Öröm a télben (Kertünkben) Hamarosan beköszönt az új év. Nem csikorgó csizmával közelít,
mint régen, de esővel, 8 fokkal. A szomszéd tegnap a kertben beburkolózva
élvezte a napfényt.
Behúzódom a házba, és Nádas Péter esszéköteteit lapozgatom. (Leni
sír, 2019, Arbor mundi*, 2020) A kettő kb. ezer oldal, s még jön a harmadik.
Persze csak kis részleteket tud elolvasni az ember,
olykor gyötrődve: értem-e a költészettel vegyített filozófiát. Többször
nekifogtam pl. a Mélabú c. írásnak, s nem állítanám, hogy minden részletében
értem. De mit tegyek, ha éppen az ilyen írások vonzanak.
Nádas először a „mélabú” szót elemzi, s az az érdekes,
hogy már itt eljut a végkövetkeztetéshez: „A hiány szólítja meg a teret ebben a
nyitott végű szóban, és a hiány óriási teret kíván magának; a nem elképzelhető
terek legnagyobbikát.” (Arbor mundi, 12)
Alte Nationalgalerie
Ha lesz pénzem, és utazhatok, először Berlinbe mennék, hogy az „Alte Nationalgalerie”-ben megnézzem Caspar David Friedrich festményeit. Voltunk már ott, s akkor is egyenesen Friedrich termébe siettünk. De a Tengerpart holdfényben c. kép (1830) csak most kezdett igazán foglalkoztatni, miután belevágtam Nádas esszéjébe, a Mélabúba. Viszont egyetlen írás vagy reprodukció sem tudja visszaadni Friedrich festményét, az eredeti színeit, formáit, picinyke alakjait. Milyen aprócskák és távoliak az emberalakok a nagy mindenségben!? S az üresség is milyen behatárolt számunkra, akik a képet szemléljük, ugyanakkor a szereplők számára ott a végtelen.
Tengerpart holdfényben, 1830
Az esszé nagyon részletesen foglalkozik a Tengerpart holdfényben címet viselő, s 1830-ban keletkezett fetménnyel. A mélabút azért
emeli a címbe, mert Nádas azt vallja, hogy a képet nézve „érzésem szemléletében
merülök el.” Leírja, mit ábrázol a kép, az éjszakai tájat: a földet, az eget és
a tengert. Félredőlve egy hajó, nem tudni, mi történt velük, talán hajótöröttek
a pici emberek, vagy csak a dagályra várnak:
„Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és
mindig távolban imbolyog. Aki nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül átadja
magát ennek a sötétben bolyongó és fényt kívánó érzésnek, azt mélabúsnak
szoktuk tartani, állapotát pedig mélabúnak.” (16)
Alig követhető a bűvészmutatvány a fogalmakkal, ahogy
beszél életről, halálról, halálvágyról, s arról, hogy hányféleképpen lehet nézni
a képet! S nagyon érdekes, ahogy belevonja fejtegetésébe Georg Friedrich
Kerstinget, aki több képet készített a „nagy melankolikusról”. Az egyik (1819)
szintén a "Nationalgalerie”-ben van, a másik (1811), melyről Nádas beszél,
Hamburgban van, a Kunsthalléban. Miért oly messze!?
(Kerstinget Friedrich tette halhatatlanná.)
Kersting: Friedrich műtermében, 1811 A végén még a mitológia is szóba jön: Próteusz,
Posszeidon fia. A felhők adják ki az alakváltó isten arcát, akit csak akkor
ismerünk fel, ha jobbra fordítjuk a képet. Nádas – Kerényi nyomán – elmeséli
Meneláosz történetét, aki nem ismeri a hazafelé vezető utat. Előbb le kell
győznie Próteuszt. Meneláosznak is csak isteni segítséggel (Eidothea)
sikerülhet.
S ott lent a hajótöröttek feltehetően éppen ugyanezt
akarják: hazatérni. „Hajlékkeresők vagyunk. Onnan ide és innen oda. Sötétségből
a fénybe, fényből a sötétségbe. Vagy van remény, vagy nincs remény.” (36)
Nem gondolom, hogy a lenti, apró emberek képesek lennének
legyőzni Próteuszt. De talán nincs is erre szükség, ha egyáltalán észreveszik
felhőüzenetét. Próteusz csak figyelmeztetés: önmagukra vannak utalva.
Bezárva, öregen sem vagyok mélabús, hisz két ilyen pompás
kötetben merülhetek el…
*világfa
