Két sírás
Evezzünk már végre békésebb vizekre! Ne csak a nyomor, az
éhezés legyen a fő téma, mondja jobbik felem. Hát jó, az utolsó fejezetben
süssön ki a nap, villanjon fel az illékony szépség.
Kuncz Aladár 1866-ban született Aradon, és
1931-ben halt meg Budapesten. 1904-ben az egyetemen, az Eötvös Kollégium
tagjaként bölcsészetet tanult, tanár lett, s megnyílt előtte a Nyugat folyóirat
is, s „… mikor 1909 nyarán Párizsba először megérkeztem, sírtam a
boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de ľ esttől a Quartier
Latinba vitt.”, írja főművében a Fekete kolostorban.
S jöjjön a megígért varázslat:
„Még egy egész napom volt Párizsban, és csak az azután
következő reggel kellett utaznom. Másnap reggeltől estig a búcsúzás
meghatódott, bódult állapotában járkáltam Párizs utcáin. E város szépségei,
amelyek előlem sorsom izgalmas fordulatában messzire húzódtak, most, hogy válni
készültem, megint előre léptek. Az augusztusi nyár napjának megszépítő
aranyfénye vont be mindent a Luxembourg-kertben, amikor délután ide beléptem. A
fák, bokrok levelei itt-ott már megsárgultak, vagy vörösek lettek. A korai ősz,
amelyről Ady írt, már-már beszökött Párizsba. A kert álomszerű szépségben
terült el. A fák között a magas, halványzöld füvön a nap fénye nagy foltokban
remegett. A fasorok árnyékában néha színes ruhájú nő ment végig, vagy
kisgyermekek futottak karikájuk után. A szökőkút vize csillogva sistergett
felfelé, azután puhán, szétömölve hullott vissza. A szökőkút előtt állt most is
a madaras ember. Őt háború, világzajlás nem érdekelte. Kijött a madaraihoz,
mint évtizedek óta minden délután, s kinek-kinek a maga kedvenc ételéből
kedveskedve nyújtott. Vállán galambok pihentek, keze előtt csattogva fürjek,
verebek repdestek, s az ügyesen kikészített eledelért néha varjú vagy szarka is
lecsapott. Amíg messze kint az emberek ölték egymást, ő itt békés nyugalomban a
madarakat barátkoztatta egymással...
A Luxembourg-kert s talán az életem sem volt soha olyan
szép szememben, mint ezekben a pillanatokban. Bejártam minden régi kedves zugot
a kertben, s ahová csak léptem: a Mediciforrásnál, Verlaine márványportréja
előtt, a merengő George Sand26-szobor aljában, a Luxembourg-múzeum lépcsői
előtt, mindenütt az elmúlt évek gyönyörű élményei seregestül rebbentek fel,
mintha csak idáig e sok természeti szépség bűvöletében rejtve maradtak volna...”
Talán azért volt minden olyan vakítóan szép, mert
főhősünket, a francia kultúra szerelmesét nemsokára internálták – másokkal
együtt, Bárczi Gézával, Németh Andorral - a „fekete kolostorba”.
1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ez volt
a jel a nagy háborúra.
Nem sorolom testi-lelki szenvedéseit. „… az egyetlen,
hatalmas élményt egy fél életen át hordozta, érlelte, növelte magában, s hogy
mint anyák, aki belehelnek a szülésbe, élete utolsó perceiben megalkotta a
Fekete kolostort…” (Bóka László)
A nagy könyv utolsó sorai a Sorstalanság befejezésére
emlékeztetnek:
„Hárman felültünk egy budai villamoskocsiba.
Csomagjainkkal a hátsó peronon álltunk meg. Egy sovány, kopott ruhájú budapesti
kispolgár érdeklődve nézegetett bennünket, végre azután megszólalt:
- Messziről jönnek az urak?
- Igen, francia fogságból.
A sovány, kopott ruhájú úr még egyszer megnézett,
végigvizsgált mindhármunkat, azután zsebéhez nyúlt:
- Szabad egy Duna cigarettával megkínálnom önöket?...
A résztvevő hang, amelybe mintha a hazatérőket fogadó
minden szeretet beleszorult volna, egyszerre felhasította lelkünk fásultságát.
Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most
éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk.”
Itt zárulnak a Párizsi képek. Jó lett volna még a 20. század második feléből válogatni, sőt alaposan benne vagyunk a 21. században, de hát egy életem volt, egy iskolám. Ma ennyire futotta.
