplemos / Pyrrhus (most hadd áruljam el, hogy ő Achilleus fia) Priamus szeme láttára gyilkolja meg fiait. Priamus nem véletlenül emlékezteti Pyrrhust arra, hogy apja mennyire nagylelkűbben viselkedett vele. (Iliász, 24. ének)

     Istenek és látomások vezetik Aeneast útján: Venus figyelmezteti emberségre, lángnyelv jelenik meg kisfia, Iúlus feje fölött. Apja is jelekből érti, hogy ott kell hagynia Tróját. Elindulnak, de a felesége Creusa nélkül. Vergilius ezeken a lapokon emelkedik a világirodalom legnagyobbjai közé.

3. ének

      Miután Aeneas befejezte Trója bukásának elbeszélését, következik útjának leírása Karthágóig. Ezt az utat méltán nevezhetjük odüsszeuszinak, hisz Aeneas és Vergilius is Odüsszeusz nyomát követi.

     Érdekesen kapcsolódnak egymáshoz művek és motívumok. Aeneas először a „föld-túró thrákokhoz” jut el, ahol bika-áldozathoz készülve sombokrot és mirtuszfát tépett ki a földből. A növények azonban vérezni kezdenek, és

                                    „… megszólal a mélység,
felnyög a domb, és ezt hallatszik sírni fülembe:
’Mit marcangolsz, Aeneas, engem nyomorultat?
Hagyd a halottat, tiszta kezed kíméld. Nem a kóró
vére csepeg – te pedig jól ismersz, trójait engem!
Fuss e kegyetlen földről, fuss, jaj, e kapzsi vidékről,
mert Polydórus szól hozzád. Itt fekszem a földben…’
                           (Lakatos István fordítása)

     Polydórus, Priamosz fia, elmondja, hogy menekülni akart a trák királyhoz, de aranykincsei miatt Agamemnon megölte. Aeneas újratemette, megadván neki a végtisztességet. Az Odüsszeiában Elpénor könyörög tisztes temetésért:

Hogy siratatlanul és temetetlenül ott ne maradjak,
Míg te tovább utazol, ne legyek neked istenek átka;
Égess hát meg a fegyvereimmel, ahány velem ott van,
S nékem az őszhabú tenger partján sírt is emeljél,
Hogy szomorú sorsom tudják meg a megszületendők.
                          (Odüsszeia, XI. ének, Devecseri Gábor fordítása)

     Ugyanakkor Dante Poklában a következő sorokat olvashatjuk:

„Akkor előrenyultam a karommal,
    s egy nagy bokorról egy ágat letörtem,
    s a törzse: ’Mért tépsz?’ – szólt rám fájdalommal,
és vértől lett a helye barna körben
    és ’Mért szakítsz?’ – így jajgatni nem szűnt –
    ’nincs semmi részvét eleven kebelben?
Emberek voltunk, fává kelle lennünk…”
                                 (A tizenharmadik ének, Babits Mihály fordítása)

     Jóslatokból ebben a részben rengeteg van. A jóslatok tulajdonképpen tervek. Félre is lehet érteni őket, de akkor az újabb jóslatok már pontosabb útmutatást adnak. A hős így egyre közelebb kerül céljához.

     Aeneas apja tanácsára először Kréta szigetén keresi új hazáját. Egy titokzatos járvány űzi tovább a trójaiakat. Majd Apolló szavaira hallgatva, Itália felé fordítják hajóikat. Találkoznak a rémisztő hárpiákkal, kikerülik Ithakát: „s átkozzuk szirtjét: mért szülte a szörnyű Ulixést!”

 
     Actiumban meztelenül, beolajozott testtel vettek részt az Apolló tiszteletére rendezett ünnepi játékokon. Majd megrendítő találkozás Andromachéval, Hector özvegyével és Helenusszal, mostani férjével. Helenus is Priamos fia, felépítette Trója hasonmását, jóstehetségével segíti Aeneast további útján, Scylla és Charybdis között.

     A legszebb a szicíliai Aetna leírása:

         Roppant réve szelektől jól védett, de bedörgi

         Közvetlen közelében, vad robajával az Aetna,

         Éjszinű füstfelhőt is eresztve az ég fele olykor,

         Mely szurtos-feketén kavarog s izzó parazsaktól

         Gőzölög és gomolyával a csillagokat nyalogatja;

         Ámde saját bel-részeit is köpi-hányja a hegység,

         Szirt-darabok, folyékony kő özönét, mely a légben

         Összetapad hörgő hangon, míg forr a szurdok.

                   (Lakatos István fordítása)

4. ének

  A mű páratlan számú énekei (I., III., V. stb.) „a sokszereplős történelmi események, bolyongások, csaták krónikái, a páros számú énekek azonban (II., IV. stb.) megkapó drámákkal, egyes hősök történeteivel ismertetnek meg.” (Kartal Zsuzsa)

     A IV. ének témája Dídó elhatalmasodó szerelme és halála. Az Odüsszeia V. énekében Zeusz Hermészt küldi Kalüpszó nimfa szigetére, hogy megüzenje, Odüsszeusznak haza kell térnie. Kalüpszó éppen olyan kétségbeesett, mint Didó, csupán halhatatlan.

     Junó és Venus állnak a szerelem kiteljesedésében Dídó mellett, mely egy vadászat alkalmából valósul meg:

Trója ura s Dídó ugyanegy barlangba kerülnek.
….
villan a villám és, tanujuk nászukban, a mennybolt,
míg a hegyek havasán ujjongva visongtak a nimfák.

