„Párizs a jövő volt; még Batsányi biztatására, vigyázó szememet már messziről a jövőre vetettem.” (Illyés: Hunok Párizsban)
Az Útrakelő Berlin után Párizsba
utazott. De erről nem fog beszámolót írni, mint Berlinről, hanem magyar
írók párizsi élményeit fogja ideidézni. Nem lesz nagyon sok, s remélem nem fog
csalódni senki. (Adyt kihagyom – horribile dictu – őt mindenki kívülről
fújja.)
Legyen az első Illyés Gyula (1902-1983). Előre
bocsátom, hogy Illyés műve nagyon gazdag, bármely más részlet megfelelt volna. Biztos
van, akinek meglepetés, hogy Illyés is sok időt, négy évet töltött el Párizsban
(1922-26). Nagyon fiatalon, politikai szerepvállalása miatt kényszerült erre a nagy
kalandra. Ő volt talán az egyetlen költőpalánta a párizsi magyarok közül, aki egy
munkásokból álló közösséghez tartozott: „Úgy éreztem, hogy a világban máris
helyem van, sőt célom és rendeltetésem van.”
Ugyanakkor a Sorbonne előadásait is hallgatta, s a
szárnypróbálgató költő sikerrel kapcsolódott a francia avantgárd neves
képviselőihez: Cocteau, Tzara.
Számomra nagyon érdekes volt, hogyan rendezkedtek be az ifjú
szökevények (migránsok) a különböző szállásokon:
„Sinkovics lassan már készülődött az étterme éjjeli
takarításába. Üres ágya azon nyomban vendégágynak kínálkozott.
De nemcsak az én számomra. Éjszaka arra ébredtem, hogy
valaki óvatosan arrébb nyomkod s mellém fészkelődik.
– Jóska hol alszik? – hallottam félálomban.
– Lábtól keresztben.
– És Károly?
– Vegyétek le azt a nagyfüggönyt.
– Feljön Sándor is?
Kinyitottam egy percre a szemem. Nemcsak az ágyakon és a
heverőn aludtak kettesével, hanem a földön is. Mintha a sublóton, a széles
ablakpárkányon, sőt a szekrény tetején is feküdt volna valaki. Olyan
valószínűtlen s mégis olyan elfogadható volt, mintha álmodtam volna. Az
elcsodálkozás a reggeli ébredéskor várt, amikor tiszta fejjel kellett a
szobában nyüzsgő rengeteg fiatalemberről megállapítanom, hogy az mind nálunk
aludt.
Hogy az előbbi hasonlatot folytassam: ennek az előretolt fedezéklyuknak Sinkovics parancsnoksága alatt, Piliti, Hegyi és Kacsmár volt az állandó őrszemélyzete. A különféle Istvánok, Károlyok, Józsefek voltak a rohamozó harcosok. Rendszerint csak egy-egy szuszra lapultak meg náluk. Hetenként, de néha naponként cserélődtek, hovatovább megkülönböztethetetlenül. Nevet és személyiséget akkor nyertek, amikor maguk is fészket vertek, egy emelettel feljebb ugyanabban a szállodában, vagy a szemköztiben. Számuk egyre nőtt. A frissen érkezett Mihály, alighogy kifújta magát, levelet írt egy hazai Ferencnek; Ferenc az első vacsora után máris törölte le az asztal sarkáról a morzsát, s küldte a lapot a soron következő Györgynek vagy Lajosnak.”
Persze ez csak átmenet. Innen lendül föl a költészet magasába:
„Mint egy igazi költő, e padlásszobában
éltem három évig.
Föl-alá járkáltam,
hajamat turkáltam s
asztalomnak esve
egy végtelen verset
írtam főleg este.”
(9,
Rue Budé, 1931)
