Lapozgatva

 

                                                                         „Háború van most a nagyvilágban,                                                                                                                                                      Isten sírja reszket a szent honban.”                                                                                                                                                                                  (Vörösmarty) 

     Jóbarátom, a Google, feldobott a telefonomra három olvasnivalót, hogy ne unatkozzak, és ne kövessek el valami ostobaságot. Tudja titkos gondolataimat, hogy mi érdekel engem. Természetesen az írók, pl. Ingo Schulze, akinek nemrég jelent meg egy regénye Jóravaló gyilkosok címmel. Schulze azonnal reagált az orosz-ukrán háborúra is: elsősorban mint férj és családapa: „Nem tudom, milyen gyakran mondtam már, hogy az, hogy az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát, gaztett, és semmivel sem igazolható.”
     Idéz egy bosnyák írót, Dževad Karahasont, aki nemrég megjelentette németül Szarajevó ostroma alatt írt naplóját.  Schulze szerint, aki átélte a háborút, másképpen ír, mint más, békés halandó. Végül egy szellemes, Descartes-re utaló mondat Karahasontól : „Az a tény, hogy gondolkodsz, még nem létezésed bizonyítéka, bár ezt hitte egy bölcs. Valódi létezésedre az szolgáltat bizonyítékot, ha másvalaki is gondol rád.”
      Ingo Schulze cikke a Süddeutsche Zeitungban jelent meg. Ugyanitt volt olvasható, még a választások előtt, egy interjú Nádas Péterrel. A svéd Svante Weyler kérdezett, aki először újságíró volt Berlinben, majd Esterházy, Kertész kiadója lett. Első kérdése: milyen ember a miniszterelnök. Nádas nem tér ki a kérdés elől, de gondolom, erről mindenkinek megvan a saját véleménye, s nem kíváncsi Nádaséra. Weyler rákérdez Magyarország „különútjára”, nacionalizmusára, a főváros és a vidék ellentétére. Itt felelőssége van az Uniónak is, amikor „átvette” az országot, mondja Nádas, de talán még lényegesebb, hogy nálunk hiányzott a polgárság. De most már késő. Honnan lenne nemzeti-polgári öntudat a globalizáció korában, egy olyan országban, melynek alapja a hazugság és a lopás? Ejnye! Nem is térek ki arra, hogyan vélekedik Nádas az utolsó 30 év történetéről, bár kétségtelenül logikusan gondolkodik, és észérvekkel támasztja alá mondanivalóját. Ami az ellenzék választási sikerét illeti, szkeptikus. Befejezésül – Weyler nyomán németből – Orbán beszédéből fogok idézni: „Adjátok meg nekik, amit megérdemelnek.”
     Végül Krasznahorkai. (derStandard, Ronald Pohl) Nem tehetek róla, hogy ezek a Nobel-díjra esélyes írók kerülnek terítékre. A jelenleg Triesztben élő Krasznahorkai László Bécsben előadást tartott az Erich Fried-napok keretében.[1] A címe Fürsprache és Widerworte volt. (Mellette és ellene.) A mellette a háború áldozatainak szól, akik többek között Mariupolban szenvednek. Az ellene? Természetesen a háború ellen emeli fel szavát. Nem kíméli a csatornából előmászott titkos ügynököt, akinek hatalma van parancsot adni. Majd vissza fog csúszni oda, ahonnan jött. Addig tehetetlenek vagyunk, s távolról figyeljük ezt a hihetetlen brutalitást. A kérdésekre válaszolva beszél alkotói módszeréről: ő csak leírja azt a belső monológot, amellyel hőse megbízza. (Herscht 07769) Valójában 50-60 oldalt „ír meg” fejben, melyet később papírra vet. Sok érdekes dolgot mond még a reményről, mely nem létezik, s a háborúról, mely annál inkább. S jaj, Magyarországról is, mely tulajdonképpen nem is ország, hanem pszichiátriai intézet, ahonnan az orvosok elmenekültek, s a bentlakók vették át a „boltot”. Persze volt hatalmon az ellenzék is. A hiba morális jellegű volt.

     Meglepő mindez? Olvasnád inkább Kölcseyt, Vörösmartyt (Országháza), Petőfit („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Babits) Vajdát, Adyt, József Attilát? A választás a te kezedben van.

---

[1] Erich Fried (1921-1988) osztrák költő, a politikai líra képviselője.

Esővel köszönt

 

                                                              Öröm a télben (Kertünkben)

     Hamarosan beköszönt az új év. Nem csikorgó csizmával közelít, mint régen, de esővel, 8 fokkal. A szomszéd tegnap a kertben beburkolózva élvezte a napfényt.