     Iarbashoz, Dídó kikosarazott kérőjéhez is eljut a Hír, „ez a legsebesebb szörny-átok”, aki bepanaszolja a „jöttment nőt” és a ”kenceficés” Aeneast. Jupiter azonnal magához rendeli Mercuriust, hogy általa emlékeztesse magasabb hivatására:

Hej, de feledted a földet, a céljaidat, birodalmad!

     Aeneas titokban adja ki a parancsot: fel kell szerelni a gályákat, tovább kell hajózni. Vergilius nagy teret szentel Dídó megrendítő lelki összeomlásának, aki Aeneashoz hasonlóan titokban cselekszik: elkészítteti máglyáját, megátkozván szerelmét.

Aeneas ezalatt már úton volt, seregével
nyílt vizeken, bizton siklott a setét habok árján,
ám a szegénynek, Elissának, lángok-beragyogta
várát hosszan el-elnézi. S nem tudja, a tűzvész
mért támadt?
                                                (V. ének)

5. ének

     Karthágó tüze messzire látszik. A tengeren menekülők sejtik, hogy valami tragédia történt. Palinurus, a kormányos észleli a sötét felhők gyülekezését. Sértené arányérzékünket, ha Aeneas gyorsan célba érne:

     „Hát ha a Sors az erősebb, menjünk, merre mutatja
      És hova hív.”

     Szicíliába vetődnek, ahol Anchises (Aeneas apja) csontjait őrzi a föld, s Acestes, a trójai fogadja őket. Anchisesről emlékeznek meg először, majd kilenc nap után kezdődnek a versenyek. (Az Odüsszeiában a 8. énekben meséli el Homérosz a küzdelmeket, melyekbe az addig néző Odüsszeusz is bekapcsolódik.)

     Az evezésben Mnestheus, Gyas, Sergestus és Cloanthus a résztvevők. Minden tökéletesen úgy zajlik, mintha ma lenne. Óriási a tét. Mindenkit elfog az izgalom. A versenyt Cloanthus nyeri, aki az utolsó pillanatban egy tulkot ajánl fel a tenger isteneinek. Portunus, a kikötők védőistene lendíti célba. A versenyt természetesen ő nyeri, de még a hajótörött Sergestus is megkapja jutalmát:

     „Egy Pholoé nevű krétai rabnőt kap, ki Minerva
      mesterségeit érti s ikerpárt szoptat a keblén.”

     A futásban már sokan indulnak, de Euryalusnak kell nyerni, mert ő „gyönyörű alakú, viruló gyerekifjú”, és „szép testben vonzóbb az erény is.” Míg itt a szépség nyűgözi le nézőt, az ökölvívásban a félelmetes küzdelem durvasága Dares és Entellus között. Entellus először nem is akart kiállni, de aztán úgy belelovallta magát a püfölésbe, hogy Aeneasnak kellett közbelépnie, hogy megmentse Dares életét. Helyette Entellus a jutalom-bikát sújtotta halálra. Már az Odüsszeia is figyelmeztet az arányérzékre. Tudni kell különbséget tenni a verseny (játék) és háború között. Az íjversenyben Acestest, a királyt jelölik győztesnek, noha előtte Eurytion, Pandarus testvére célzott a legjobban. A király nyila azonban kigyulladt a levegőben, s ez égi jelenek tekinthető.

    Még egy utolsó versenyszám következik. Bár ez inkább bemutató: hogyan vezényli az ifjú Iúlus/Ascanius társait, hogyan bánnak az ifjak a lovakkal. Ez ismét a szépség megjelenítése.

     Eddig tartottak a játékok, melyeket Anchises tiszteletére rendeztek. Ami ezután következik, olyan drámai kihívás, mely minden játék mögött ott rejtezik. Lemondani a további útról, letelepedni itt!? (Hisz olyan jó ez a meghitt nyugalom!) Az anyák hallgatnak Juno követére, az álruhás Iriszre, és felgyújtják a hajókat. Jupiternek kell helyrehoznia a hibát:

     „vak viharok közepette dühöngve, morajlik a mennybolt
      s reng felföld és puszta; az ég pedig ontja e nedves
      Auster-üzött, sűrű zivatartól éjszin esőket,
      Míg a hajók fentről feltelnek, a félig-elégett
      Deszkák átáznak s a veszély elfüstöl egészen:
      Így menekült meg, négy híján a hajóhad a vészből.”

     Maga Aeneas is elbizonytalanodik egy pillanatra. Nautes , a jós, de nyomatékosabban az égi látomásként megjelenő Anchises közli: Aeneasnak meg kell járnia az alvilágot.

     Közben az isteni szférában elintézendők vannak napirenden. Venus kérleli Neptumust, hogy segítse a hajókat. Ígéretet is kap, hogy Aeneas és társai bizton haladnak előre. Egy valaki fog csak elpusztulni, a kormányos, szegény Palinurus.

6. ének 

     Amikor Aeneás hajóival Cumaenél Itália partját elérte, első dolga volt, hogy felkeresse Sibylla barlangját. A római mitológia szerint az Avernusi-tónál van az Alvilág bejárata. Sibylla Apolló (Phoebus) jósnője volt, s Aeneás újra és újra bizonyságot akar szerezni küldetésének helyességéről, valamint könyörögni Apollóhóz, hogy Latiumban otthonra találjanak. Bármennyire félelmetes jelenség a jósnő, végül is megnyugtatja Aeneást, de mindennek nagy ára van:

     … el fogsz jutni Lavínium országába, ne aggódj.
     Mégis sírtok: bár sose jöttünk volna! Csatákat,
     szörnyű csatákat látok, vértengerben a Thybriszt.

