Cézanne-ról levelekben 1

     A Nagyvilág egyik régebbi számában (2011. július-augusztus) megjelentek Rilke levelei Weiss János fordításában és utószavával. Ezt olvasva az ember önkéntelenül szeretne sok Cézanne-képet nézni és Rilke-versekben elmerülni.
     1907 ősze. Rilke Párizsban él, bár itteni tartózkodását utazások szakítják meg. Most legfőbb dolga elmélyülten tanulmányozni a Salon d’ Automne Cézanne-emlékkiállítását. Október 6. és 24. között minden nap (kivéve okt. 14.) levelet írt feleségének. Ezekben az írásokban ad számot Cézanne-élményéről, arról a folyamatról, hogyan igyekszik megérteni e korszakos jelentőségű festészetet, melyet posztimpresszionistának nevezünk, s melynek architektúrája a kubizmussal rokon.
     A levelek Cézanne-ról szólnak, ugyanakkor műfajuknál fogva önvallomások is: beleillik Rilke mindennapjainak leírása, útja a Grand Palais-ba, az a mód, ahogy képet néz: „Te tudod, hogy én a kiállításokon az ott járkáló embereket általában sokkal érdekesebbnek tartom, mint a festményeket. Ez ebben a Salon d’ Automne-ban is így van. Leszámítva a Cézanne-termeket.” Másutt így ír: „Ma újra két órát álltam néhány kép előtt; ez nekem valahogy nagyon hasznos, úgy érzem. (…) tulajdonképpen egy, két vagy három jól kiválasztott Cézanne-kép az összeset képviselheti…”.
     Sokat mond az a kis „rajz”, mely a művész helyzetét mutatja be: „Tudok egy-két dolgot az utolsó éveiről, amikor már öreg volt és megfáradt, és a műterme felé haladva gyerekek futottak utána, dobálták, mint egy rossz kutyát. De belül, egészen belül, csodaszép volt, és néha-néha egy ritka látogatónak dühében valami csodálatosat mondott.”

                                                                           2013. december 16.

Cézanne-ról levelekben 2

    Rilke számára természetes volt a szegényekkel való szolidaritás. Ebben a korban ez fontos volt. Gondoljunk csak Tolsztoj lelkiismeret-furdalására, Zola munkásaira, Mednyánszky csavargóira.

     Cézanne-ról szólva megjegyzi: „És megint egy szegény ember.” Majd a későbbiekben így fogalmazott: „A művész létéhez egykor hozzátartozott, hogy a maga új boldogságát legyőzve a kitaszítottak mellé feküdjön, és a maga teljes melegét – egészen a szív és a szeretet melegéig – megossza velük. (…) Ebben az odaadásban kezdődik a szentség…”

     Végül: „Az embernek a legutolsó porcikájáig szegénynek kell lenni. (…) Minden pillanatban a kezünket a földre kell tapasztani, mint a legelső embereknek…”

                                                                *

     Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
     Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:

- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.

     Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
     Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő.  

                                                                                                                        2014. január 1

Cézanne-ról levelekben 3

Ars poeticák

     A Cézanne-képek sajátossága, írja Rilke, hogy a „valóság teljesen az ő oldalán áll: ez a sűrű, kibélelt kék, piros, az árnyék nélküli zöld és a borosüvegek vörösfeketéje. Milyen szegényes nála minden tárgy, az almák mind főzőalmák, és a borosüvegek a kitágított hátizsákokba valók.”

     Nemcsak általában a valóságot akarta megragadni, hanem a valóságot a dolgok ábrázolásán keresztül: „a dologra vonatkozó élményein keresztül a valóságot felbomlaszthatatlanná próbálta fokozni.”

