Dürer: Négy apostol

                                                           Deutsch        

                                                                            (Advent, 2013)

     Már régóta szerettem volna eljutni a müncheni Alte Pinakothekbe. Alig mertem elhinni -olyan kevés időnk volt-, hogy ez sikerült. Néhány kép előtt hosszan álldogáltam, s aztán újra bevettem magam az adventi embertömegbe.

     Számomra Dürer (1471-1528) életművéből a portrék a legkiemelkedőbb alkotások. Persze nyilvánvaló, hogy rajzai, akvarelljei, metszetei is remekművek. Amikor az Albertinában 2003-ban volt gyűjteményes kiállítása, sokáig vártunk sorunkra, hogy a híres Nyulat közelebbről szemügyre vegyük. Azonban önarcképei, anyja, apja, Wolgemut, Holzschuher, Muffel portréi mind-mind kiválóak, a művész mélyebb emberismeretéről tanúskodnak!
     Halála előtt két évvel (1526) kezdett bele monumentális vállalkozásába, a Négy apostol c. kompozícióba. A két tábla két-két életnagyságúnál nagyobb apostol-alakja talán egy szárnyas oltár két szélső táblája lett volna. Ez a terv, ha volt ilyen, nem valósult meg. Testamentumát, korának szóló figyelmeztetését Nürnberg városának ajándékozta. Vajon kik láthatóak a képen? Vegyük sorra! Balról jobbra: János, Péter, Márk és Pál. Közülük azonban Márk nem volt apostol. Kezében papirusztekerccsel talán azt kérdezi: igazat írtam?

    A művet nem lehet elszakítani korától. Erre utalnak a kép alján levő bibliai idézetek is, melyek Luther fordításán alapulnak. (Luther 1517-ben függesztette ki téziseit. Háború és kegyetlenség söpört végig Európán. Nürnberg városa 1526-ban fogadta el a reformációt. Dürer maga is Luther irányzata mellett tette le a garast.) A bibliai szövegek a Jelenések könyvének szavaival kezdődik: „Ha valaki hozzátesz ezekhez, azokra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva a könyvben; ha valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából…” (Jel. 22, 18) Ezután pedig Péter második levele következik: „De voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekséget fognak közétek becsempészni. Ezekkel megtagadják az Urat, aki őket megváltotta, így gyors pusztulást hoznak magukra. Sokan fogják követni kicsapongásaikat, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, benneteket szép szavakkal fognak kifosztani kapzsiságukban. Ellenük régóta kész van az ítélet, és nem kerülik el kárhozatukat.” (2 Péter, 2,1-3) További idézetek: 1 Ján, 4, 1-3; 2 Tim. 3, 1-7; Márk 12, 38-40. 
     Aki figyelmesen olvassa a szöveget, annak feltűnik a, hogy mennyire fontosak az evangélium "igéi", (az eredetiben a „das gottlich wort” kifejezés), ill. annak az ellentéte, a ”hamis próféták tanítása”. Épp ez a reformáció lényege: Isten szava. S ki lenne Dürernek fontosabb, mint a négy férfi, aki közvetítették Isten üzenetét.

     A feliratokat Neudörffer, egy nürnbergi kalligráfus készítette. Egyébként ő Dürer első életrajzírója is volt, s feljegyezte, hogy Dürer célja a különféle vérmérsékletű személyiségek bemutatása volt. Nem szükséges itt a pszichológia kategóriáit felsorolni. Fontosabb, hogy feszültség tükröződik az arcokon. János önnön evangéliumának kezdő sorait olvassa. (A hagyomány szerint az egyik evangélium szerzője.) Péter hajlott háttal, megtörve hallgat. Márk, a nagyobb erőt elismerve, izgatottan néz Pálra, akinek tekintetében láthatjuk: minden bajsejtelem, minden igaz lesz, amit a próféták megjövendöltek. Ragaszkodjatok az Íráshoz és a parancsolatokhoz, üzeni. A kulcs, a kard s a kis papirusztekercs olyan jelentéktelen ahhoz képest, ami a lelkeken dúl, amit a kapaszkodó kezek s a színek kontrasztja még jobban kiemelnek. János lángoló, vörös, elomló köpenye fejezi ki a szenvedélyt, Pálnál a hidegebb szín az ellenpont: a redők megtört vonalai érzékeltetik az akarat feszülését. E földi emberek tanácstalanok, félnek a jövőtől, bizonyosságot keresnek a kezdet és a vég között.
     Egyedül jöttem ide a néptelen Barer Strasséba. Jó messze vagyok az adventi piactól, ahol feleségem biztos már vár rám. Mindketten hasznosan töltöttük az időt.                                              
                                                                                                      