 
    (Lavinium= Aeneas által alapított város Latiumban. Thybris= a mai Tiberis)

     A vértenger Petőfit juttatja eszünkbe: Az ítélet c. prófétáló versében megjósolja, hogy a jó és a rossz küzdelme vérbe borítja a világot:
                                                          Nincs pihenése
     A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
     Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.

     Aeneás elfogadja a sorsot, de mindenekelőtt elhunyt apját szeretné látni, azaz leszállni az Alvilágba. Ez nem könnyű feladat. Először is aranyágat kell vinnie Proserpinának, az Alvilág királynőjének, ajándékba. Majd el kell temetnie társát, a kürtös Miséniust, akit a féltékeny Triton lökött a vízbe. A szertartás után indul alvilági útjára Sibylla vezetésével. Az emberi életet fenyegető rémségek várják Aeneást a bejáratnál: a Gyanú, a Kétség, a Járványok, az Öregkor, a Halál, a gyilkos Harc s a Viszály viperája. Azonkívül természetesen Charon fogadja a holtakat, de csak az eltemetetteket:

     … Mivel meg kelletik adni a földnek
     csontjaikat, hogy a gyors ár elvigye lelkük e révből.

     Hasonlóképpen ír Arany János is:

     A tölgyek alatt
     Vágynám lenyugodni,
     Ha csontjaimat
     Meg kelletik adni.
                      (A tölgyek alatt)

     Cerberust, a háromfejű kutyaszörnyet is megtévesztve, élve jut Aeneás az Alvilágba, s először tanúja lesz a bűnösök mérhetetlen szenvedésének:

     Mínos ítél itt és urnát rázva behívja
     halk seregét: s ki hogy élt, ki miben bűnös? kideríti.

     Vergilius képzelete olyan megrendítően mutatja be a szenvedést, s oly sok valóságos vagy mítoszi alakot idéz meg, hogy Dante az Isteni színjátékban méltán választotta vezetőjének Vergiliust. A legtragikusabb (mert személyes) jelenet Aeneás és Didó találkozása:

     „Állj meg, ne akarj elbújni, ha nézlek. Előlem,
      tőlem futsz? Hisz a sors szólnunk most enged utolszor!”
     Így szelidítgeti Aeneas a szavára felizzó,
     villámló szemű árnyékot, míg könnye kibuggyan.
     Ám elfordul az árny s a szemét lesüti, s merev arca
     éppúgy nem rezdül meg semmi beszédre ezentúl,
     mint nem mozdul a kő s a kemény marpessusi márvány.

     Aeneás eljut oda is, ahol a boldogok élnek. Látja, mint játszanak, versenyeznek, énekelnek, lakomáznak. Itt élnek az ősök, a költők, felfedezők, művészek. Azok, akik alkotásaikkal gazdagították az emberi életet. Megható a találkozás az apjával, Anchisésszel:

     Itt vagy hát? győzött a veszélyes uton, melyet elvárt
     tőled apád: kegyes áhitatod? s én láthatom arcod?

A fiú:

     Háromszor próbálta nyakát átfonni, hiába,
     háromszor surrant ki a testtelen árny, eloszolván,
     mint lehelet-lágy szél, mint felszakadó rövid álom. 

   

      De valahogy nem múlik el örökre a lélek és a test. Ha megtisztulnak, az Elysiumba jutnak:

      Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
     mind, seregestül a Léthéhez szólítja az isten,
     hogy feledést szíván folyamából, újra a napfényt
     szemre vehessék, és fel akarják ölteni testük.

     Anchisés a jövőt is látja. Itt vannak már, csak még nem jutottak fel a fényre, a római történelem nagyjai. S Anchisés oly bölcs, hogy elmondja, mi Rómának a hivatása:

     Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,
   s arcot olyant farag, úgy , hogy szinte beszél az a márvány,
     jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
     mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
     ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
     el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
    és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.

7. ének

     A hetedik énekkel kezdődik az eposz második része.

     A múlttól való elszakadást jelenti, hogy meghal Aeneas dajkája, Cáieta. Megrendülve búcsúzik tőle a hős. Az ő nevét fogja őrizni az öböl, ahol sírja domborul. Elhajóznak Circe szirtfoka mellett:

      „És hallják, az oroszlánok mint fújnak, a láncot
       mint tépik dühösen bömbölve a kései estben
       s medvék és sörtés sertések hogy tusakodnak.”

     Emberek voltak mind. Aeneas hajóraja a Tiberisen halad fölfelé, s megérkeznek a hőn áhított új hazába, Latiumba. A költő Eratóhoz, a szerelmi költészet múzsájához fordul segítségért, hogy árulná el, mi fogadja őket nagy Hesperiában (Itáliában). Latinus itt a király. Lánya, Lavinia eladósorban. Legesélyesebb kérője Turnus. Latinus azonban ismeri a jóslatot, hogy idegen fog a vidékre jönni, s ő lesz a város uralkodója.

     Másrészt a kedvező jelek Aeneas oldalán is sokasodnak. Anchises jósolta nem is olyan rég, hogy akkor érkeznek az új hazába, ha megeszik az asztalt is, amelyen étkeznek:

       „Aeneasszal a fő vezetők meg a bájos Iúlus
       közben egy égre törő, terebély fa alá telepednek
       s torhoz készülnek, tönkölyből tészta terítőt
       téve a gyepre az étel alá – Jupiter maga súgta –
       és a Cerés-aljat termése tetézi a tájnak.
       Majd miután már minden mást felfaltak, e szűkös
       Lángos-alapra, Cerés-kéregre kapatta éhség
       Elszánt fogsoruk és a karéjt a kezek le-letörték,
       Falva a négybe szabott, vékony, sors-adta lepényből.”

