A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Caspar David Friedrich. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Caspar David Friedrich. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. december 30., szerda

Esővel köszönt

 

                                                              Öröm a télben (Kertünkben)

     Hamarosan beköszönt az új év. Nem csikorgó csizmával közelít, mint régen, de esővel, 8 fokkal. A szomszéd tegnap a kertben beburkolózva élvezte a napfényt.

     Behúzódom a házba, és Nádas Péter esszéköteteit lapozgatom. (Leni sír, 2019, Arbor mundi*, 2020) A kettő kb. ezer oldal, s még jön a harmadik.
     Persze csak kis részleteket tud elolvasni az ember, olykor gyötrődve: értem-e a költészettel vegyített filozófiát. Többször nekifogtam pl. a Mélabú c. írásnak, s nem állítanám, hogy minden részletében értem. De mit tegyek, ha éppen az ilyen írások vonzanak.
     Nádas először a „mélabú” szót elemzi, s az az érdekes, hogy már itt eljut a végkövetkeztetéshez: „A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriási teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát.” (Arbor mundi, 12)


                                                                 Alte Nationalgalerie

     Ha lesz pénzem, és utazhatok, először Berlinbe mennék, hogy az „Alte Nationalgalerie”-ben megnézzem Caspar David Friedrich festményeit. Voltunk már ott, s akkor is egyenesen Friedrich termébe siettünk. De a Tengerpart holdfényben c. kép (1830) csak most kezdett igazán foglalkoztatni, miután belevágtam Nádas esszéjébe, a Mélabúba. Viszont egyetlen írás vagy reprodukció sem tudja visszaadni Friedrich festményét, az eredeti színeit, formáit, picinyke alakjait. Milyen aprócskák és távoliak az emberalakok a nagy mindenségben!? S az üresség is milyen behatárolt számunkra, akik a képet szemléljük, ugyanakkor a szereplők számára ott a végtelen.

                                                              Tengerpart holdfényben, 1830

          Az esszé nagyon részletesen foglalkozik a Tengerpart holdfényben címet viselő, s 1830-ban keletkezett fetménnyel. A mélabút azért emeli a címbe, mert Nádas azt vallja, hogy a képet nézve „érzésem szemléletében merülök el.” Leírja, mit ábrázol a kép, az éjszakai tájat: a földet, az eget és a tengert. Félredőlve egy hajó, nem tudni, mi történt velük, talán hajótöröttek a pici emberek, vagy csak a dagályra várnak:

     „Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és mindig távolban imbolyog. Aki nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül átadja magát ennek a sötétben bolyongó és fényt kívánó érzésnek, azt mélabúsnak szoktuk tartani, állapotát pedig mélabúnak.” (16)

     Alig követhető a bűvészmutatvány a fogalmakkal, ahogy beszél életről, halálról, halálvágyról, s arról, hogy hányféleképpen lehet nézni a képet! S nagyon érdekes, ahogy belevonja fejtegetésébe Georg Friedrich Kerstinget, aki több képet készített a „nagy melankolikusról”. Az egyik (1819) szintén a "Nationalgalerie”-ben van, a másik (1811), melyről Nádas beszél, Hamburgban van, a Kunsthalléban. Miért oly messze!?
     (Kerstinget Friedrich tette halhatatlanná.)

                                                     Kersting: Friedrich műtermében, 1811

     A végén még a mitológia is szóba jön: Próteusz, Posszeidon fia. A felhők adják ki az alakváltó isten arcát, akit csak akkor ismerünk fel, ha jobbra fordítjuk a képet. NádasKerényi nyomán – elmeséli Meneláosz történetét, aki nem ismeri a hazafelé vezető utat. Előbb le kell győznie Próteuszt. Meneláosznak is csak isteni segítséggel (Eidothea) sikerülhet.

     S ott lent a hajótöröttek feltehetően éppen ugyanezt akarják: hazatérni. „Hajlékkeresők vagyunk. Onnan ide és innen oda. Sötétségből a fénybe, fényből a sötétségbe. Vagy van remény, vagy nincs remény.” (36)
     Nem gondolom, hogy a lenti, apró emberek képesek lennének legyőzni Próteuszt. De talán nincs is erre szükség, ha egyáltalán észreveszik felhőüzenetét. Próteusz csak figyelmeztetés: önmagukra vannak utalva.
     Bezárva, öregen sem vagyok mélabús, hisz két ilyen pompás kötetben merülhetek el…

*világfa