     Behúzódom a házba, és Nádas Péter esszéköteteit lapozgatom. (Leni sír, 2019, Arbor mundi*, 2020) A kettő kb. ezer oldal, s még jön a harmadik.

     Persze csak kis részleteket tud elolvasni az ember, olykor gyötrődve: értem-e a költészettel vegyített filozófiát. Többször nekifogtam pl. a Mélabú c. írásnak, s nem állítanám, hogy minden részletében értem. De mit tegyek, ha éppen az ilyen írások vonzanak.

     Nádas először a „mélabú” szót elemzi, s az az érdekes, hogy már itt eljut a végkövetkeztetéshez: „A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriási teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát.” (Arbor mundi, 12)

                                                                 Alte Nationalgalerie

     Ha lesz pénzem, és utazhatok, először Berlinbe mennék, hogy az „Alte Nationalgalerie”-ben megnézzem Caspar David Friedrich festményeit. Voltunk már ott, s akkor is egyenesen Friedrich termébe siettünk. De a Tengerpart holdfényben c. kép (1830) csak most kezdett igazán foglalkoztatni, miután belevágtam Nádas esszéjébe, a Mélabúba. Viszont egyetlen írás vagy reprodukció sem tudja visszaadni Friedrich festményét, az eredeti színeit, formáit, picinyke alakjait. Milyen aprócskák és távoliak az emberalakok a nagy mindenségben!? S az üresség is milyen behatárolt számunkra, akik a képet szemléljük, ugyanakkor a szereplők számára ott a végtelen.

                                                              Tengerpart holdfényben, 1830

          Az esszé nagyon részletesen foglalkozik a Tengerpart holdfényben címet viselő, s 1830-ban keletkezett fetménnyel. A mélabút azért emeli a címbe, mert Nádas azt vallja, hogy a képet nézve „érzésem szemléletében merülök el.” Leírja, mit ábrázol a kép, az éjszakai tájat: a földet, az eget és a tengert. Félredőlve egy hajó, nem tudni, mi történt velük, talán hajótöröttek a pici emberek, vagy csak a dagályra várnak:

     „Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és mindig távolban imbolyog. Aki nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül átadja magát ennek a sötétben bolyongó és fényt kívánó érzésnek, azt mélabúsnak szoktuk tartani, állapotát pedig mélabúnak.” (16)

     Alig követhető a bűvészmutatvány a fogalmakkal, ahogy beszél életről, halálról, halálvágyról, s arról, hogy hányféleképpen lehet nézni a képet! S nagyon érdekes, ahogy belevonja fejtegetésébe Georg Friedrich Kerstinget, aki több képet készített a „nagy melankolikusról”. Az egyik (1819) szintén a "Nationalgalerie”-ben van, a másik (1811), melyről Nádas beszél, Hamburgban van, a Kunsthalléban. Miért oly messze!?
     (Kerstinget Friedrich tette halhatatlanná.)

                                                     Kersting: Friedrich műtermében, 1811

     A végén még a mitológia is szóba jön: Próteusz, Posszeidon fia. A felhők adják ki az alakváltó isten arcát, akit csak akkor ismerünk fel, ha jobbra fordítjuk a képet. Nádas – Kerényi nyomán – elmeséli Meneláosz történetét, aki nem ismeri a hazafelé vezető utat. Előbb le kell győznie Próteuszt. Meneláosznak is csak isteni segítséggel (Eidothea) sikerülhet.

     S ott lent a hajótöröttek feltehetően éppen ugyanezt akarják: hazatérni. „Hajlékkeresők vagyunk. Onnan ide és innen oda. Sötétségből a fénybe, fényből a sötétségbe. Vagy van remény, vagy nincs remény.” (36)
     Nem gondolom, hogy a lenti, apró emberek képesek lennének legyőzni Próteuszt. De talán nincs is erre szükség, ha egyáltalán észreveszik felhőüzenetét. Próteusz csak figyelmeztetés: önmagukra vannak utalva.
     Bezárva, öregen sem vagyok mélabús, hisz két ilyen pompás kötetben merülhetek el…

*világfa

Kehlmanniádák

A bábjátékos…

     Izgalmas dolog egy író számára, ha regényalakja váratlanul megelevenedik, s erőszakosan újra beleavatkozik életébe.

