Knausgård Joyce-ról

2016. 07. 05

     Joyce tanította meg nekünk, mit jelent individuumnak lenni. Így kezdi méltató írását Karl Ove Knausgård, az üstökösként felbukkant norvég író. A Die Weltben megjelent kisesszé apropója az volt, hogy 100 évvel ezelőtt jelent meg Joyce első regénye, az Ifjúkori önarckép.

     A regény keletkezéstörténete 1904-re nyúlik vissza. Fogadtatása elutasító volt. Ez összefügg azzal, hogy Joyce Stephen Dedalus alakjában az öntörvényű individuum kialakulását akarta megrajzolni, s ennek megfelelően különleges költői nyelvet alkotott. (Knausgård kedvenc szava az „idioszinkratikus”, vagyis össze nem illő, egyedi.)

     Knausgård 18 éves volt, segédtanító egy észak-norvég faluban, amikor először hallott Joyce-ról. A periféria és a centrum viszonyának felismerése fájdalmas volt: „A történelem másoké, csakúgy mint az irodalom és a igazság is.”

     Három évvel később a bergeni egyetemi könyvtárban már az Ulyssest olvasta angolul. (Ennek megvannak a nehézségei.) Majd következett az Ifjúkori önarckép. Erről – összevetve a főművel – Karl Ove Knausgård megállapítja, hogy sokkal „koncentráltabb”. A nyelvi kísérletezés még nem teljesedett ki. Knausgård számára az atmoszférikus ábrázolás is emlékezetes. Másrészt az Önarckép nevelődési regény, 20 év története. Arról szól, milyen hatások érték, mivé lesz az ifjú Stephen Dedalus.

     Egy hosszú beszélgetésben szóba kerül az anyai szeretet és a vallás:

„…Cranly megkérdezte:
- Hány éves az anyád?
- Még nem öreg – felelte Stephen. – Azt szeretné, ha húsvétkor áldoznék. És te?
- Nem akarok – mondta Stephen.
- Miért nem? – kérdezte Cranly.
- Mert nem akarok szolgálni – felelte Stephen.” (310. o.)

     Stephen Dedalus később így foglalja össze életfilozófiáját:

     „Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és a legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használnék más fegyvert, mint az egyedülieket, amelyeknek használatát önmagamnak engedélyezem: a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.” (321. o.)

     Knausgård hozzáteszi, hogy természetesen részei vagyunk korunknak, nyelvünknek, vallásunknak, kultúránknak, de ezenkívül valami mást is, egyénit hordozunk magunkban. Minden igazi író azt a különöst igyekszik megfogalmazni, amelyre nyelve sincs. Eszerint az irodalom nem valahol máshol van, az író csak akkor szolgálhat, ha megtagadja a szolgálatot.

     Most egy máshonnan választott idézettel szeretném érzékeltetni, mit jelen az individualitás, milyen érzésekkel tekint Dedalus a kettős sorban menetelő szerzetesekre, akik vállalják a szolgálatot és a fegyelmet. (Ő is lehetett volna szerzetes!) Dublinban ott van a háttérben színpompájával a tenger, s Joyce pontosságára jellemző, hogy a térképen ma is megtalálhatjuk a Bikát és a hidat:

     „Egy szerzetescsoport visszatérőben volt a Bikából, és éppen megindult, hogy kettesével áthaladjon a hídon. Nemsokára az egész híd reszketett és nyikorgott. A faragatlan arcok kettesével mentek el mellette, a tenger sugárzásától sárgává, vörössé vagy kékessé festődve, s miközben arra törekedett, hogy könnyed közönnyel nézze őket, a belőle feltörő szégyenkezés és szánalom halvány nyomokat hagyott az arcán. Ettől megharagudott saját magára, s azzal próbálta elrejteni az arcát a pillantásuk elől, hogy oldalvást lenézett a híd alatti sekély, kavargó vízbe, de ott is látta magas, nemesfényű kalapjuk, alázatos szalagszerű gallérjuk és lazán lógó egyházi öltözékük tükörképét.” (215. o.)

     Az Ifjúkori önarckép fordítója Szobotka Tibor volt. (1982)

     Knausgård cikke eredetileg utószó volt, de közölte a New York Times (2016. 06. 25), később a Die Welt (2016. 06. 20).