Genf 1

A reformáció emlékműve

         Már nagyon vártam arra, hogy megpillantsam Genf számomra legfontosabb nevezetességét, a reformáció emlékművét. Az óváros dombjától nyugatra, egy szép parkban áll - a Kálvin által alapított egyetemmel szemben – a monumentalitásában egyszerű alkotás. Hosszússágát Illyés Gyula mérte meg:

                   Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza

                   a szobor-sornak.

                    …

                   Hátrálnom kellett közelükből: mindet

                   nem fogta össze csak messzibb tekintet.

                                                 (A reformáció genfi emlékműve előtt)

         Középen magasodnak a genfi reformáció legnagyobb alakjai: Farel, Kálvin, Béza, Knox. Luthernek volt köszönhető az első lépés, de a második generáció elszántsága, tudása nélkül nem lett volna folytatás. Farelt, a nagyhatású szónokot mindenünnen kiutasították, még Genfből is. Neuchâtelben kötött ki. Béza, Kálvin híve és utóda, lelkész. Zsoltárait Szenczi Molnár Albert fordította magyarra, aki felkereste őt Genfben. A skót John Knox itt készítette el angol bibliafordítását: a Genfi Bibliát.

         S végül a legjelentősebb: Kálvin. (Balról a második.) Nemcsak eszméi, gondolatai hatottak, de valóságosan is egyeduralmat gyakorolt a városban. Megdöbbentő, hogy a konzisztórium 1542 és 46 között 58 személyt végeztetett ki. (Eretnekségért csupán egyet: a nyugtalan, spanyol polihisztort.)

         Szervét Mihályt először a francia inkvizíció ítélte halálra (1553). Genfbe menekült, itt elfogták, halálra ítélték, és máglyán megégették (1553).

         Kálvin és Szervét konfliktusát dolgozta fel Sütő András a Csillag a máglyán c. drámájában:

         SZERVÉT. Segíts meg, Istenem, életemnek e nehéz órájában. Ne oltsd ki bennem, Uram, a gyertyát; te gyújtottad meg azt Szent Máté evangéliumával, te parancsoltad meg a szólást, és ítélted örök kárhozatra a hallgatást. Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy véka alá rejtsék, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényét vesse mindazokra, kik a házban vannak. Gondolkodó emberek, ti vagytok a világ világossága, nem rejthető el a hegyen épített város.

Ui.

         Ne feledkezzünk meg a „szablyás” Bocskaynkról, akitől a következő idézet  olvasható a falon: Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.

                                                                                                                                       (2011)

A Kunthistorisches képeiből (Battistello és Parmigianino)

     

     Tréfás képeket kaptam tavaly: a bécsi Kusthistorisches Museumban lehetett elvenni. Az egyiken a szelfiző Kisjézus látható, a másikon egy szinte gyerekember készít önmagáról képet. Mostanra kiderítettem, hogy az utóbbi valóban önarckép, de effajta kép készítése nem mindenkinek adatik meg. Tükörbe nézni (a szelfi is az), örömet okoz: így talán közelebb jutunk önmagunkhoz. A kisded , mint minden gyerek, szinte gyönyörködik önmagában, az anya már nem.

     A kis képeslapokon nem volt feltüntetve, kik az alkotók, mikor éltek. Kíváncsi voltam a képek alkotóira, s ez év júliusában jött el a pillanat, hogy megkereshettem az eredeti képeket, végigjárva a múzeum összes termét.

Mária és a gyermek Szent Annával

     Az első kép alkotója Giovanni Battista Caracciolo (Battistello) Nápolyban született 1578-ban, s ugyanitt halt mag 1635-ben. Művészetére Caravaggio hatott, aki 1606/07-ben és később 1609/10-ben Nápolyban volt. Tanítványai közé tartozott még - Battistellón kívül - Juseppe de Ribera, Carlo Sellett, Artemisia Gentileschi és Mattia Prati.