       Aeneas közben követeket küld a királyhoz, majd:

               „….. lapos árkot vet bástyái helyéül,
       rendezi táborukat, s az előszállást a fövenyen,
       mint egy erődöt, sáncokkal, gyepüvel bekeríti.”

       Latinus barátságosan fogadja a küldötteket, s eszébe jut, hogy innen származott el Dardanus, a trójaiak ősapja. Így tehát Aeneas tulajdonképpen hazajött. Ilioneus adja elő kérésüket, hogy egy kis parti részt engedjenek át a Trójából menekülteknek, itt szeretnének letelepedni. Latinus tudja, mi vár rájuk, szívesen beleegyezik, s képzeletében már kiszínezi a nagy jövőt. Felajánlja Aeneasnak a lányát, s háromszáz lovat ad ajándékba a jövevényeknek.

       Ám az emberek sorsába, döntéseikbe beleszólnak a felsőbb hatalmak, pl. Junó, a dardánok (trójaiak) fő ellensége:

       „Engem aláz le csak Aeneás! Ha erőmmel azonban
        nem birom, ott kérek védelmet majd, ahol adnak.
        Hogyha pedig nem pártol a menny, fölrázom a poklot!”

     Az utolsó sor jelszava sokaknak, anélkül hogy az Aeneist olvasták volna. Nincs fontosabb mondata a műnek!

      Junó, a Zrínyiászból régi ismerősünket, Allectó fúriát hívja segítségül. Neki kell elhintenie a háború magvát. Amatát, Latinus Turnust pártoló feleségét, úgy feltüzeli, hogy az orgiára hívja asszonytársait. Turnust is ráveszi, hogy űzze el az idegeneket. Közben Iulus (Aeneas fia) vadászata balszerencsésen végződik. A „bájos” fiú elejti Tyrrhus (Latinus nyájának őrzője) gyönyörű, nagy agancsú, gondosan nevelt szarvasát. Erre dühödten ragad fegyvert Latinus házanépe, Allectó is megfújja tartaroszi kürtjét:

                „Nem pór-harc már a csatájuk,
      hol perzselt fa-karók járják vagy durva durungok,
      két-élű vas fegyverük és feketén meredeznek,
      mint a vetés, a kivont kardok, de lobognak a napban
      s visszaragyogtatják villámuk az ércek az égre…”

      Tovább tüzeli őket, hogy mindjárt az elején elesik Almó, Tyrrus legidősebb gyermeke és Galaesus, a békeszerető öreg. Ömlik a vér. A fúria elégedetten röppen fel Junóhoz: „Ím a viszályt véghez vittem véres viadallal…”

 
      Egész Latium hadba indul. Kivéve Latinust, aki „mint tengeri szikla” ellenáll. A Janus-templom Viadal-kapuit is Junónak kellett helyette kinyitnia. A költő seregszemlét tart. A legkiválóbb latiumi vezérek: Mézentius, Aventinus (Hercules fia). A sort Turnus és Camilla, az amazonok királynője zárja.

8. ének

  Lassan következik el Aeneas „honfoglalása”. Először, mint a 7. énekben olvastuk, Turnus gyűjti hadát, Latium forrong. Aeneas aggódik, éjszaka sem tud megnyugodni. ekkor váratlanul megjelenik Tiberius, a folyó vén istene, s vigasztalja a hőst. Jósol és jó tanácsot ad: Aenasnak szövetségeseket kell keresnie, pl. Éuandrost, aki még a trójai háború előtt Itáliába vándorolt. Aenas látogatása jó alkalom arra, hogy előszámlálják a közös ősöket, s elregéljenek százféle történetet. A kellő tiszteletet megadva, Aeneas így vezeti be óhaját:

       „……………………… a menny szent jóslata folytán
       és ükeink révén rokonod vagyok én is: a híred
       messze közismert, hát engedtem a Sorsnak örömmel.
       ….
       Így eredünk azonos vérből szétválva, mi ketten,
       ebben bízva követséget sem küldtem előre,
       terveidet tudakolni ravasz csellel: én magam állok,
       s nem féltem fejem, én magam itt, hogy esengjek e lépcsőn.”
                                                                        (281. o.)

      Éuandrosnak épp most kerekedik kedve Cácusról, e fél-ember szörnyről mesélni, akinek az apja Vulcanus (a görögöknél Héphaisztosz) volt. Hercules (Héraklesz), akit Vergilius többféle néven említ, pusztítja el a szörnyeteget. Feltépi félelmetes odúját, visszaszerzi a rablott jószágokat. Herkules nagyon sokat tett azért, hogy az emberi világ ezen a tájon is civilizáltabb legyen. Éuandros így dicséri a rendteremtő, olimposzi istent, Saturnust, aki Juppiter apja volt:

       „….. helyi faunusok és nimfák, meg a tölgyek
       durva tövén nőtt lények laktak e sűrüben egykor,
       kiknél rend és műveltség sose volt, a barommal
       bánni, begyűjteni termést nem tudtak, se kimélni
       készletük – éltek a szűkös vad-húson, fa gyümölcsén.
       Míg Olympos egéből el nem jött, Jupiternek
       fegyvereit futván Sáturnus, a trónja veszített.
       Ő e tudatlan, a szirtfokokon szétszórt hegy népet
       egybeterelte, s törvényt adva, nevét a vidéknek,
       minthogy ölében lappangott, Latiumra cserélte.
       Ennek uralma alatt ragyogott, mondják, az aranykor,
       oly békés boldogsággal béklyózta a népet,
       míglen e színtelen és korcsabb kor kezdte követni
       s véle a vad harc-vágy, valamint éhsége a kincsnek.”
                                                                    (286 o.)

