A Bábel tornya Bécsben

                                                                                                                       Deutsch

                                                                            KHM

                                                           „Szorgos népünk győzni fog!”

                                                                                   (Éretlenek)   

     Ha a Bibliát olvassuk, azt a következtetést vonhatjuk le az emberiség történelméből, hogy az ember bűnös, lázadó lény. Nehezen tudja követni a parancsolatokat. Már az első emberpár is vétkezett, majd Káin megölte testvérét, az erkölcsileg romlott nemzedéket vízözön pusztította el, s a folytatás Szodoma és Gomorra. S közbeékelődve ott van a bábeli torony építése, melynek következményeképpen az emberiség szétszóródott, s különféle nyelveket beszélve, azóta sem értik meg egymást. A sort lehetne folytatni, de mi álljunk meg a Bábel tornyánál.

     2019 januárjában zárta be kapuit a bécsi Kunsthistorisches Museumban (KHM) a nagy Bruegel-kiállítás, melynek apropója a festő halálának 450. évfordulója volt. Több mint 400000 látogatója volt a majd 40 festménynek és 60 grafikának. Ugyan Bécsbe mindig érdemes eljönni a 12 kép miatt, nem utolsósorban a Bábel tornya miatt, de most egymás mellett volt látható a bécsi és a rotterdami alkotás.

     

     Vajon miért olyan érdekes és vonzó Bruegel művészete? Kétségtelen kíméletlen realizmusa miatt, de még lényegesebb sajátos látásmódja, mely meglepően merész volt a reneszánsz nagy alkotóihoz képest is: az ember már nem a világmindenség középpontja, mint volt Michelangelónál vagy Leonardónál. A színhely legtöbbször Németalföld, a kor a XVI. századi, még ha vallási-mitológiai témák inspirálják is a festőt. Érezhető a feszültség a képeken. Hamarosan Alba herceg vonul be a tartományba, protestánsokat végeztet ki. S ha a Gyermekjátékokat és a Betlehemi gyermekgyilkosságot gondolatban egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, milyen könnyen átfordul a látszólagos idill vérengzésbe.

     A bibliai történetben nem szerepelt Nimród alakja, a város uralkodója, akiről Josephus Flavius írta, hogy ő rendelte el a torony építését. Róla, mint durva alakról, Dante is megemlékezett a Pokolban. Vergilius szerint „az ő rossz terve miatt / nem használ egy nyelvet a világ.” (31:77-78) Még a Purgatóriumban is szó van nagyravágyásáról. (12:34-36) Nimród benne volt a köztudatban. A német Danteként ünnepelt Sebastian Brant is szerepelteti a Bolondok hajójában. (1494) (1)

     A toronytól nem messze, egy kis dombon, hogy jól felismerhető legyen, koronával a fején, jogarral a kezében közeledik kíséretével a király. A kőfaragók térdre borulnak előtte. (Ez az egyetlen keleties vonás.) Az építők, a munkások nem mondhatnak ellent a királyi parancsnak, erejüket megfeszítve dolgoznak, szakadatlanul. Egy helyen vannak, egy nyelven beszélnek, mind az uralkodó parancsát követik. Ez félelmetes. Mennyi ember szaladgál föl-le az égbe nyúló, átláthatatlan labirintussá váló, gigászi építményen, mely itt-ott már omladozik. Hiába építették sziklára a tornyot: Dante szerint is eleve bukásra volt ítélve. Még nem következett el a büntetés, még nem hangzott fel az isteni szózat, de már látni a képen, hogy eleve kudarcra van ítélve az istenkísértő terv: önmagától omlik össze a vállalkozás. Az Úr beavatkozása szinte szükségtelen. Hiába jelenik meg Nimród, a hatalom itt tehetetlen.

     Mint Rose-Marie és Reiner Hagen írja: egyetlen festő sem ábrázolta ilyen hatásosan a torony gigantikus dimenzióját. Ahogy árnyékot vet a tengerpartra! Körbeveszi a tornyot a némaságba burkolódzó város, a folyó és a tenger. Fent a magasban, a kék égen gyülekeznek a felhők. Bár a téma bibliai, Bruegel az építkezést mint kortárs vállalkozást mutatja be, csupa realisztikus részletekkel. Minden egyes részlet igaz. Mindegyike a festői elgondolás, a középpont nélküli struktúra része.

                                                        A két kép, nyugat.hu

     A valamivel később keletkezett rotterdami kép sokkal kisebb, arányaiban mégis ez a torony a hatalmasabb. S azáltal, hogy hiányzik a Nimród-jelenet, a torony zordsága és monumentalitása jobban érzékelteti a gőgöt és a hiábavalóságot. Az ember még apróbb és jelentéktelenebb. Hiába dolgoznak fönt lázasan, a vörös szín és a felhők fenyegetést sugallnak. Minden kép a maga módján zseniális.

     Befejezésül: a motívum tovább élt a századok során, s elérkezett a magyar irodalomba is. Ami Vörösmartynál még pozitívum volt, hogy egy újabb kor Bábelét építve, bekukkanthatunk a „menny ajtaján” (2), az Adynál a meg nem értés jelképe lett:

                 „Vajon fölébred valahára
                  A szolga-népek Bábele.”

                                              (Magyar jakobinus dala, 1908)

 

(1)Nimródot Kézai megteszi a magyarok ősének. Arany Jánosnál:

                 „Hunor Magor két dalia,
                   Két egytestvér, Ménrót fia.”
                           (Rege a csodaszarvasról)

(2) Gondolatok a könyvtárban, 1844

Schiele

                                                                                             német

            Egy régi spirálfüzetből

                                                                                                                       2013. szeptember 30.

     Akárhányszor Bécsben jártunk, majdnem mindig „beleütköztünk” Schielébe, noha minket elsősorban Klimt vonzott, a harmonikusabb szecesszió, nem Schiele vadabb expresszionizmusa. Most Budapestre érkezett: kortársaival: Kokoschkával, Gerstllel. Nem lehetett előle kitérni. Klimt persze most is megelőzte (2010).