 

Vöröshagymás csendélet, nancyhunting.net

                                                            *

     Rilke emlékezteti feleségét a Malte Laurids feljegyzéseinek egy helyére, amely Baudelaire  Egy dög c. verséről szól. (Cézanne kívülről tudta.) Ez a vers Cézanne „tárgyias beszédéig” vezet. „A művészi szemléletnek annyira le kellett győznie önmagát, hogy a szörnyűben is megpillantsa a létezőt, amely ugyanannyira érvényes, mint minden más létező. Ahogy nem lehet válogatni, úgy az alkotó sem teheti meg, hogy elforduljon valamilyen egzisztenciától…”

                                                        *

     A másik parancs Rilke szerint: „A festőnek nem szabadna eljutni a belátás tudatáig, mint ahogy a művésznek általában sem. Ahelyett, hogy a reflexió kerülő útjára lépne, az előrelépéseinek számára is rejtélyesnek kell maradniuk.”

                                                       *

 

A Mont Saint-Victoire, sze.hu

            

Add szépséged, s ha odadod,

            ne számíts, ne nyisd szóra szádat.

            Te hallgatsz. De ő szól: vagyok.

            S ezernyi értelemben felragyog,

            míg végül mindenre kiárad.

                                      (Rilke: Iniciálé, Szabó Ede fordítása)

                                                                                                                                                                                  2014. január 22

Cézanne-ról levelekben 4 (Vége)

Színek

     Rilke Cézanne-ról írott leveleiben majdhogynem megírta a színek történetét. 

     Egyik nap a Salon d’ Automne helyett a Louvre-ba ment a színeket tanulmányozni. Fantasztikus lenne több, mint száz évvel Rilke után az ő útmutatása nyomán újra végigjárni a Louvre termeit, végigkövetni a levelekben felsorolt képeket Tintorettótól Manet-ig.

 A legizgalmasabbnak Rosalba Carriere tűnik, akitől Rilke idejében három kép függött a Louvre falán. S itt van Chardin: „az ő gyümölcsei sem gondolnak az étkezésre, konyhaasztalon hevernek szanaszéjjel, és egy kicsit sem törődnek azzal, hogy szépek legyenek. Cézanne-nál pedig teljesen megszűnik az ehetőségük, annyira dologiasan valóságosak lesznek…”

     Rilke csodálatosan írja le, hogyan születik meg egy Cézanne-festmény: „Mindig a legsötétebb színnel kezdi, aztán ennek mélységét egy olyan színárnyalattal fedi le, amelyet kicsit túlvezet rajta, és így tovább az egyik színen a másikkal lép túl, míg el nem jut egy másik kontrasztáló képelemhez, melynek esetében (egy másik centrumból kiindulva) hasonlóan jár el. Én úgy vélem, hogy nála ez a folyamat, a látás, a biztos átvétel és az átvett elsajátítása, személyes felhasználása a tudatosítás révén egymásnak feszül, aminek következtében elkezdenek dialogizálni egymással, egymásnak állandóan a szavába vágnak, és állandóan összecsapnak.”

     Rilke felidézi leveleiben Balzac Ismeretlen remekmű c. elbeszélését. Zola mesélt Cézanne-nak arról a festőről, aki „ama felfedezés révén, hogy nincsenek kontúrok, csak lebegő átmenetek, egy megoldhatatlan feladattal szembesült, amellyel kínlódva tönkre is ment.” Cézanne „hang nélküli felindultságában az ujjával újra és újra magára mutatott, magára, bármilyen fájdalmas is volt.”

Felesége portréja, commons.wikipedia.org

     Végül megjegyzendő, hogy Rilke maga is beleszőtt leveleibe néhány impresszionista képet: „Te biztosan el tudod képzelni, hogy milyen lehet egy fényes zöld kocsi a Pont-Neufön, vagy valamilyen piros, amely nem tudja tartani magát, vagy egy plakát egy gyöngyszürke házcsoport tűzfalán. (…) A könyvárusok a Qai mentén kinyitják ládáikat és máris előtűnik a könyvek friss vagy fonnyadt sárgája, a borítók lilásbarnája, egy mappa zöldje: minden egybehangzik, érvényesül, részt vesz és megszólal egy világos összefüggés egészében.”  El tudjuk képzelni, bár a szürke is csodálatos olykor.

Provance-i házak, commons.wikipedia.org

                                                                                                2014. február 14.