     Éuandros egyébként szerénységre tanítja Aeneást:

       „Merd, vendégem, a fényt megvetni tehát, hogy az istent
        méltóan szolgáld: a szegénységet sose szégyelld.
        Mondta s a termetes Aeneást bevezette a szűkös
        hajlék boltja alá s ültette az ágyra, amelynek
       medve subája, a líbyai, s lomb volt lepedője.”
                                                                     (288. o.)

      Izgalmas, ahogy Venus ráveszi férjét, Vulcanust, hogy fegyvereket készítsen fiának, Aeneasnak. (Könnyű dolga volt!) Ebben is az Iliászt követi költőnk. (XVIII. ének). Homérosz jelenetezése azonban monumentálisabb, bár Vergilius is élvezetesen írja le, hogyan dolgozik Vulcanus műhelyében a segédeivel, Brontesszel, Steropésszel és a „mezítlen testü Piracmonnal”. A természet maga is „dolgozik”. Vergilius Lipara szigetéről ír, mely ma Lipari, a Lipari-szigetek közül a legnagyobb. Szicíliától északra vannak elszórva a tengerben ezek az olykor még ma is működő vulkáni szigetek, pl. Vulcano vagy Stromboli, nem is beszélve az Etnáról. (Személyes: jó volt erre hajózni, s arra gondolni - tisztes távolból - hogy talán éppen most fog a felszínre törni a gigászok tüze.)

      Vergilius így mutatja be a folyamatot:

       „Egy sziget áll szemben a siculus parttal, Liparának
        aeoli részénél, kimagasló szirtfoka füstöl,
        míg alul odvas, cyclópsok-kürtői-kirágta
        aetnai barlangok bömbölnek benne, s az üllők
        visszanyögik vad ütésük, ahogy vermén a chalybsok
        vaskeveréke sziszeg, s a kohók lihegő tüze lobban:
        Vulcánus lakik itt, s ez a föld Vulcánia, mondják.
        Hát ide szállt le a Tűz Ura most az egek magasából.
       S ím tág vermükben mind vas-gyurmát ver a cyclóps:
       Brontes meg Steropés s a mezítlen testü Pyracmon.”
                                       (289. o. Lakatos István fordításai, 1984)
                    (chalybs: vasmíves nép a Fekete-tenger partján)

9. ének

  A 9. ének azzal kezdődik, hogy Júnó, aki a latinokat pártolja, leküldi a földre követét, Iriszt (szivárvány), hogy rábírja a nem létező babérjain pihenő Turnust: most már készüljön a harcra, Aeneas nincs az övéivel, most kell a Trójából érkezőkön rajta ütni. S úgy fejeződik be, hogy a hosszú küzdelem után Turnus egyedül marad a bástyán. S hiába hősies harca, a teucrok (trójaiak) körbe veszik, s majdnem véget vetnek az életének (s az eposznak), Irisz újra leröppen „felhői lakából” az üzenettel: „már sáturnusi Júnó sem meri védeni többé.” Ekkor Turnus teljes fegyverzetben fejest ugrik a Tiberis vizébe, mely ”lemosva / róla a vért, és társainál, örömére, kitette.”

 
      Kudarcot vallott tehát a mindent eldöntőnek hitt ostrom. A csataleírások egyhangúságát enyhíti az eposzi „kellékek” jelenléte, a stílus szépsége, a mitológia mindent átható varázsa, ahogy pl. a tűzzel fenyegetett hajók átváltoznak „tengeri tündékké.” 

     S az is örömet okoz, hogy a mű hatását felfedezhetjük más, számunkra fontos alkotásokban. Turnus minden ádáz mesterkedését megbocsájtjuk, amikor így szólítja meg Iriszt:

           „Honnan a felhőkből, Írisz, menny éke te, jöttél,
            földre követségül? mi e hirtelen égi verőfény?
            Hogy közepén a magasságot megnyílni előttem
            s szállni a csillagokat látom? Jeledet, ki javallod
            kezdeni küzdelmem, követem, légy bárki.”….
                                     (Lakatos István fordítása)
 

     S itt - nem kis meglepetésünkre - Arany János egyik sorára ismerünk:

           "...Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
            Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
            Lehelleted' arcom még érzeni tompa:
            Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba';
                                    (Buda halála, 11. ének)

      Amikor kiderül, hogy a fenyegetett várból két, egymást rajongásig szerető jóbarát, Nísus és Euryalus ki akar törni, a Zrínyiász megfelelő helye jut eszünkbe. Mindketten, bár az utóbbi fiatalabb és tapasztalatlanabb, derekasan irtják az esti pihenőben lerészegedett ellenséget:

           „Mint teli ólra ha tör valamely vérszomjas oroszlán –
            mert vad éh hajtja – s hurcolja, harapja a gyenge,
            holtra ijedt birkát, véres fogait vicsorítva.”

      Ám végzetük Nísust és Euryalust arra jelölte ki, hogy  Volcens épp akkor érkezzen meg háromszáz lovasával, akik észreveszik az útról letérő fiút, „Euryalust, az ovatlant is, kit felfed a félvak / éjben a hold, melynek sugarát a sisak veri vissza.”

 
      Nísus megmenekülhetne, de visszatér menteni barátját, és így mind a ketten elesnek a harcban. 

     A Zrínyiászban Radivoj és Juranics a két vitéz, akiket ugyanúgy búcsúztatnak, ugyanúgy küldenek a halálba. Zrínyi művében Juranics esik csapdába. Háromezres tatár őrségbe botlanak:

           „Radivoj visszanéz, s nem látja az társát;
            Gondold meg az ő rettenetes bánatját.
           'Juranics, Juranics!' sűrű erdőn kiált,
            De nem más csak echo néki bus választ ád.

            …..