     Történt ugyanis, hogy Daniel Kehlmann Németországban megkapta a Frank Schirrmacher-díjat. (Frank Schirrmacher többek között a FAZ kiadója volt, 2014-ben halt meg.) Az eddigi díjazottak: Hans Magnus Enzensberger, Michael Houllebecq és Jonathan Franzen. (20 000 svájci frank jár érte, csak hogy irigykedjünk.) Indoklás: Kehlmann virtuóz módon kezeli a német nyelvet, s árnyaltan elemzi a német múltat és jelent.

      Kehlmann szépen eltervezte, hogyan építi fel beszédét, amikor közbeszólt Tyll Eulenspiegel. Nem megjelent neki, mint Faustnak Mephistopheles, Kehlmann azt mondja, hogy víziója neki sosem volt, de mint regényírás közben – kissé erőszakosan – szót kért Tyll:

     Beszélj magadról pöffeszkedő köszönet helyett, a jelenről és a jövőről szóló nagy szavak helyett meséld el, hányszor féltél, hogy nem tudod befejezni a könyved, s csak azért írtad tovább, mert muszáj volt, ugyanis az előleget már elköltötted.

     A beszédből párbeszéd lett. Kehlmann azért beleszőtte a jelen szituációt is. A legjobbak azonban a vallomásos részek. Tyll így ösztönzi:

     Beszélj arról, hogyan ábrázoltad a molnár megkínzását, hogy döntötted el, hogy a gyilkosságot a gyilkos szemszögéből írod le. Mert nem az áldozatot akartad megérteni, hanem a tettest. Áldozatnak lenni könnyű, gondoltad, s nem éppen izgalmas. Ismerd be!...

    Beszélj arról, hogy ilyen vagy, hogy mibe került elképzelni, mi játszódik le egy vérbíróban, beszélj arról, hogy ez nem játék. Aki ilyet tesz, felidézi a démonokat, beszélj arról, milyen volt, amikor előjöttek…

     Beszélj arról, hogy Brünn alatt eltemettél… nem volt levegőm, három élő és egy halott a sötét lyukban és az emlékek hulláma.

     Kehlmann időnként vitába szállt teremtményével:

     Nem lehetett olyan rossz. Te valójában nem is létezel, ne panaszkodj a rossz levegőről!

     Lehet, hogy nem létezek, de élek. Ezt te tudod a legjobban. Valóságosabban élek, mint te, előtted is éltem hosszú időn keresztül, és utánad is sokáig fogok élni…

     Tyll ügyes fordulattal folytatja:

     Beszélj arról, milyen hirtelen meghalhat az ember. Valami közben. Belebonyolódva a hétköznapokba, tele mindenféle szándékkal, kíváncsisággal, dühvel, szerelemmel, kisebb-nagyobb tervvel. Beszélj arról, milyen szörnyű érzés fogott el erre gondolva…

     Gazdag beszéd, most nem folytatnám, pedig még Esterházy Péterről is esik szó. Végül is ez az irodalom dolga: beszélni a halálról, a szerelemről, s más ily fontos emberi lomról.

                                       (Elhangzott Berlinben 2018. szeptember 3-án)

…. Linzben

                                                          „… ne legyen béke, ne legyen derű
                                                                                        a bearanyozott, a fennen
                                                                                       finom, elzárt zeneteremben…”

                                                                         (Illyés)

         Nem kevésbé volt izgalmas Kehlmann beszéde Linzben a Bruckner Fesztivál megnyitóján. Adva volt a téma: a tradíció és a mottó: Mit örökölsz apáidtól? Kehlmann meglepően személyes volt. Apjáról, családja sorsáról vallott, s a végén élesen kritizálta az ifjú kancellár politikáját, akinek a legnagyobb büszkesége, hogy a szomszéd ország önjelölt diktátorával (Möchtegern-Diktator) jó kapcsolatot tart fenn.

     (Daniel, légy óvatos, már Putyinba, sőt Trumpba is beleszálltál! Mi lesz ebből?)

     Hosszú beszéded a XX. század minősítésével kezdted: a „farkasok évszázada” (Oszip Mandelstam). Ezt bizonyítandó elmesélted egy tizennyolc évvel ezelőtti élményedet, amikor leszálltál a pokol bugyrainak egyikébe, hogy meghallgasd a mauthauseni kőbányában tartott emlékkoncertet.(*) A Bécsi Szimfonikusok játéka sem feledtette el, hol vagy: az őrtoronyban ott álltak a biztonsági őrök, s két órába telt, míg kijutottatok az előadás után. (Micsoda szójáték: Konzertgelände és Konzertrationslager!)

     Innen nem nagy ugrás édesapádról beszélni, akit tizenhét évesen vittek el a Schwechat melletti Maria Lanzendorf táborba, melynek neve a „borzalmak térképére” alig került föl, bár Mauthausen melléktábora volt. Nagymamád kivillamosozott a táborba, hogy élelmet vigyen, miközben téged már elengedtek, arra számítva, hogy ez enyhítő körülménynek számít.