     Battistello 1614-ben Rómába, később Genuába, Firenzébe is elutazott. Ekkor már Caracci klasszicizmusa hatott rá, s ez tükröződik a Mária és a gyermek Szent Annával (1633) c. képen. A barokkos jelleg megmaradt, a feszültség nyilvánvaló. Olyannyira, hogy ezt a festményt sokáig Caravaggionak tulajdonították. Valami borús gondolat foglakoztatja Máriát, s készteti töprengésre Annát. A társalgás megakad. Most csak a kezek beszélnek, s a Kisjézus mosolya, és ahogy a nagymama nyújtja kezét a gyermek felé. 

Önarckép konvex tükörben

     A második kép alkotója, Francesco Mazzola (Parmigianino) volt. 1503-ban született Parmában, s igen fiatalon 1540-ben hat meg a lombardiai Casalmaggioreban. Sokféle képzést kapott gyerekkorában, korán kivívta a "magister" elnevezést. Képeire a manierizmus nyomta rá bélyegét, Corregio volt a példaképe.

     Parmigianino 1524-ben Rómába utazott, s a fára festett kis képéért (Önarckép konvex tükörben, 24,4 cm az átmérője) mint az új Raffaellót ünneplik. A tükör torzítása miatt megnagyobbodott (manierizmus!) jobb kezében krétát tart, a kisujján aranygyűrű. A háttér is külön életet él.

     Vasari részletesen bemutatja a képet (1567), s kiemeli a 21 éves fiú angyali szépségét. A 20. században John Ashberyt ihlette meg az Önarckép, s nagy vers született ebből az élményből.

Kocsis Imre a Kogartban

     
     Vasárnap de. 11 óra. Fertőszögi Péter elkezdi tárlatvezetését. Az 1940-ben Makón született Kocsis Imre képei kapcsán beszél a különböző képzőművészeti irányzatokról, a XX. század második felének történelméről, szellemesen mutat rá az egyes képek jellegzetességeire. Beszél a művész japánkertjéről, lepkegyűjteményéről, alkotói módszereiről.

      A kiállítás címe Sugárút. Kocsis Imre közel ötven évet töltött el itt, ezen a tájon, mint diák és tanár. A 70-es években kapcsolódott be a magyar művészeti életbe, a legkorszerűbb irányzatokat képviselve: hiperrealizmus/fotórealizmus, pop-art. A hiperrealizmus vagy fotórealizmus a fénykép hűségével és pontosságával képes számot adni arról, milyen az a város, az a kor, az a társadalom, amelyben élünk. A Szanálás c. képnek is társadalomkritikai éle van. Egy halálraítélt, VIII. kerületi bérház szétmálló falát, bedeszkázott ablakát látjuk. A kapu a sötétbe vezet.

Szanálás

    

     A Kirakat is mély értelmű kép. A háttal álló, idősebb hölgy bevásárlószatyorral, hálóval (benne néhány szem krumpli) szembenéz az üres kirakattal. 

Kirakat

     
     A Tótágas (építőtábori emlék) fejre állított talicskája a csizmákkal groteszk módon a helyzet értelmetlenségéről, hiábavalóságáról beszél.

Tótágas

     
     A pop-art a „fogyasztói társadalom” terméke, lenyomata. A művész „lelépett az ideák és az ideálok talapzatáról, s bármely egyszerű járókelőhöz hasonlóan elkezdett sétálgatni és szemlélődni az utcán.” (Román József) A pop-art alkotója olyan elemekkel dolgozik, melyek mindenki számára ismertek, megfoghatóak. Sztereotípiák c. kép sorozatokban való gondolkodást mutatja be.

Sztereotípiák

       
     A 80-as években a concept-art vált fontossá. A gesztussal, az elgondolással Kocsis újra csak sajátos módon reflektál a társadalmi jelenségekre. (Irka-firka) Ezen azonban hamar túllép. Az Uram, segíts! c. festékszórós képek bizonyos tanácstalanságról árulkodnak. Új korszakot jelentenek szimbólumai: a kaszás, a pálmás képek, a kulcslyukon keresztül nézett világ. 