            (Radivoj:)
          „Engem, engem, vitézek! messzirül kiált,
            Engem öljetek meg, nem az én társomat!

           Én voltam az oka azok halálának;
           Én nagyobb feje ennek a próbának.

     Legyen ez a végszó:

           "O, áldott, o, boldog, o, erős vitézek!
           Ha mit az én magyar verseim tehetnek,
           Soha ti dicséretre méltó hiretek
           Meg nem hal, mig folynak alá sebes vizek.

           Mig az nap meg nem áll, mig az magyar nemzet
           Karddal oltalmazza az keresztény hitet,
           Élni fog nevetek; ti penig az Istent
           Örök boldogságban mostan dicséritek."

                                  Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, 9. ének (!)

10. ének

     Hogyan lehet változatossá, érdekfeszítővé tenni a végeláthatatlan csatározást? Szükségszerű, hogy a küzdelem hosszúra nyúljon, mert így válhat a mű szimmetrikussá, s így érzékelhetjük az Itáliáért, a majdani Rómáért folytatott harc jelentőségét. A 12 énekből álló eposz első fele a bolyongás leírása, a második pedig az új haza fegyverrel való megszerzése.

      A 10. ének azért különleges, mert nemcsak az emberek viaskodását látjuk, hanem a magasabb, égi szféra is bekapcsolódik. A helyszín az Olympos. Itt vitáznak az égilakók arról, hogyan alakuljon a harc, melyik halhatatlan miképpen segítse a halandókat, bár Vergilius művében már nincs olyan sok isteni szereplő, mint Homérosznál. Jupiter elégeli meg a vérontást, Junó és Vénusz viszont szinte együtt lélegeznek földi hőseikkel, együtt küzdenek velük. Jupiter így fakad ki:

          „Nagynevü mennybeliek, mért fordul tervetek ismét
           Másfele, és haragos szívvel mi okon civakodtok?
           Ítaliát meg a teucrokat én tiltottam a harctól.
           Mért ez a lázadozás szavam ellen hát?...”

      Válaszul Vénusz hosszan panaszkodik, hogyan törnek előre a rutulok, míg Aeneas távol van. Keserűen vádol mindenkit, a szelek fejedelmét Aeoliából, Íriszt, Allectót:

          „Nem a hon holt hamván lenne-e lakni,
           Trója vidékén jobb?”

     (Megtetszett ez az alliteráció, föllapoztam az eredetit, Vergilius itt egyáltalán nem él alliterációval. Ezt nem szemrehányásként említem, hisz minden fordítás csak ködbe vesző hasonmása az eredetinek.)

     Junó ezzel szemben Turnust védi:

          „Hát sarkára ne álljon tán Turnus hona földjén,
           Ő, kinek anyja Venília és Pílumnus az őse?
           Bezzeg a trójai vetheti zord lángját a latinra
           S fosztva a más mezeit rakhat rabigát a nyakukba?
           És választhat apóst, az arát elorozni az ölből
        S fegyvert fogni hajón, míg békét esd, neki nem bűn?”

     Röpködnek a kölcsönös vádak. Ókortudós legyen a talpán, aki érti az utalásokat. Szerintem még Jupiter maga se tudja, hogy kinek van igaza:

        „Trósz-e avagy rutulus, mindegy lesz előttem ezentúl,
           Vívja a várat akár jó csillag alatt az itálok
           Népe, akár mert Trója hibás és hisz hiu jós-szót.
           Ám a rutul fele sem hajlok: ki amint vet, arasson
           Jót-rosszat. Jupiter minden népnek fejedelme.
           Majd lel a sors kiutat!”

     Ezután nem marad más hátra, hogy kövessük a harcot: mit hoz a sors. Úgy tűnik most a rutul erősebb, de Aeneas Euandrustól az etruszkok urához ment, hogy onnan is hozzon sereget, s indul a táborhelye felé. Egy kis seregszemle is érzékelteti erejét, s az éjszakai hajózásnak is megvan a hangulata:

          „Itt ül a nagyszivü Aeneás, töprengve tusájuk
           Száz lehetőségén, s Pallás, baljára simulva,
           Úgy faggatja a csillagfény, a vak éj kalaúza
           Titka felől, valamint mit tűrt földön-vizen egykor.

     Pallasnak, Euander fiának nagy szerepe lesz a harcokban. De most még csak annyit árulunk el, hogy Aeneas és Pallas szembe találják magukat a tengeri „tündékkel”, a nimfává változtatott hajókkal, akik beszámolnak sorsukról, s figyelmeztetik Aeneast, igyekezzen vissza bajba jutott övéihez. Harminc bárkán érkezik a harctérre, ahol a rutulok és Turnus újra erőre kaptak. Turnus meg akarja akadályozni, hogy Aeneasék partot érjenek. Vergilius aprólékos leírással mutatja be a történtekről: miként kezd Aeneas nagy vérengzésbe, egy testvérpárt is megölve (Maeont és Alcánort). A harc egyelőre döntetlenre áll:

                                           „Hol egyik, hol a másik
           Nép tör elűzni a szembe-csapót; a had Ausoniának
           Itt kapujáért dúl. Valamint erejükre egyenlő
           Szélviharok marják egymást az egek magasában
          S ők se lohadnak, a felhők sem, sem a tengerek árja,
           Úgyhogy a harc hosszan kétes, mivel állja egyenlőn
           Mind: a latin had is így birkózik a trójai haddal,
          Lábbal a láb szorul össze, lecsap bajnokra a bajnok.”