     Nemrég megjelent Művészettörténeti gyorstalpaló címmel (nyest.hu) egy mókás kis összefoglaló, miről ismerhetőek fel a nagy művészek képei. Pl.: Ha a kép színes pöttyökből áll, és nincsenek rajta emberek, akkor az Monet. Ha a kép színes pöttyökből áll, és vidáman partizó embereket ábrázol, akkor az Renoir, stb. Elgondolkoztam, vajon össze tudnám-e foglalni egy mondatban Schiele képeinek lényegét. Hátborzongató önarcképek, kettéhasadt portrék, szegényes aktok, erotika, dermesztő anya-gyermek motívum, halottnak látszó városok, tájak. Közel 3000 kép született életének 29 éve alatt. (Ebből itt csak 50 látható.)

     Végtelen szomorúság fogja el a szemlélőt, amikor látja e halálra szánt kor szereplőit. (Ady is fő alakja ennek a korszaknak, mely a múlt század elejétől az 1. világháború befejezéséig tartott, míg: "Minden egész eltörött") Annak örülhetünk (titokban), hogy milyen magabiztosan, mesteri kézzel formája meg Schiele alakjait, városképeit, természetképeit.

                                                     Hason fekvő női akt, 1917, society6

     Nemcsak a színnel, vonallal bánt kiválóan, hanem a szavakkal is:

Ízlelj vörösséget, szagolj ringatózó fehér szeleket,
Nézz a mindenségbe: nézd a Napot.
Sárga-csillámló csillagokat nézz,
míg csak jól nem érzed magad s be kell hunynod hunyorgó szemed.
Agyvilágok szikráznak üregeidben.
Hadd reszkessenek belső ujjaid,
tapogasd az elemet,
te, akinek szomjasan tántorogva kell kutatnod magadban,
aki szökellve ülsz, futva feküdsz,
fekve álmodsz, álmodva virrasztasz.
Lázak falnak, éhség szomj és rosszkedv, vér jár át.

Apa, te, aki itt vagy, nézz rám,
fonj át, adj nekem!
Közel világ fuss fel és alá, rohanva.
Nyújtsd most nemes csontjaidat,
Nyújtsd ide puha füledet,
szép halványkék szemedet.
Ez, apa, itt volt –
Előtted vagyok, ím!

                          (Nap)

(Idézi Reinhard Steiner: Schiele, Taschen, 84. old. Fordította Adamik Lajos)

                                      Önarckép a mellkas előtt összetett kezekkel, 1910

Utóirat

     Pilinszky az 1978-as interjújában elmondja: "... úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka." Ezt én így írnám át: azt hittük, Klimt beszél hitelesen a korról, ám lehet, hogy Schiele?

Kis Canetti-életrajz (Canetti: Káprázat 2)

     Ki volt tulajdonképpen Elias Canetti? Nem árt néhány eligazító mondat. Canetti 1905-ben a bulgáriai Ruszcsukban született (németesen Rustschuk, ma már Ruszénak nevezik). A Duna menti, festői kisváros korábban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, de 1878-tól már a részben független Bulgária része. Canetti ősei spanyol zsidók, szefárdok voltak, akik megőrizték nyelvüket, a ladinót, a spanyol nyelv egy régies változatát. (1) 

     A nagyapa neve szintén Elias Canetti, az apa Jacques Canetti (1881, Adrianopel {a mai Edirne} – 1912, Manchester. Az anya: Mathilde Arditti (1888, Ruszcsuk – 1937, Párizs) 

Szülőháza, flickr.com

     A sokágú kereskedő család legfiatalabb hajtása a mi Canettink apjának, Jacques Canettinek a vezetésével 1911-ben Manchesterbe tette át székhelyét. Már éltek ott Ardittiek - előőrsként. Ha végigolvassuk Canetti önéletrajzát, akkor az első két kötetből világosan kitűnik, hogy a fiatalabb nemzedék úgy érezte, valamiképpen el kell szakadnia az apáktól, a családtól, bármennyire fájdalmas is ez a küzdelem. Ez a legifjabb Eliasra is igaz lesz. Jellemző „apróság”, hogy a nagyapa megátkozza fiát, Canetti apját, amikor az kitartóan Angliába készül. (Nem Kafka jut eszébe mindenkinek? Az ítélet!) Természetesen a kisfiúnak (még csak 6 éves) villámgyorsan meg kellett tanulni angolul: ezen a nyelven kezdte el iskoláit. 

     Majd az apa korai halála után (31 éves volt csupán) az anya a gyermek Canettivel és testvéreivel (Nissim és Georg) Bécsbe költözött. Ez érthető: a szülők mindketten Bécsben tanultak ifjúkorukban, egymás közt is németül beszéltek. S a még mindig kisfiúnak erőltetett menetben el kellett sajátítania a német nyelvet. Ehhez jött 1915-ben a reálgimnázumban a latin. Bécsből 1916-ban Zürichbe vezetett az útjuk. Nem csoda: a háború vége felé Otto Wagner már éhezett, Klimt és Schiele a spanyolnátha áldozata lett. A gyermek Canetti Zürichben írta első irodalmi művét, egy 5 felvonásos drámát Junius Brutus címmel. Itt érezte magát legjobban, egy panzióban, ahol csupán lányok laktak. 

     A háború után, 1921-ben Frankfurtba költözött az egész család. Canettinek nem esett jól a csere: mintha a paradicsomból űzték volna ki. Ráadásul Németországot ekkoriban a gazdasági válság és az infláció sújtotta. Itt is a reálgimnáziumba iratkozott be, s a kémiát kapta meg mint új tantárgyat. Itt találkozott először a „tömeggel”, amikor Walter Rathenaut szélsőjobboldaliak meggyilkolták, s a munkások tüntettek. Canetti a járdán álldogált, s szeretett volna közéjük tartozni. 

     Itt tette le az érettségit. Roppant érdekes lenne többet tudni azokról a témákról, melyeket az akkori tanárok adtak fel. Canetti gondolkodásmódja, érvelésének ismertetőjegyei már ezekben az iskolai fogalmazásokban is jelen van. Lásd az ilyen karakteres mondatokat: „Az ember hordában élő állat. Az emberi hordát népnek nevezzük.” (2) Ne felejtsük el, hogy a világháború nem olyan régen ért véget. 