Szivárványkaszás

     
     Nagyon érdekes a 133 c. pipacsos kép, amely a Tanácsköztársaság 60. évfordulójára készült. Meglehetősen hervadtak ezek a pipacsok, rövid életűek.
     Fent az emeleten láthatóak a grafikái. Ebben is kísérletezett, Magyarországon ő honosította meg a szitanyomást.
      A Lakodalom c. hatalmas, összefoglaló műve a földszinten látható. 1990-ben kezdte el főművét, és 2000-ben fejezte be. Az egyik legcsodálatosabb kép, melyet valaha láttam, mondja Fertőszögi Péter. Nem az ifjú párt ábrázolja, hanem a főzőasszonyokat. Egy elveszett világot, melytől búcsúzik, egy közösséget, ahol mindenki tudja, mi a dolga. Egyrészt újból fotórealizmus, másrészt a középső részen inkább típusokat ábrázol. Nem a személy a fontos, hanem az egymáshoz való kapcsolatok, szerepek. Ez az, ami meghatóvá teszi a szegénységet, méltóságot ad a nyomorúságnak.

Lakodalom

     Legújabb képei már szintén nem a szigorú fotórealizmust folytatják, hanem annak oldottabb változatát. A legfelső emeleten van még két befejezetlen képe is.
     Szomorú utóirat: Kocsis Imre 2015-ben elhúnyt.

                                                                                      2012. március 12.

Derkovits és Szécsi Margit

                                                                                                                                      2014. szeptember 1.

          Az utolsó napon még sokan voltunk a várbeli Derkovits-kiállításon. (Az örökké elkésők!) A számos kiváló festmény és grafika között lázasan kerestem (hiába) az Anyaság (1933) c. képet, mely tulajdonképpen termékenységszimbólum, proletár „Willendorfi Vénusz”. Kárpótlásul ott volt viszont az  az Anya c. festmény (1934), mely annyiféle érzelmet fejez ki: aggódást, fájdalmat, reménytelenséget, de ugyanakkor összetartozást, eltéphetetlen szeretetet is.

Anyaság

     

Anya

     Az Anyaság c. képhez Szécsi Margit Proletáranya c. verse vezetett el. A régi Szép versek kötetekben mindig megkerestük az ő titokzatos arcképét, hisz Nagy László felesége volt. A nagy költő árnyékából a lőrinci születésű költőnő itt a fényre került: mellszobra a Kossuth téri parkban áll. Az avató beszédet 2003-ban Buda Ferenc tartotta, aki Pestlőrincet nagylelkűen Nagyszalonta és Kiskőrös mellé helyezte.

Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez

          Fog-sejtjeimből a meszet
          elszívtad. Hajam kevesebb,
          mint aranyfüst, kis koponyádra
          leszállt, mert készülsz a világra.

          Ha jobb ételre tellene,
          az is csak néked kellene,
          s fém-rácsos rend előtt papucsban
          -miattad állok rongy mamuszban.

          Hallgass, piciny szilaj parancs!
          a bevül-bolyhos vérnarancs
          nem nékünk gördül – még haját se
          kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.

          Csitulj, testemben csöpp alak!
          Mikor én téged kaptalak,
          ne gondoltam volna a kéjre –
          fáradtan inkább csöndes éjre!

          De bár a sors mind ostobább,
          ne félj, nem leszek mostohád.
          Étel- s csókkövetelő szádat –
          szeretlek, akár az apádat.

          Kicsinykém, csöpp sírás-falat
          s esendő férfi, áldalak.
          Tőletek vagyok oly hatalmas,
          minden szegényért anyafarkas.

     Megragadó a párhuzam, bár kép és szó soha nem lehet teljesen ugyanaz. A versnek más a dinamikája. A csöndes hangnem egyre szenvedélyesebbé válik. Minden gyötrő hiány ellenére a végén fölcsendül az összetartozás "himnusza", s másokért küzdés apoteózisa. Igaz, itt némi túlzást érzünk, mely a korból fakad (50-es évek): a költőnő "túlszárnyalja" Derkovits realizmusát. Minden szegényért küzdeni? Ám legyen!