     Ám – meglepő módon – Euander csapata menekül. Pallás megpróbál a lelkükre hatni, hogy ne fussanak el. Majd példát mutatva küzd, s egyre több párbajban győz. De szükségeltetik olykor – a megfelelő helyen és időben – egy drámai fordulat: Turnus lép föl Pallás ellen. Mindenki megremeg. Pallás nem véletlenül könyörög Hercules segítségéért… Pallás sorsát azonban Jupiter intézi – a következőképpen:

          "Véges az élet-idő, rövid, és soha senki se tudja
           Visszaidézni: de tettekkel gyarapítani hírét,
           Erre törekszik a hős. Hány égilakó fia meghalt
           Trója magas bástyái tövén! ott hullt az enyém is,
           Sarpédón. Turnust is majd szólítja a végzet,
           Arra felé tart már, kiszabott pályája határán."

     Turnus a végzés szerint megöli Pallást, s nemcsak egy fiatal, Aeneashoz közel álló, reményteljes élet elvesztéséről van szó, hanem arról is, hogy Aeneas elkötelezettje Euandernek, s fiának, Pallásnak eleste számára kétszeresen is gyötrelmes. Aeneas kegyetlenné válik: Magus hiába könyörög térdét átfogva életéért, Tarquitust már könyörögni se hagyja. Liger is hiába jajong életéért, Aeneas szinte mitikus szörnnyé, gyilkoló géppé válik:

         „Mint ahogy Aegaeón, akiről mondják, keze száz volt,
           Karja ugyancsak száz, és ötven torka lehelte
           Melleiből a tüzet Jupiter villámai ellen,
           S pajzsot is annyit rázott és szablyát ugyanannyit:
           Aeneás is ekép tombolt a mezőn diadallal
           S dúlt, miután érezte, a vas hevül át.”

     Ekkor kis szünet állt be a harcban: Jupiter és Junó vitatja meg az eseményeket. S mivel úgy tűnik Aeneas megállíthatatlan, Junó legalább Turnus életét akarja megmenteni. Készít egy Aeneas-hasonmást, s ezzel a ködképpel csalogatja Turnust messze a véres ütközettől. Miután kiderül a csel, Turnus szégyelli „tévedését”, zokog fájdalmában, vissza akar menni a harcba, de Junó lefogja…

      Közben Turnus helyett Mézentius veti bele magát a vérontásba. Tekintélyes eposzi hasonlat a jutalma:

          "Mint amidőn a magas hegyről harapós kutya-falka
           Vadkant ver le, melyet Vesulus fenyves sürüjével
           Évekig óvott és hizlalt nád-rengetegében
           Laurentum mocsara, s most áll, hálóba kerülvén,
           S rettenetes röfögés közepett borzolja gerincét,
           Hogy közeledni felé, vak dühhel, senki se bátor,
           Csak gerelyükkel a távolból és hanggal ijesztik,
           Az pedig el nem rettenvén ott vár a tömegben,
           S csattogtatva fogát, hátából rázza dzsidáik:
           Így, kikben jogosan forr düh Mézentius ellen,
           Ők se merészelnek kihuzott karddal nekimenni,
           Csak kelevézzel, a távolból rivalogva boszantják."

     Szegény Acront is elküldi a másvilágra, de a haldoklónak van egy vigasza:

                                            "Ne örülj, légy bárki, a bosszú
            Nem fog várni soká; győztél, de a végzet a végén
           Téged is elragad, és ugyanitt, e fövény fedi tested."

     Mávors (Mars) osztogatja a halált, Tisiphoné fúria is ott tombol, olyannyira, hogy a szenvedés már az isteneknek is sok: jobbról Vénus, balról Junó figyeli a csatát.

      Mézentiusszal Aeneas száll szembe. Egyedül ő képes megsebesítenie. Fiát, Lausust, aki fedezi apját menekülése közben, így szólítja meg:

          "Szánandó gyermek, kegyes Aeneás e kiváló
            Érdemedért, méltót nagy lelkedhez, mit is adhat?
           Tartsd meg kedvelt fegyvereid s az apák pora mellé,
           Árnyaihoz, ha ugyan mar még ily gond, hazaküldlek.
           Vedd mégis, te szegény, szomorú hulltod vigaszául:
           Aeneás győzött le, a nagy." Szólt szidva egyúttal
           Késlekedő hiveit, s akinek vér fedte el illőn-
           Göndöritett fürtjét, a fiút felemelte a földről.

     Úgy tűnik Aeneas ismét a helyzet magaslatán van, már tud nagylelkű lenni. Ezek után Mézentius minden erejét összeszedve Aeneasra tör – hiába. Tudván bűneit, hal meg az etruszkok fejedelme, kit kegyetlensége miatt a népe elűzött:

      "Egy csak, amit kérek, ha kegyért a levert könyöröghet:
   Hagyd, hogy földbe tegyék tetemem. Mi dühös gyülölettel
   Környez a nép, tudom én: ments meg, kérlek, bosszujuktól,
      S tedd, hogy társa lehessen e test fiaménak a sírban."
                                                     (Fordította: Lakatos István)

11. ének 

     Aeneas vívódásával kezdődik az utolsó előtti ének. Aeneas egyrészt örül, hogy győzelemmel fejezte be az előző napot, másrészt a gyász vonja sötétebb színbe a hajnal érkezését. Pallás temetésére készülnek. Most Aeneas hosszan beszél, tudja, mit fog érezni Euandros, halott fia láttán. Beszédét azonban így fejezi be:

                                             "Sebét, Éuandros, azonban
          szégyellned, ha reá nézel, nem kell; se halálod
          hívni, atyám, hogy megmenekült gyáván. Jaj, Iúlus
          s ausoni föld, mily nagy védőtök dőlt vele sírba."

      (Sebét nem kell szégyellni: mellén kapta halálos sebét, nem a hátán!)