A visszaköltözés Bécsbe 1924-ben újra fordulatot hozott Canetti életében. Elkezdte tanulmányait az egyetemen, kémiát tanult, engedve az anyai nyomásnak, hogy olyanba fogjon, amiből meg tud élni. Ekkor lett Karl Kraus feltétlen híve. A neves publicistának 1924. ápr. 17-én volt a 300. felolvasása a Konzerthausban. Canetti ismerkedett meg későbbi feleségével, Vezával, azaz Venetiana Taubner-Calderonnal. Az anya Rachel Calderon, (szintén szefárd ősökkel rendelkezett), az apa Hermann Taubner, a második férje, ekkor már halott volt. Veza 8 évvel volt idősebb Canettinél. Közös nyelvük a ladino volt. Kapcsolatuk 1925-ben vált igazi szerelemmé. Veza nagyban „segítette” Canettit abban, hogy saját lábára álljon, függetlenedjen anyjától, ha anyagilag ez még nem is volt lehetséges. 

     Canetti a kémia mellett képezte magát: zenei téren Beethoven volt a nagy élmény, a képzőművészet sem maradhatott el (Klimt). Bécsben ez nem volt nehéz, ahol, mint mondják, itt még az utca is kultúrával volt kikövezve… A vizsgáit a még mindig török állampolgár (ez szerepel a diplomán is) „az akadémiai szabályoknak tökéletesen megfelelően” tette le, filozófiából kitűntetéssel szerepelt Heinrich Gomperznél. (1929) Ettől kezdve kémiával nem foglalkozott többé, de megjegyezte, hogy a természettudomány fegyelmezetté tette gondolkozását. 

     Önállósodásának következő állomása az volt, hogy barátjával, Hans Asriellel kirándulást tervezett a Karwendel hegységbe. Anyja nem akarta elengedni, arra hivatkozva, hogy ez költséges lenne. Canetti föllázadt, s nagy nehezen elérte célját. Itt a hegyekben mélyedt el Freud egyik könyvében (Tömegpszichológia és én-analízis, 1921). Mathilde Nissimmel és Georggal együtt hamarosan Párizsba költözött. Talán Veza volt szemében a tüske, aki: „elvette tőle az anyját, sőt összetörte, tervszerűen, tudatosan, szisztematikusan, rafináltan, lépésről lépésre eltörölte a régi anyaképet, és újat festett (…) gyűlölöm és megvetem Vezát” (Idézet Mathilde leveléből) Írt ő ennél még különbet is. Amikor Canetti 1927-ben Párizsba utazott látogatóba, ki kellett találnia más nőket Veza helyett. 

Hazafele Straßburg és Colmar voltak a megállói, az utóbbiban az Isenheimi oltárt akarta látni. Grünewald – eredetiben! „Az Isenheimi oltárral való találkozásról könyvet kellett volna írni, ha nem írtam volna meg: a Káprázatot. Ha szememre vetik, hogy könyvem sivár és kegyetlen, válaszként csak azt mondhatom el, hol tanultam ezt.” (3) 

Az Isenheimi oltár, hu.wikopedia.org

     1927 máj. 5-én költözött Hackingba, a Hagenberggasse 47-be. 1933 nov. 24-ig lakott itt, ez volt Bécsben a leghosszabb ideig otthona. Itt fejezte be tanulmányait, s itt kezdte el írni első nagy művét. (4) 

1. A ladino alapja a későközépkori kasztíliai nyelv. Ehhez kapcsolódik a héber, török, görög hatás. Héber betűkkel írták. Volt irodalma.

2. Id.: Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 84.o.

3. Uo.: 131. o. 

4. Uo.: 134. o.

Miért a Káprázat ? (Canetti: Káprázat 1)

      

     "Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné. (Georges) Ismert köztük sziporkázó szatirikusokat, minden írónál tehetségesebbeket; ötleteik soha nem kerültek papírra..." 

                                                                                                                            (Káprázat, 448)

    Amikor a steinhofi Wagner-templomról szóló kis írásomat befejeztem, azt a házi feladatot adtam magamnak, hogy el kell olvasnom Elias Canetti Káprázat c. regényét. Egy mondat miatt: „Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt; ez a látvány ösztönzött munkára. Bizonyos vagyok benne, hogy ha nincs ez a szoba, soha nem írom meg a Káprázatot.” (1) Canetti ugyanis a Tiergarten melletti Hagenberggasséban vett ki szobát.

     Canettiról korábban nem tudtam semmit, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott, az indoklás szerint „tág horizontú, eszmékben gazdag, nagy művészeti erejű” írói munkásságáért (1981). A jelöltek között ott volt Gabriel Garcia Márquez is. (Bosszankodott is, hogy nem ő kapta: „Canetti nem is létezik!”)

     Igaz, Canetti első könyve, a Káprázat, nagyon régen jelent meg, 1935-ben. Nemigen vettek róla tudomást. Német nyelvterületen csupán a 1963-as, harmadik kiadás (Hanser, München) keltett feltűnést, de előtte a két angol nyelvű angol változat (1946, 1947) már megtette hatását. 

     Nem könnyű olvasmány. A kiemelkedő művek rendszerint próbára teszik az olvasót, s néha nagyon nehéz eldönteni, hogyan értelmezzünk bizonyos szituációkat, jellemeket, cselekedeteket. Canetti ugyanis belesűrítette könyvébe a század összes problémáját, s a könyvégetéssel előrevetítette az elkövetkezendőket. Lehet-e elzárkózni az adok-kapok harcba vesző, önmagát elveszejtő világtól? Ez a fő kérdése Kien professzor tragikus történetének. A válasz: nem.

     A vaskos regény után következtek a drámák, esszék (a legnagyobb szabású a Tömeg és hatalom c. óriásesszé), önéletrajzának három olvasmányos kötete, s végül a Feljegyzések, mely az Összes művek két kötetében 1000 oldalt tesz ki. (Hanuschek szerint a még ki nem adottaknak tizede. (2) )

     Canetti több írásában is foglakozott a Káprázat keletkezésével. A külső körülmények közül azt emeli ki, hogy a Lainzer Tiergarten felé vezető Hagenberggasséban, egy szép villa felső szintjén vett ki egy szobát. (1927) Innen jó kilátás nyílt a szemben lévő magaslatra, a Steinhofra. Láthatta az Otto Wagner-templom arany kupoláját, s a fallal körülvett elmegyógyintézet pavilonjainak sorát. Háziasszonyáról mintázta Therese alakját, de csak a külsejét! 

