Krasznahorkai László: Zsömle odavan

 

                                                                        Marjai János, MTI (2016): K. L. 

     A friss Nobel-díjas Krasznahorkai László első regényét 1985-ben olvastam. Ha lefordítjuk a címét, Sátántangó, ez magyarul haláltánc. Kezdetben csupán Magyarországra vonatkozott a végítélet, majd egyetemessé vált. Az ellenállás melankóliájában (1989) azonban így ír: "Az emberek (...) földindulásról és végítéletről beszélnek, mert nem tudják, hogy nem lesz se végítélet, se földindulás ... teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy aztán induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul..."

     Persze ez nem újdonság. Hogyan jellemezte Ady Magyarországot? „Sivatag, lárma, durva kezek … a lélek temetője … ez itt a láp világa. Szürke, silány, szegény világ…” Csak az első kötetéből. Mit mondott Vörösmarty: az ember sárkányfog-vetemény. Nem akarom tovább sorolni.

     Azonban Krasznahorkai már eljutott oda, hogy nevetve, szatirikusan is tudja ábrázolni a magyarság helyzetét, pl. a Báró Wenckheim hazatér c. (2016) regényében, ill. a Zsömle odavan (2024) címűben. Finom megoldás, hogy a bírálatot Kada Józsi bácsi szájába adja: az önpusztítás pokoli bugyrába zuhan a Szent Magyar Haza (119 old.), „csak a vak és süket nem látja és hallja, hogy ez az ország a végpusztulásba rohan.” (208) Ezzel tompítja a kritika élét: nem kell nagyon komolyan venni őt és szélsőjobbos társait. (Miközben a hivatal nagyon is komolyan veszi őket.) Kada József becsületes, szeretetreméltó ember. Ő lenne a megváltó? A valóság sokkal erősebb az ő képzelgéseinél. Abban a téveszmében szenved, hogy itt neki szerepet osztanak. (Nem, sem mint királynak, sem mint egyszerű embernek.)

     Most villan be, hogy volt már a világirodalomban olyan kisember, aki nagy valakinek képzelte magát. Popriscsin Gogol az Egy őrült naplója c. elbeszélésében -  tükröt tartva az orosz világnak. Gogol koncentráltabban, drámaiabban mutatja az összeütközést a valóság és Popriscsin valósága között. (Emlékszünk még Darvas Iván alakítására?) Mind a két mű vége szívszorító.

Lapozgatva

 

                                                                         „Háború van most a nagyvilágban,                                                                                                                                                      Isten sírja reszket a szent honban.”                                                                                                                                                                                  (Vörösmarty) 

     Jóbarátom, a Google, feldobott a telefonomra három olvasnivalót, hogy ne unatkozzak, és ne kövessek el valami ostobaságot. Tudja titkos gondolataimat, hogy mi érdekel engem. Természetesen az írók, pl. Ingo Schulze, akinek nemrég jelent meg egy regénye Jóravaló gyilkosok címmel. Schulze azonnal reagált az orosz-ukrán háborúra is: elsősorban mint férj és családapa: „Nem tudom, milyen gyakran mondtam már, hogy az, hogy az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát, gaztett, és semmivel sem igazolható.”
     Idéz egy bosnyák írót, Dževad Karahasont, aki nemrég megjelentette németül Szarajevó ostroma alatt írt naplóját.  Schulze szerint, aki átélte a háborút, másképpen ír, mint más, békés halandó. Végül egy szellemes, Descartes-re utaló mondat Karahasontól : „Az a tény, hogy gondolkodsz, még nem létezésed bizonyítéka, bár ezt hitte egy bölcs. Valódi létezésedre az szolgáltat bizonyítékot, ha másvalaki is gondol rád.”
      Ingo Schulze cikke a Süddeutsche Zeitungban jelent meg. Ugyanitt volt olvasható, még a választások előtt, egy interjú Nádas Péterrel. A svéd Svante Weyler kérdezett, aki először újságíró volt Berlinben, majd Esterházy, Kertész kiadója lett. Első kérdése: milyen ember a miniszterelnök. Nádas nem tér ki a kérdés elől, de gondolom, erről mindenkinek megvan a saját véleménye, s nem kíváncsi Nádaséra. Weyler rákérdez Magyarország „különútjára”, nacionalizmusára, a főváros és a vidék ellentétére. Itt felelőssége van az Uniónak is, amikor „átvette” az országot, mondja Nádas, de talán még lényegesebb, hogy nálunk hiányzott a polgárság. De most már késő. Honnan lenne nemzeti-polgári öntudat a globalizáció korában, egy olyan országban, melynek alapja a hazugság és a lopás? Ejnye! Nem is térek ki arra, hogyan vélekedik Nádas az utolsó 30 év történetéről, bár kétségtelenül logikusan gondolkodik, és észérvekkel támasztja alá mondanivalóját. Ami az ellenzék választási sikerét illeti, szkeptikus. Befejezésül – Weyler nyomán németből – Orbán beszédéből fogok idézni: „Adjátok meg nekik, amit megérdemelnek.”
     Végül Krasznahorkai. (derStandard, Ronald Pohl) Nem tehetek róla, hogy ezek a Nobel-díjra esélyes írók kerülnek terítékre. A jelenleg Triesztben élő Krasznahorkai László Bécsben előadást tartott az Erich Fried-napok keretében.[1] A címe Fürsprache és Widerworte volt. (Mellette és ellene.) A mellette a háború áldozatainak szól, akik többek között Mariupolban szenvednek. Az ellene? Természetesen a háború ellen emeli fel szavát. Nem kíméli a csatornából előmászott titkos ügynököt, akinek hatalma van parancsot adni. Majd vissza fog csúszni oda, ahonnan jött. Addig tehetetlenek vagyunk, s távolról figyeljük ezt a hihetetlen brutalitást. A kérdésekre válaszolva beszél alkotói módszeréről: ő csak leírja azt a belső monológot, amellyel hőse megbízza. (Herscht 07769) Valójában 50-60 oldalt „ír meg” fejben, melyet később papírra vet. Sok érdekes dolgot mond még a reményről, mely nem létezik, s a háborúról, mely annál inkább. S jaj, Magyarországról is, mely tulajdonképpen nem is ország, hanem pszichiátriai intézet, ahonnan az orvosok elmenekültek, s a bentlakók vették át a „boltot”. Persze volt hatalmon az ellenzék is. A hiba morális jellegű volt.

     Meglepő mindez? Olvasnád inkább Kölcseyt, Vörösmartyt (Országháza), Petőfit („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Babits) Vajdát, Adyt, József Attilát? A választás a te kezedben van.

---

[1] Erich Fried (1921-1988) osztrák költő, a politikai líra képviselője.