     Drancés vezetésével megérkezett a latinok küldöttsége is, hogy eltemessék halottaikat. De tulajdonképpen hódolni jöttek, Turnust kárhoztatva, kétszer hat napos fegyverszünetben  egyeztek meg. Megrendítő Euandros gyásza, egy szülőnek gyermekét eltemetni, ez a legnehezebb. Aeneas és Tarchos máglyát rakat a holttesteknek, s miután meggyújtották, háromszor járják körbe a harcosok, zokogva. Ugyanezt teszik a latinok is, akik már nem egységesek. Sokan Turnus ellen vannak. Diomédész várából követei üres kézzel jönnek vissza. Diomédész Trója alatt harcolt Aeneas ellen. Ismeri, nem küzdene még egyszer ellene.

     Turnus nagy, "lelkesítő" beszédet tart. Hivatkozik a volscus Camillára, aki hozza csapatát. Sőt, Turnus kész taktikával fogadja: Camilla és Messapus (etruriai hadvezér) nyíltan támadjon., ő pedig eközben egy "kígyózva kanyargó völgyben" cselt vet Aeneasnak.

     Vergilius a trák amazon királynő, Penthesilea nyomán mintázta meg Camilla alakját. Róla (és Dianáról) sok érdekeset megtudunk: hogyan nevelkedett, miért lett olyan, mint egy harcedzett férfi. Száműzött apja "őt, csecsemő volt még, kiragadta a harc viharából, (...) keblén hordta a hosszú hegyek rideg erdein által / míg süvitettek rá mindenhonnét a kegyetlen / fegyverek, és körben volscus katonák kerítették."

12. ének

      "Öt kört futnak eközben, majd ugyanannyit az úton
     Vissza; hiszen nem játékból, hitvány nyereményért:
     Turnus lelkéért, véréért vívnak e harcban."

   „Meddig tartson még? hol lesz a határ, feleségem?
     Hisz tudod és te se titkolod el, hogy mint honi istent
     Aeneást ide szánja a végzet, a csillagos égbe.
     Vagy mire törsz? e hideg felhőn mi reménnyel időzöl?
     Illik-e isteni lényt sebesíteni emberi sebbel..."

                                                                                                             (Jupiter Júnóhoz)

     Elérkeztünk a nagy mű utolsó énekéhez, mely Aeneas győzelmével és Turnus halálával ér véget. Párharcuk leírásakor Vergilius képzeletét nyilván Homérosz irányította. Az Iliászban emlékezetes jelenet Meneláosz és Parisz párharca, ill. Akhilleusz és Hektór küzdelme. Az előbbinek summáját adja a következő négy sor:

                  "Ölni akart s ismét nekiugrott hős Meneláosz
                    dárdával, csakhogy kiragadta Pariszt Aphrodíté
                    könnyen, mert isten: sürü ködbe takarta a testét,
                    s illatozó, kenetes hálótermébe helyezte."
                                                (Homérosz: Iliász, 3. ének)

     (Hoppá! mondaná a pesti nép, s mondja is gyakorta.)

     Turnus kötelességének érzi, hogy egyedül vívjon meg nagy ellenfelével. Harci dühét egy szép eposzi jelző érzékelteti:

                                             "Mint pun pusztákon oroszlán,
                    Hogyha vadász súlyos sebet ejt, beleszúrva szügyébe,
                    S az most érez a harchoz csak kedvet, nyaka szirtjén
                    Rázza sörényét már s nem fél szétrágni a rabló
                    Ráhajitott gerelyét, míg véres szája felordít:
                    Turnus is épp így vet lángot dühös indulatában."

     Aeneas készen áll a harcra. Ám Júnó, összevetve kettejük erejét s esélyét, még utoljára beavatkozik. Leküldi Turnus nénjét, a halhatatlanná vált Juturnát a földre, hogy óvja meg védencét a haláltól. Juturna fel tudja lázítani a rutulokat, hogy ne engedjék a "szabályos" párviadalt. Fölborul a rend, mindenki úgy érzi, hogy fegyverével kell helyre billenteni a világ egyensúlyát. Még Aeneas is megsebesül egy orvul kilőtt nyílvesszőtől. Később kiderül, hogy csak Juturna képes ilyen vakmerő tettre. Fordul a kocka. Turnus újra reménykedhet. De Venus sem tétlenkedik, ő hoz fiának gyógyírt.

     A kibontakozó káoszban Vergilius így fordul a múzsához:
                                          
             "S most ki dalol nekem isten e sok könnyről, ki tud annyi
                     Vérről, vagy vezető vesztéről vallani versben,
                     Kik hol a trójai hős, hol Turnus elől menekültek
                     Végig a síkon? hát ily vad vésszel veri kedved
                     Népeidet, Jupiter, kik örök békére hivattak?"

     A döntő pillanat Amata öngyilkossága. Összeomlanak reményei: lányának, Laviniának Turnus sose lesz férje. Ez a vágy táplálta életét, s most minden veszni látszik. Jupiter is újra elgondolkodik, meddig tudja még elviselni az értelmetlen pusztítást. Újra arra inti Júnót, hogy be kell fejezni a harcot, s így hamarosan elkövetkezik a legvége:

            „Mit, menekülni akarsz, aki még kérkedsz az enyéim
                   Díszeiben? Nem, Pallás, ő pusztít el e sebbel,
                   Pallás bosszuja vet vétkes véredre ma vámot!”
                   Így szólt és kardját izzón mellébe meríti.
                   Annak a fagy tüstént minden tagjában elárad,
                   S lelke az árnyakhoz búsan, keseregve lesurran."
                                 (Aeneas Turnushoz , Lakatos István fordítása)