     Szintén meghatározó élmény volt a bécsi munkásfelkelés, az a dráma, amikor a munkások összecsaptak a rendőrséggel. Ennek következtében 89 halott feküdt Bécs utcáin. Canetti is résztvevője volt a tüntetésnek, melynek során fölgyújtották az Igazságügyi Palotát.
     A tömeg és a hatalom viszonya egész életében foglalkoztatta. Jóllehet a regény szereplőit bezárja egy térbe és önmaguk kalodájába, van egy "tömegjelenet" is a regényben, mely fölöttébb komikus és ugyanakkor tragikus vonásokat mutat. Ha jól sejtem, ezt nevezzük groteszknek. Amikor a főhős pszichiáter testvére, Georges, Párizsból megérkezik, már nem tud segíteni, az egész konstrukció összeomlik.

     De legfontosabb élménye Berlin volt. 1928-ben a nyári szünetben érkezett meg a városba. Itt Wieland Herzfelde, a Malik Kiadó alapítója bízta meg Sinclair egyik regényének a fordításával. Bécsben magányos volt, itt olyanok vették pártfogásukba, mint Georg Grosz, Iszaak Babel vagy Bertold Brecht: „Egyfelől teljes izgalomban tartott a féktelen megismerési vágy, másfelől ugyanennek az eredménye rémülettel töltött el. (…) Soha azelőtt nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennék a világhoz, ennyire közel minden részlethez, és ez a világ, ami fölött nem tudtam úrrá lenni, három hónapig az őrültek világának tűnt a szememben.” (3) 1929 nyarán újra Berlinbe jött, majd letette vizsgáit, s a Hagenberggasséban, az őrültek városával szemben szobájának falára felszögezte a Sixtus-kápolna mennyezetének képeit, s elkezdte tervezni regényeit. Eredetileg nyolc regényt és nyolc karaktert tervezett. Számára mindig is a jellemek voltak a fontosak. Az volt a kiindulópontja, hogy a világ nem ábrázolható egységes nézőpontból: szélsőséges karaktereket kell kitalálnia, s egymás mellé állítania. Az utolsó lett volna a "könyvmoly", de a végén összevonta a kéziratot, s így született meg 1931-ben a Káprázat. Kiadni nem volt könnyű, de a kéziratok türelmesek. 

     Canetti megjegyzi, hogy a 8. fejezet írása közben kezdte el olvasni Kafka Átváltozását, mely nagy hatással volt regényére. (Az átváltozás ugyanazt fejezi ki: az egyéniség megsemmisülését, csupán lényegesen rövidebben.) Kafka mellett Karl Kraust, Musilt és Brochot nevezte meg stockholmi beszédében, mint számára legfontosabb írókat. (4.) 

     A művészet persze időnként felborzolja a kedélyeket. Erre volt példa valamikor a Hernani csatája, később a szimbolisták újításai, illetve az avantgárd művészet. De a művészet csupán "utánozza" a valóságot. Emlékezetes, hogy amikor Picassónak szemrehányást tettek a Guernica c. festménye miatt, mondván: Picasso, mit csinált maga? A festő így válaszolt: Uraim, ezt önök tették! 

1. Sven Hanuschek írta meg Canetti első, minden részletre kiterjedő életrajzát. 

2. Canetti: Az első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007, 01

3. Uo. 

4. Sven Hanuschek,: E. C., Hanser, 2005, 611. old

Utcanevek és egyebek Bécsben

Elforgatva 

                                           A Lueger szót luégernek kell ejteni. A lugen jelentése: kémlel, kandikál. A lügen viszont hazudik. Könnyen összekeveredik a kettő az ember tudatában.

 

Az emlékmű

és helye

     Sokszor mentünk el a Lueger-emlékmű (1926) előtt, ügyet sem vetve rá, siettünk végig a Ringen, egyik végétől a másikig. Persze tudtuk, hogy ki volt ő, de nem tartottuk fontos személyiségnek, hisz csak egy polgármester volt. Inkább Goethével vagy Schillerrel fényképészkedtünk.

     Lueger azonban nem volt akárki. (Mindenki szem a láncban.) Már hatalmas szobra is jelzi, hogy a kortársak is tudatában voltak ennek. Az ellenindulatoknak is a céltáblája lett. Manapság - a víruson kívül - az intézményesült erőszak és az emlékezetpolitika, más néven a szobordöntések foglalkoztatják az egész világot!

 

Szégyen, összekenve

     Ebben a lázadásban, vagy minek nevezzük, sok szobor kapott halálos sebet. Bár Bécsben még viszonylag enyhe szellők fújdogálnak. Hozzánk ennek a mozgalomnak a szele alig ért el. (Bezzeg harminc évvel ezelőtt!)

     Lueger (1844-1910) halála után a városi Keresztényszocialista Párt hamarosan benyújtotta tervét, hogy legyen szobra, mégpedig a Városháza előtti téren, mely egyébként 1907 óta az ő nevét viselte. Erről sok vita folyt, végül is a szobor a Ringre került, mert a városház előtti teret Ferenc Józsefnek szánták. (Megjegyzendő, hogy a teret később átnevezték Dollfuss térnek, majd Adolf Hitler tér lett. A császár – érthető okokból - már nem volt olyan népszerű.)) A pályázatot Josef Müllner, az Akadémia tanára nyerte meg (1912). Müllner elkérte a volt polgármester szalonkabátját, gallérját, nyakkendőjét és cipőjét, halotti maszkját, a kezéről készült gipszmásolatot. Féltve őrzött zakóját egy városházi szolga bocsátotta rendelkezésére.

     Maga az álló szobor négy méter magas. A négy sarkán álló alakok: egy fiatal munkás gázcsővel, egy aggódó öregember, aki a lainzi öregotthonra emlékeztet, egy aggódó anya gyermekével: gondoskodás az özvegyekről és az árvákról, végül újra egy ifjú munkás. Mennyi nagyszerű dolog!

     Az egykori polgármester sokáig népszerű volt, méltatták Bécs fejlődésében betöltött szerepét. Ő volt a Keresztényszocialista Párt megalapítója is, s miután a választáson kétharmadot kaptak, ők adhatták a polgármestert. (Ferenc József négyszer utasította el Luegert!) A párt 1934-ben szűnt meg, majd 1945-ben ÖVP-ként (néppárt) éledt újjá.

