„Háború van most a nagyvilágban, Isten sírja reszket a szent honban.” (Vörösmarty)
Jóbarátom, a Google,
feldobott a telefonomra három olvasnivalót, hogy ne unatkozzak, és ne kövessek
el valami ostobaságot. Tudja titkos gondolataimat, hogy mi érdekel engem.
Természetesen az írók, pl. Ingo Schulze,
akinek nemrég jelent meg egy regénye Jóravaló
gyilkosok címmel. Schulze
azonnal reagált az orosz-ukrán háborúra is: elsősorban mint férj és családapa: „Nem tudom, milyen gyakran mondtam már, hogy
az, hogy az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát, gaztett, és semmivel sem
igazolható.”
Idéz egy bosnyák írót, Dževad
Karahasont, aki nemrég megjelentette németül Szarajevó ostroma alatt írt naplóját. Schulze
szerint, aki átélte a háborút, másképpen ír, mint más, békés halandó. Végül egy
szellemes, Descartes-re utaló mondat Karahasontól
: „Az a tény, hogy gondolkodsz, még nem
létezésed bizonyítéka, bár ezt hitte egy bölcs. Valódi létezésedre az
szolgáltat bizonyítékot, ha másvalaki is gondol rád.”
Ingo Schulze cikke a Süddeutsche
Zeitungban jelent meg. Ugyanitt volt olvasható, még a választások előtt,
egy interjú Nádas Péterrel. A svéd Svante Weyler kérdezett, aki először újságíró volt Berlinben, majd Esterházy,
Kertész kiadója lett. Első kérdése:
milyen ember a miniszterelnök. Nádas
nem tér ki a kérdés elől, de gondolom, erről mindenkinek megvan a saját
véleménye, s nem kíváncsi Nádaséra. Weyler rákérdez Magyarország „különútjára”, nacionalizmusára, a főváros és a vidék
ellentétére. Itt felelőssége van az Uniónak
is, amikor „átvette” az országot, mondja Nádas,
de talán még lényegesebb, hogy nálunk hiányzott a polgárság. De most már késő.
Honnan lenne nemzeti-polgári öntudat a globalizáció korában, egy olyan
országban, melynek alapja a hazugság és a lopás? Ejnye! Nem is térek ki arra,
hogyan vélekedik Nádas az utolsó 30
év történetéről, bár kétségtelenül logikusan gondolkodik, és észérvekkel
támasztja alá mondanivalóját. Ami az ellenzék választási sikerét illeti,
szkeptikus. Befejezésül – Weyler
nyomán németből – Orbán beszédéből
fogok idézni: „Adjátok meg nekik, amit
megérdemelnek.”
Végül Krasznahorkai. (derStandard, Ronald Pohl) Nem tehetek róla, hogy ezek a Nobel-díjra esélyes írók kerülnek terítékre. A
jelenleg Triesztben élő Krasznahorkai László Bécsben előadást tartott az Erich Fried-napok keretében.[1]
A címe Fürsprache és Widerworte volt. (Mellette és ellene.) A mellette
a háború áldozatainak szól, akik többek között Mariupolban szenvednek. Az ellene?
Természetesen a háború ellen emeli fel szavát. Nem kíméli a csatornából
előmászott titkos ügynököt, akinek hatalma van parancsot adni. Majd vissza fog
csúszni oda, ahonnan jött. Addig tehetetlenek vagyunk, s távolról figyeljük ezt
a hihetetlen brutalitást. A kérdésekre válaszolva beszél alkotói módszeréről: ő
csak leírja azt a belső monológot, amellyel hőse megbízza. (Herscht 07769) Valójában 50-60 oldalt „ír meg” fejben, melyet
később papírra vet. Sok érdekes dolgot mond még a reményről, mely nem létezik,
s a háborúról, mely annál inkább. S jaj, Magyarországról
is, mely tulajdonképpen nem is ország, hanem pszichiátriai intézet, ahonnan az
orvosok elmenekültek, s a bentlakók vették át a „boltot”. Persze volt hatalmon
az ellenzék is. A hiba morális jellegű volt.
Meglepő mindez? Olvasnád inkább Kölcseyt, Vörösmartyt (Országháza), Petőfit („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Babits) Vajdát, Adyt, József Attilát? A választás a te kezedben van.