Szécsi Margit

     (Aki a lőrinci Kossuth tér parkjában sétál, felfedezheti a lőrinci születésű Szécsi Margit mellszobrát az iszkázi Nagy László mellett.  Lőrincről származik Kondor Béla is,  portréját Zsin Judit készítette, a költő-páros Kő Pál alkotása.)

Szilánkok

           

    
            Hétvégén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében jártam. Román György (1903-1981) kiállítása vonzott. Még fiatal koromban olvastam róla Gábor Miklós tollából egy méltatást. (Megtalálható G. M. Kos a Mérlegen c. kötetben, 1990.) Sajnos eddig még nem találkoztam Román egyetlen festményével sem, nem vettem kezembe könyvét. De el kellett jönni ennek a pillanatnak is. Gábor Beckettel és Kafkával veti össze. Román világa még riasztóbb. A könyvtárból elhoztam a Betegségország vándora c. posztumusz könyvét. (A szerző gyermekkorában megsüketült.) Nem könnyű olvasmány. Ami megfog, az a  küzdelem, és: „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,/ ami neked fölfedetett.” (Illyés: Bartók)

*

            Közeledik a tél. Anyámnál be kell hordani a fát. Most látom: „Akár egy halom hasított fa,/ hever egymáson a világ…” (JA: Eszmélet) A fát el lehet hordani, a világot nem.

*

            Női lélek (W. S. prózakötetéből)

            Dudika beleőrül fia elvesztésébe, aki eltűnt Isonzónál. (Az 1. világháborúban az isonzói csatákban 315000 olasz és 235000 K. u. K. katona halt meg. ) Dudika „egy hét múlva fölkelt. Bekötözte a közben elkészült barackbefőtteket.” Akárha sebeket kötözött volna be.

*

            Most valami vidámabbat! Hallás után jegyeztem meg ezt a kis verset:

                                   Meg tudod állni?

                            Ne cuppantsd el a puszit:

                                   Akkor tovább tart.

                                        (Fodor Ákos: Gyakorlat gyermekeknek)

            Nem tudom megállni, hogy el nem mondjam, ennek a kis versnek a műfaja haiku. Mindössze három sor, 5, 7, 5 szótag.
                                                               2011. nov. 8.

"Mi az, amit olvas, fönséges úr?"

            "Szó, szó, szó."
                                                   

                                                                      2003

            Mednyánszkynak fontos témája volt az I. világháború. A mostani kiállításon is van jó néhány képe, amely bemutatja a hősiességnek nevezett szörnyűséget. Erről jutott eszembe egy Juhász Ferenc-vers: Emlékezés egy vérző arcú képre. Alcíme Mednyánszky László: Sebesült. A vers szinte jobb, mint a kép, s van olyan kép a kiállításon, mely ezt is felülmúlja. (Szerbiában) A Vaskapu c. képét talán Jókai Arany emberének első fejezete ihlette, melynek elovasása oly sok gimnazistának okozott gondot. Jókai idős korában ellátogatott a Vaskapuhoz, s azt mondta, miután láttam, nem tudnám leírni.

*

            Most, hogy kezembe vettem az egyik nagy Juhász Ferenc-kötetet, fellapozom a Rezi bordalnál. Annyira tetszett ez a vers, hogy mindenáron el akartam menni a Rezi várhoz. Félúton rosszul lettem, az eső is eleredt. Én balga, elfelejtettem, hogy a művészet varázsa (Jókai is tanú rá) olykor sokkal fontosabb mint a valóság. Egy versszak a versből:

                                   „Tedd hát, amit tenni rendel

                                    minden napod, türelemmel

                                           végezd dolgaid!

                                    Marad valami utánad,

                                    ha nem marad, az se bánat,

                                           hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.”

     Az ilyen igékért, mint a hörböld érdemes élni, mondta az egyik férfikollégám egy bizonyos, szigorúan szakmai összejövetelen.