     A század elején olyan új társadalmi feszültségek – migráció, szociális mozgalmak - halmozódtak fel, melyre az első populista politikus, Lueger az antiszemitizmussal válaszolt. Meg kellett találni az ellenséget, s ez nagyon könnyű volt. Egész politikáját, a hatalom megszerzését  a zsidógyűlöletre építette. Nem mernék idézni beszédeiből, annyira förtelmes. Állítólag nagyon jó szónok volt!!

     Salten, a Bambi írója 1926-ban (Neue Freie Presse) a szoboravatás alkalmából úgy vélekedett, hogy Lueger nem igazán gyűlölte a zsidókat. Ez nem megnyugtató, hiszen akkor csak eszközként használta fel őket! Freud tisztában volt a visszás helyzettel, megdicsérte ezt az esszét: Salten jól oldotta meg a számára kiosztott kényes feladatot.

     Arról nincs vita, hogy Luegernek nagy szerepe volt Bécs modern nagyvárossá alakításában, ugyanakkor harsány antiszemitizmusával negatívan befolyásolta a közgondolkodást. Nem véletlen, hogy Hitler, aki 1908-tól 1913-ig Bécsben élt, a Mein Kampfban megemlékezik róla, mint a leghatalmasabb német polgármesterről.

     Lueger szerepének sötét oldala a múlt század 80-as éveiben került előtérbe, amikor Kurt Waldheim háborús múltjáról folyt a vita. Azt követelték többek között, hogy a Ring megfelelő részét (Dr.-Karl-Lueger-Ring) nevezzék át. Így kapta meg a Burgtheater és a Schottengasse közötti rész az Universitätsgasse nevet. Nyilván a neves egyetemnek is kínos volt ez a cím.

 

Megdöntve

     Mindenesetre az osztrákok javára írandó, hogy a revíziót elkezdték. Világos volt a szándék: antiszemita, rasszista vagy fasiszta bécsiekről ne nevezzenek el utcákat, tereket. Luegerről persze már régóta folyt a vita. 2009-ben pályázatot írtak ki a Lueger-emlékmű átalakítására. 220-an nyújtottak be javaslatot. A legszellemesebb az volt, hogy az emlékművet 3.5 fokkal döntsék el jobbra. Így ez mindenkit emlékeztet arra, hogy a szoborral valami nincs rendben. Végül egy táblát helyeztek el a talapzat baloldalán, melynek szövegébe beleszőttek néhány mondatot, mely utal antiszemitizmusára.

 

Magyarázó táblák

           A felső kép az emlékmű talapzatán van. A 3. sorban utal Lueger populizmusára, valamint a német nacionalizmus pártolására. Ugyanezt megismétli a záró részben is.Lényegre törőbb az utcatábla alatti magyarázó szöveg. Tartalma hasonló, de kiegészül azzal, hogy Lueger azt a politikai klímát segítette, mely kedvezett a nemzetiszocializmus elterjedéséhez. 

     A magyarázó tábla szövegét az a Rathkolb professzor írta, akinek a vezetésével egy kutatócsoport már 2011 óta foglalkozott az utcanevekkel. Nem voltak könnyű helyzetben. Mi legyen pl. az Otto Weininger utcával vagy a Herbert von Karajan térrel? El lehet-e törölni a történelmet, vagy fájdalmas tüskeként emlékeztessenek örökké a sebre? Mindkettő ma is megvan.

Magda!

     

Forrás: wikipedia.at

     Feltehető, hogy senki sem ismeri Franz Karl Ginzkey (1871-1963) osztrák író nevét. Sok ilyen van, a magyar irodalomban is, elsüllyednek az idő mélységes mély kútjában. Mégis, ha csak pillanatokra is, érdekessé válhatnak.

     (Közbevetőleg: ilyen német Willibald Alexis is (1798-1871), akinek a Bredow úr nadrágja c. regénye fontos szerepet tölt be Peter Kiennek, a sinológusnak az életében: elindítja őt végzetes útján. Peter Kien kitalált személy, akit Elias Canetti hívott életre a Káprázat c. szintén kevéssé ismert, de létező regényében. A Bredow úr nadrágja meglepő módon szintén valóságos mű, s lehetséges, hogy éppen Canetti alkotása fogja fenntartani emlékezetét.)

     Visszatérve Ginzkeyre: a Fogfájós Krisztus c. novellája 1922-ben jelent meg. Megható, kis történet, amelyben fontos motívum a fájdalom gyötörte Krisztus szobra… 

     Régen történt, a mesélő ifjú éveiben, amikor találkozója volt Bécs belvárosában. Míg várakozott az esőben, (mily romantikus), fölfigyelt egy házaspárra, s követte őket. Még az asszony nevét is meghallotta: Magda.

    Az írók szeretnek bekukucskálni mások életébe, hogy legyen miből megírni egy novellát vagy regényt. 

     Amikor a házaspár elvált, a férfi villamosra szállt, a nő továbbment, s a szenvedő, a Stefanskirchének támaszkodó Krisztus-szobor előtt beszállt egy tiszt fiakerébe.  (Milyen vonzó lehetett egy tiszti egyenruha a monarchiában vagy akár a cár atyuska birodalmában.) Főhősünk ekkor – hirtelen ötlettől vezérelve - odalépett a kocsihoz, s egy pici résen bekiáltotta: „ne kövess el házasságtörést, Magda!”

     Évekkel később a kíváncsi és szemtelen mesélő Steiermarkban egy egyetemi tanárhoz volt hivatalos, akiről azt gondolta, hogy személyesen nem ismeri. Azonban a professzor nem volt más, mint Magda férje. A házaspár boldogan élt, érezhető volt a harmónia. Professzornak lenni sem alávaló dolog, bár meglehetősen unalmas.

      A rossz nyelvek szerint, (mindig vannak rossz nyelvek), ez nem volt mindig így. Mióta Bécsből elköltöztek, Magda, aki korábban szabad szellemű volt, vallásos lett, s mindig magánál tartotta a Fogfájós Krisztus képét. 

     Miért Fogfájós? Eredetileg erről akartam írni, de most már késő. Majd legközelebb.