     „Nemrég történt” – mondtad. (Es ist gerade erst geschehen) A tradíció, fogalmaztad, éppen ez: nemrég történt. Faulknert is idézted: The past is never dead. It’s not even past.

     Szeptember 6-án mutatták be darabodat Bécsben Az elveszettek utazása címmel. (Theater in der Josefstadt) Ez arról szól, hogy 1939-ben ezer menekülttel megrakott hajónak (köztük osztrákok is voltak) először Kubában, majd az USA-ban megtiltották a partraszállást. Olyan indokokkal, melyek ma is olvashatóak: a „hajó”, mármint az ország, tele van, nem tudnak többet befogadni, a hajón levő emberek kultúrája, nyelve idegen. Abszurditásnak tűnik az Amerikai Egyesült Államok képtelen letelepíteni ezer embert?!

     Közbevetőleg emlékeztetnék Nádas Péter regényének (Világló részletek, I. 376. o.) fontos passzusára: az eviani konferencián (1938) az összes európai ország, valamint az USA képviselői egységesen elzárkóztak attól, hogy menekülteket fogadnának be.

     Éppen ezért figyelmeztetsz a beszéd utolsó szavaival: nemcsak a szép zene a fontos, de segíteni azoknak az embereknek, akik segítségre szorulnak, akkor is, ha más vallásúak, más a kultúrájuk, a nyelvük, a bőrszínük - emlékezvén azokra, akiket elűztek vagy megöltek a mi országunkban, nem is olyan nagyon régen…

                                                „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
                                                                            mi neked fölfedetett,
                                                                            a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt …”
                                                                                (Illyés)

           (Elhangzott Linzben 2018. szeptember 9-én)
*Most olvasom újra (19.12.17) Kertész Imre A kudarc c. könyvét, melybe szó esik Mauthausenről is! (53. oldal)

Folyamatok (Borges és Tamás Dénes)

2014. 02. 14.

 A képzeletbeli és a valóságos

    Borbély Szilárd egy könyvéért mentem be a könyvtárba, de mint oly sokszor, csalódnom kellett: hiába kerestem a múlt év egyik legfigyelemreméltóbb könyvét. (A költő halálának a napja: febr. 19.¹) Helyette Borgesszel vigasztalódtam. Már az első novella is roppant érdekes volt. "Egy valószínűtlen alak” címére egy terjedelmes könyv érkezett, mely Tlön, egy képzelt világ leírását tartalmazza. A narrátor szerint ez a képzeletbeli világ csak növekedni fog. Újabb kötetek jelennek meg, hogy valóságossá tegyék azt, ami nem létezik: „Ha nem csalódunk, száz év múlva fölfedezi valaki Tlön Második Lexikonának száz kötetét. Akkor aztán eltűnik a föld felszínéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ.” (Tlön, Uqbar, Orbis, Tertius)

    Majd lettem Borges könyvét, és Tamás Dénes kis kötetébe lapoztam. Szintén könyvtári szerzemény. Ő egy valóságosan létező világról írt, mely – hipp-hopp – eltűnt: „Egy furcsa , kísérteties vidék húzódik meg Erdély déli, délkeleti részén. Valamikor, egészen a múlt század kilencvenes éveinek az elejéig az erdélyi szászok lakták, ahhoz, hogy napjainkban már csak az erre a vidékre jellemző, sajátosan megépített házaik rendezett porhüvelyei, a váraik, az erődtemplomaik kriptái maradjanak, a lakók mind elköltöztek. A kizökkent idő azonban egyből új alakot öltött, ugyanis helyükre más népek, főleg románok és cigányok költöztek, az idő kontinuitása így nem szakadt meg, a veszteség pedig sikeresen elleplezett maradt.” (A falak még állnak)

     Tamás Dénes hosszasan és nagyon szépen ír a falakról, melyek megvédeni hivatottak a várost. Furcsa változása az időnek, hogy a középkori falak már senkit nem tudnak megmenteni.

¹ Ma (14. 03. 15.) fejeztem be a Nincstelenek olvasását. S egyetértek Nádas Péterrel: "... amíg a magyar írásosságnak bármi jelentősége lesz,  Nincstelenek tekintete nélkül nem leszünk el, akár vele tartunk, akár tiltakozunk ellene." (ÉS, 2014/9)

(J. L. Borges válogatott művei I., 1998
Tamás Dénes: Honfoglaló esszék, 2013)