Az Úr 2026. évében a médiumok sorra megemlékeztek Esterházy
Péter halálának 10. évfordulójáról. A summája mindezeknek az, hogy nagyon
hiányzik. Egyénisége és meg nem született művei, „egyszerű történetei”.
Enyhíti a veszteséget, hogy háza, a család egykori lakhelye
közkinccsé lett, fordítóműhelyként szolgál. Könyvtárát az Evangélikus
Országos Gyűjtemény fogadta be, s bárki elmerülhet benne. Nagy meglepetés
volt, hogy „saját” könyveimet is felismertem a polcokon. A különbség csak az,
hogy neki sokkal több könyve volt. Nádas Péter írja: „Kavafiszt
ő adta a kezembe. Pessoát én az övébe.” S valóban ott sorakoznak Pessoa
kötetei, melyek szinte hívogatnak, szerezzem be én is őket.
Esterházy Péter az egyik szereplője a Halott
barátaim (2025) c., fent említett, önéletrajzi kötetének, Mészöly Miklós
és Polcz Alaine kettőse mellett fontos szerepet kap.
Mindannyiuk sorsát, gondolkodását meghatározta a háború.
Mészöly katona volt, talán embert is ölt, Polcz Alaine mindent megírt az Asszony
a fronton c. könyvében. Az ő alakja a legcsodálatosabb.
Esterházy Péter később született, de a
megpróbáltatások őt sem kerülték el. Nádas különleges módon mélyíti el
tudásunkat a korról, az elmúlásból visszaidézett alakjait elhelyezi a történelem megfelelő
bugyrokban.
De nemcsak barátait, a kor hatalmával szembeszálló, esendő
művészembereket jeleníti meg érzékletesen a könyv, hanem önmagát is, sőt, az ő
sorsa, gondolkodásmódja, küzdelme a könyv igazi tárgya. Nem lehet nem észrevenni,
hogy Nádas legnagyobb problémája önmaga. Ezért a sok pszichoanalízis,
mert magyarázatot ad, megerősít. Identitását keresi, s a kulcs – mindegyik
szereplő esetében – a múltban van elrejtve. A Szondi-féle sorsanalízis a
szerencsétlen sorsú szülőkön túli felmenőket kutatja. Szeretné tudni, miből mi következik. Ha erősek a gyökerek, s jó
mélyre nyúlnak, akkor a fát nem könnyen dönti ki a vihar. Fel kell idéznie
dédapjának, Mezei Mórnak az alakját, aki a 19. század végén a parlamentben
szónokol, s bizonyos fokig az egyenjogúságot képviseli, vitázván Esterházy
Miklós főrendiházi taggal, Esterházy Péter dédapjával.
S a vita vagy inkább eszmecsere folytatódott a jelenben is: Nádas,
aki elolvasta még kéziratban a Harmonia cælestist, Esterházy
főművét, kifogásolt egy passzust, amely a zsidókra vonatkozott:
„… hízelgőnek találnám, ha atyámat és annak atyját és
annak öregapját nem zsidó tolvajként vetted volna ki a mindenki közös édesapja
megtisztelő virtuális többeséből.
Zsidó nálad egyetlen díszítő jelző kíséretében jelenik
meg. Ügyelni kell rá, nehogy ellopja az ezüstneműt. Nem számoltam, de legalább
hatszor elmondod, nehogy elfeledjem.
Vajon minden alkalommal eltűnt volna egy ezüstkanál,
amikor nálatok vacsoráztam, erről azért meg kell kérdezzelek.”
Érezhető a megbántódás. A Harmonia cælestis
nyomtatott kiadásából kimaradt ez a részlet, s többé szóba sem került.
Rembrandt-i portrékban, eszmékben, gondolatokban,
vallomásokban nagyon gazdag könyv. Nem könnyű megbirkózni vele. Végső sorban a
halállal való újabb szembenézésnek tekinthető, az utolsó perc előtt fel kell mutatni még valamit, ami a késő
nemzedéknek fontos lehet. Babits írja: „… nem is / olyan nagy dolog a
halál.” Ez így igaz, de addig mi lesz.