Ablakok a világra

Az én ablakom

     

     Nem mindenki lakhat egy filozófusról elnevezett utcában, ráadásul Bécsben. De Franz Schuh igen, a Hegelgasséban. Korábban könyvet is írt Hegel és a gyakorlat logikája címmel. Véletlen, hogy a párhuzamos utcát Schellinggassénak hívják? A művelt taxisofőr néha össze is keveri a kettőt, a műveletlen viszont gond nélkül viszi haza az írót. Nota bene: nem messze van innen a Fichtegasse is. Így már érthető számomra, hogy Schuh miért kezdte Canettiről szóló nagy esszéjét Fichtével. (Blendung als Lebensform, azaz A "káprázat" mint életforma, 1985. Ez az írás Elias Canetti regényéről szól, mely 1935-ben jelent meg, és Bécsben játszódik.) Most olvasom, jobban mondva birkózom ezzel a bonyolult szöveggel. Éppen ezért figyeltem fel a nevére a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Ablakom a világra c. sorozatában. Schuh szó szerint veszi a feladatát, s kitekint a kihalt Hegelgasséra, mely mostanában teljesen üres, halotti csönd uralkodik. Benne az egzisztenciális szorongás.

                                  (Franz Schuh, 1947, Bécs)

     Nekem is mi jut eszembe: vajon fogok-e még a Stefanskirche lábánál sétálni, nem egyedül persze, hogy meglássam én is, mit Kien és Therese külön-külön a Fogfájós Krisztust (Zahnwehherrgott) a galambbal a fején? (Kien és Therese a Káprázat c. regény főszereplői. Mindketten beleütköztek a Krisztus-szoborba, melynek a fejére éppen egy galamb szállt le.)

     Fellelkesülve a kiváló írást olvasva, belefogtam a sorozat némely darabjába. Le is fordítottam néhány mondatot… Kár, hogy nem tudom igazán megmutatni gondolatgazdagságukat, művészetüket.

     Kezdem egy nagyágyúval:

     Újra és újra felbukkannak bennem képek a gyermekkoromból, amikor sokkal több időnk volt, órákig ki lehetett nézni az ablakon, a hangyákat megfigyelni, az asztal alatt feküdni, s elképzelni, hogy az tulajdonképpen egy bárka. Nem úgy van, hogy visszatértünk a normális életritmusba?

                                  (Olga Tokarczuk, 1962, Wroclaw)

     Félek, ha kitekintek az ablakon, mert nem látom, ami most történik a világban, mert a nappalom hetek óta ugyanúgy telik, mint mindig, s mert mindig mindenütt szenvednek az emberek, mindig mindenütt kiveti hálóját a gyűlölet és a halál.

                                  (Jan Wilm, 1983, Frankfurt a. M.)

     Este van. Az ablak előtt a tó még világos, de könyvem betűi közé beszivárog az alkonyat. Az oldalak szürkésfehérré válnak, a szavai feloldódnak, egy új szöveg keletkezik.

                                   (Thomas Hürlimann, 1950, Walchwil, Svájc)

     „Hogyan tudnám feleségemet meggyőzni arról, hogy míg kinézek az ablakon, dolgozom?” – kérdezte önmagától Joseph Conrad a múlt század kezdetén. Én viszont azt kérdezem magamtól, hogy magyarázzam meg a lányomnak, hogy miközben kitekintek az ablakon, egy korszak végét látom?

                                   (Antonio Scurati, 1969, Milánó)

     Mondd, te hová utaznál szívesen?

A Fogfájós Krisztus, wikipedia commons

Kirche am Steinhof

Egy nyári élmény nyomában

A főoltár képének felszentelésekor Dr. Piffl érsek így beszélt az épületről: „… amikor a templomba beléptem, a szó szoros értelemben lenyűgözött a ház monumentalitása; eluralkodott rajtam az az érzés, hogy valóban szent ez a hely” (A. Sarnitz)

A szecesszióról

     Wagner sokoldalú, változó művész volt, aki Bécsben a szecesszió sajátos változatát képviselte. A szecesszió ugyanis nem volt egységes stílus. Duncan egyenesen mozgalomként határozza meg, mely a különböző országokban más-más formát öltött, nem beszélve most a különböző művészek egyéni sajátosságairól. A mozgalom fő célja az volt, hogy szembeszegüljön a fennálló renddel a képzőművészet (és az irodalom), valamint az alkalmazott művészet keretei között. Fő érdeme, hogy utat nyitott a modern építészetnek. Németh Lajos az építészet területén két fő irányt különböztet meg. Az első az ornamentikát hangsúlyozza (Gaudi, Olbrich), a második a geometrikus absztrakcióra törekszik. Ide tartozik Otto Wagner és Josef Hoffmann. Az utóbbi irányzatnak előfutára volt a skót, a glasgow-i iskola, illetve Van der Velde, akinek hármas jelszava a célszerűség, az anyagszerűség és a higiénikusság volt. Itt már felismerhetjük a wagneri elveket is. Ugyancsak Velde fogalmazta meg ennek az irányzatnak a lényegét: „… a szükségest esztétikai élménnyé lehet alakítani, vagyis a hasznost élvezetessé tenni.”

     Otto Wagner egész munkássága erről szól. Gondoljunk csak lakóházaira (Majolikaház), a Stadtbahnra, a Postatakarékpénztárra. De a steinhofi templom is ide tartozik: a betegek lelki, hitbeli támaszt kapnak, s talán ők szorulnak rá erre legjobban.

Wagner útja

     Wagner 1841-ben született Penzingben, mely akkor még nem tartozott Bécshez. Penzing nincs is olyan messze attól a helytől, ahol fel fog épülni az a templom, mely megörökíti nevét. S az sem véletlen talán, hogy ezen a tájon építi fel villáját is. Jó iskolái voltak. 1860/61-ben Berlinben tanult, aztán Bécsben, az Akadémián, párhuzamosan kitanulta a kőműves szakmát is!