*

            Manapság kételkednek a költészet erejében. Nem így Hésziodosz. Az Istenek születése c. művében először a múzsákhoz fordul, s csak utána következik Zeusz és Héra. A múzsák azért fontosak, mert csak az ő segítségükkel lehet szólni az istenekről, a világról, a múltról és a jövendőről:

               „Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz

                 termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,

                zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt…”

                                                       *

            Érdekesek azok a jelzők, melyek Hésziodosznál előfordulnak: aigisztartó Zeusz és a bagolyszemű Pallasz. Aigisz, latinosan aegis, magyarosan égisz Zeusz pajzsa, a hatalom jelképe. Ha valakinek vagy valaminek az égisze alatt vagyunk, az megvéd bennünket. A Pallasz már problematikus. Athéné e melléknevére két magyarázat van: így hívták azt az óriást, akinek a bőréből Athéné pajzsát készítette, vagy annak a gyermekkori barátnőjének a neve lehet, akit játék közben véletlenül megölt. Emlékére készítette a Palladion nevű szobrot, melynek köztudomásúlag városvédő ereje van. A bagoly pedig, mint tudjuk, a tudás, a tudomány, a bölcsesség jelképe.

     (Elgondolkoztam ezen a Pallaszon. Mindkét magyarázat jó lehet. Az első az erő jelképe. A második talán a szeretetre emlékeztet, de arra is figyelmeztet, hogyha elkövetünk valami bűnt, akár akaratlanul, legyen valami a "szemünk előtt, kezünk ügyében", mely talán megóv attól, hogy újra beleessünk ugyanabba a bűnbe/hibába. 2019)

Cézanne-ról levelekben 1

     A Nagyvilág egyik régebbi számában (2011. július-augusztus) megjelentek Rilke levelei Weiss János fordításában és utószavával. Ezt olvasva az ember önkéntelenül szeretne sok Cézanne-képet nézni és Rilke-versekben elmerülni.
     1907 ősze. Rilke Párizsban él, bár itteni tartózkodását utazások szakítják meg. Most legfőbb dolga elmélyülten tanulmányozni a Salon d’ Automne Cézanne-emlékkiállítását. Október 6. és 24. között minden nap (kivéve okt. 14.) levelet írt feleségének. Ezekben az írásokban ad számot Cézanne-élményéről, arról a folyamatról, hogyan igyekszik megérteni e korszakos jelentőségű festészetet, melyet posztimpresszionistának nevezünk, s melynek architektúrája a kubizmussal rokon.
     A levelek Cézanne-ról szólnak, ugyanakkor műfajuknál fogva önvallomások is: beleillik Rilke mindennapjainak leírása, útja a Grand Palais-ba, az a mód, ahogy képet néz: „Te tudod, hogy én a kiállításokon az ott járkáló embereket általában sokkal érdekesebbnek tartom, mint a festményeket. Ez ebben a Salon d’ Automne-ban is így van. Leszámítva a Cézanne-termeket.” Másutt így ír: „Ma újra két órát álltam néhány kép előtt; ez nekem valahogy nagyon hasznos, úgy érzem. (…) tulajdonképpen egy, két vagy három jól kiválasztott Cézanne-kép az összeset képviselheti…”.
     Sokat mond az a kis „rajz”, mely a művész helyzetét mutatja be: „Tudok egy-két dolgot az utolsó éveiről, amikor már öreg volt és megfáradt, és a műterme felé haladva gyerekek futottak utána, dobálták, mint egy rossz kutyát. De belül, egészen belül, csodaszép volt, és néha-néha egy ritka látogatónak dühében valami csodálatosat mondott.”

                                                                           2013. december 16.

Cézanne-ról levelekben 2

    Rilke számára természetes volt a szegényekkel való szolidaritás. Ebben a korban ez fontos volt. Gondoljunk csak Tolsztoj lelkiismeret-furdalására, Zola munkásaira, Mednyánszky csavargóira.

     Cézanne-ról szólva megjegyzi: „És megint egy szegény ember.” Majd a későbbiekben így fogalmazott: „A művész létéhez egykor hozzátartozott, hogy a maga új boldogságát legyőzve a kitaszítottak mellé feküdjön, és a maga teljes melegét – egészen a szív és a szeretet melegéig – megossza velük. (…) Ebben az odaadásban kezdődik a szentség…”

     Végül: „Az embernek a legutolsó porcikájáig szegénynek kell lenni. (…) Minden pillanatban a kezünket a földre kell tapasztani, mint a legelső embereknek…”

                                                                *

     Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
     Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:

- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.

     Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
     Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő.  

                                                                                                                        2014. január 1