     Bécs minden tekintetben fellendülőben volt a század végéig (Gründerzeit). A polgárság egyre nagyobb szerepet játszik.  A városfalak lebontásával ekkor alakult ki a modern Bécs, ahogy ma ismerjük. Óriási lehetőségek nyíltak meg a művészek előtt. Wagner első díjat nyert a Kursalon pályázatán (Stadtpark), bár nem az ő tervét valósították meg. Ez később is gyakran előfordul vele. A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga viszont az ő műve. Ebből a szempontból jó volt a Monarchia: átjárható volt. Mindenesetre ekkor még a historizmus/eklektika volt a fő irányzat, ez volt a kor természetes nyelve: a művészetben is láthatóvá tenni, megerősíteni a múltat. (Talán, mert kezdett összeomlani?) Wagner nem is szakított vele látványosan, alakuló, nyitott, fejlődő művész volt, de a szecesszión belül is a klasszikus, harmonikus, letisztult irányzatot képviselte. Persze, lélegzetelállítóan más világba érkezünk a belvárosból jövet, ha felkapaszkodunk a steinhofi templomhoz – a XX. századba -, mely ugyanakkor magába foglalja az évezredek művészetét is. Achleitner szavait érdemes idézni: „Itt Bizánc éppen annyira jelen van, mint Potsdam, itt a reneszánsz központi tereinek szelleme éppúgy szóhoz jut, mint a kék mecset luciditása” (OW, 60)

Az intézet

     Carlo von Boog (vezetőnk élvezettel nyújtotta meg az „o” hangot!) neve elsüllyedt a múltban, pedig Steinhof kialakításában nagy szerepe volt. Mérnök volt, építész és hivatalnok. A lombardiai Magentában született 1854-ben, Bécsben halt meg 1905-ben. A Steinhof előtti legnagyobb megbízása az Amstetten melletti Mauerben a megyei kórház szecessziós főépülete volt. Ez a kórház is nagy területen fekszik, és több épületből - pavilonokból - áll. Az egyes pavilonok Carlo von Boog és Franz Berger majdnem feledésbe merült nevéhez fűződnek. S miután Boog korán meghalt, Otto Wagner vette át az irányítást, s keze nyoma mindenütt ott van. Persze elsősorban a templom tette őt halhatatlanná. Első vázlatai 1902-ben készültek el az intézeti templom megépítésére kiírt pályázatra. Ő mindig nagy léptékben gondolkozott, s már elkészítette a 100 hektáros terület tervét is, de csak a templom építésével bízták meg, melynek vázlatait 1903-ban mutatta be a Sezession kiállításán.

     Vessünk egy pillantást a fenti képre. Vezetőnk segítségével bejártuk a legfontosabb helyeket.  S mielőtt (kiszabadulva a lenti létből) feljutunk a dombra, akárcsak Dante, Vergiliusunk vezetésével, megismerjük megannyi szenvedés helyszínét is. Persze minden másként is alakulhatott volna. A kezdet ugyanis sokat ígérő volt. Az óriási területet két részre osztották: a férfiak és nők, bocsánat, a nők és a férfiak el voltak különítve. Indoklás: ne szaporodjanak. A keletre eső részen kis gazdaságot működtettek. Volt itt állattartás, növénytermesztés. A betegek dolgoztak, hozzájárultak saját ellátásukhoz, s ez a gyógyulásukat is szolgálta, bár fizetést nem kaptak. Jobb oldalon egy sövény választotta el őket egy luxusszanatóriumtól, mely még ma is áll.

     A meglehetősen impozáns főépület előterében egy márványtáblán balra az igazgatók névsora, jobbra a nácik áldozatainak emléktáblája. Rajta a dátum: 1988. 43 évig tartott, míg szembe mertek nézni azzal, mi történt a kórház falai között. Emberek, fogyatékos gyerekek ezreit gyilkolták meg itt, eutanáziának nevezve tettüket. Az egyház tiltakozott ugyan, kardinálisok, püspökök szólaltak fel, a szülők tüntettek, s ennek az volt a hatása, hogy a gyilkolás finomabb eszközökkel folyt tovább. Az ő emlékükre állították fel 2003-ban a pici fénylő oszlopokat a Jugendstiltheater előtt. Éjjel nappal égnek ezek a kis gyertyák, de fényük csak éjszaka látható igazán.

A színház és a konyha

     A Jugendstiltheatert éppen most újítják fel, mégis bekukkanthattunk egy pillanatra, konstatálva, hogy valóban jelen vannak a szecessziós díszítőelemek a ruhatártól kezdve mindenütt. Jó lenne majd egyszer teljes szépségében látni. Figyelemre méltó a falon egy nagy festmény, mely azt a tájat ábrázolja, melyet egykor a templom előtt láthatott a látogató. Erről majd később. 

     A Jugendstiltheater eredetileg közösségi épület volt. Színházi előadásokat tartottak itt a betegek részvételével, ünnepségeket rendeztek, megünnepelték a császár születésnapját, tánctanfolyamon is táncolhattak, természetesen férfi a férfival, nő a nővel. Tanulságos, hogy csak szórakoztató darabokat adhattak elő, mert a tragédia olyan hatással volt a közönségre, hogy mindenki zokogott, és abba kellett hagyni az előadást.

     Steinhof, mely szinte város volt a városban, majdnem hermetikusan elzárt hely, 1979-től nyílt kórházzá vált. Ettől kezdve a színháztermet sok éven át más társaság vette birtokba, s a Bécsi Ünnepi Hetek része lett.

     Lassan kilépünk az életveszélyesnek nyilvánított, szellemjárta Jugendstiltheaterből, s a konyha hatalmas épületéhez érkezünk. Most egy teherautó hordja ki az ételt, s gyűjti be a szennyest a mosodába. Korábban minden épülethez kisvasút csatlakozott, melyet már az építkezéshez is használtak, embereket is szállítottak vele. Ketten működtették: a vezetője és egy fékező. Most a teherautóban hárman ülnek. A 60-as években megszüntették a kisvasutat. Hogy miért? Csak a legfelsőbbtől nem lehet kérdezni - és Bécs városától, mondta a vezetőnk.

     Legkésőbb 2022-ben bezár az intézet. Néhány épület már most is üres. A fenntartásuk nagyon költséges. Az orvosok az egyikből a másikba rohangálnak.
      Végső célunk, a templom előtt, a baloldali épületben egy kiállítás van. Itt dokumentálják a nácik által elkövetett szörnyűségeket. Tizenkét percet kaptunk rá.

A templom

     1905 és 1907 között épült fel a bécsi szecesszió egyik legjelentősebb alkotása a steinhofi Szent Lipót (Leopold) templom, mely Ausztria védőszentjéről kapta a nevét. Itt kell megemlítenünk feltétlenül a prágai születésű Leopold Steiner (1857-1927) nevét, akinek a mellszobra 1907-től a templom előtt áll, igaz kicsit lejjebb. Ő alapította meg a Steinhofi Alsó-ausztriai Gyógyintézetet ideg- és elmebetegek számára.

     Jobbra a férfiak bejárata, balra a nőké. Középen a kapu csak ünnepélyes alkalmakkor volt nyitva. Az épületet kívülről 2 cm vastag márványlapok burkolják, melyeket rézfejű csavarok rögzítik. A templom megkülönböztető jegye a bizánci hatást mutató aranyozott kupola. A harangtornyokon trónolnak – nyugaton – Szent Lipót (11-12. sz.), keleten Szeverin (5. sz.), Richard Luksch alkotásai. Szokatlan, hogy a templom déli tájolású, nem pedig keleti, de csak így nézhet szembe egymással a kórházi épületek sora és a templom, illetve így nyeri el értelmét a déli homlokzat üvegtábláin ábrázolt jelenet, a teremtés. (A beeső fény miatt engedélyezte a felsőbb hatóság, hogy a bejárat délre nyíljon.) Méltóságteljesen, kissé szigorú arcot vágva, (végül is mindent előre tud), ül középen az Úr, miként szentjei. A hat ablaküveg a koszorúval a teremtés hat napjára utal: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és reggel: hatodik nap.” Ugyanakkor a bűnbeesésre is gondolhatunk. Bár alig látható Ádám és Éva, de az igen, hogy kétoldalt egy-egy angyal térdel. A bűnbeesés értelmezését erősíti, hogy a bejárat fölött, a négy oszlopon az angyalok lehajtott fejjel imádkoznak. A négy angyal Othmar Schimkowitz alkotása. Történt egyszer, hogy az egyikük fejét levitte a szélvihar. A gondnok rosszul hegesztette vissza: felemelt fejjel. A felújítás (2000-2006) alkalmával helyreállították a rendet. Az sem lehet véletlen, hogy a koszorú íve egybeesik az oltárkép ívével. Ennek is megvan a logikája, hiszen a bűnbeesés után a templomban az oltárkép a megváltást ígéri.

     Persze onnan a magasból, amint lenézett a tájra, mi más juthatott az Úr eszébe, minthogy amit alkotott, a föld, jó és szép. Mindezeket maga Wagner tudhatta legjobban, hisz a tervezés során papírra vetette gondolatait: „A táji szépség, fekvés, tájolás, kilátás, erdő és a hegy általi határolás adottságaiból következően a körülmények legszerencsésebb találkozásáról beszélhetünk, ami csak kívánható egy ilyen intézmény elhelyezése szempontjából.” (OW, 242)

     Horribile dictu! Wagner is teremtésnek fogta fel az építészetet. („…egyben másban / istenhez is hasonlitott.” József Attila) Wagner szavaival: „… nem meghökkentő, ha azt halljuk, hogy az építőművészetben az ember istent súroló képességének legmagasabb kifejeződési formáját kell látnunk.” (OW, 116) Igen, a dombtetőről, a templom előtti kis térről, csodálatos volt a kilátás részben az intézet birodalmára, részben a távolban kirajzolódó tájra. (Lásd, én is hozzátettem valamit a Te művedhez!) Ezért fontos az a tájkép a Jugendstiltheater falán, mert az az első, a teremtés utáni, még érintetlen tájat örökítette meg.

     A tervezés során Wagner sokat beszélgetett orvosokkal, ápolókkal, hogy meg tudjon felelni a speciális követelményeknek. Tervezett ide orvosi szobát, WC-ket, vészkijáratot. Ami anyagi okokból nem készült el: az a kálvária, az altemplom a protestánsok és a zsidók számára és a fűtés. Figyelme mindenre kiterjedt, hiszen a szecesszió valójában összművészet. A csillárok, a mennyezet, az oltár alakja, terítő, a gyóntatószék, a szószék. A szószéket biztonsági okokból csak a sekrestyéből lehet megközelíteni. A legcsodálatosabb az, hogy itt a legkisebb részlet is beleillik a nagy egészbe. A padok széleit legömbölyítették, hogy a betegek még véletlenül se sértsék meg magukat. Hogy a padok különböző hosszúságúak, annak az az oka, hogy a betegeket osztályozták: nyugodt, félig nyugodt és nyugtalan. A nyugtalanokat középre, a 4 személyes padba ültették, jobbról balról egy-egy ápolóval. Az intézet alkalmazottai és a látogatók a karzaton foglaltak helyet. A szentelt vizet egy kis csöpögtető rendszerrel oldotta meg, hogy a fertőzésveszélyt csökkentse. A padló az oltár felé lejtett, hogy a betegek a hátsó sorokból is mindent jól lássanak.

     1907. október 8-án volt az avatás. Ferenc József „igazoltan” távol maradt. A Hofburg képviseletében Ferenc Ferdinánd mondott beszédet. Ám a trónörökös sem szerette az új művészetet. Ennélfogva az építész nevét meg sem említette. Amikor Wagner végigvezette a templomban, Ferenc Ferdinánd csak ennyit mondott: „Azért mégis a Mária Terézia-barokk a legszebb stílus.” Wagner azt válaszolta, hogy a boldogult császárné idejében az ágyúcsöveket is díszítették, de manapság azok is simák. „Mérhetetlen kevélységgel fordult el tőlem, s haragja többszöri közbenjárás ellenére is üldözött engem. Így sok megbízást, melyekre kiszemeltek, elvesztettem”. A Neue Freie Presse finoman bírálta a nagy művet: „S vajon nem a sors kedves iróniája, hogy Bécsben a szecesszió első értelmes épülete őrültek számára épült?” (1907. 10. 6.)

     Talán sejtette Wagner, hogy neki nem lesz szobra Steinhofon, ezért mindenütt ott van az O betűt formázó babérkoszorú! OttO! Wagnernél ez elengedhetetlen, lásd a Postatakarékpénztár épületét!

     A 800 főt befogadó belső tér világos és áttekinthető, közbülső alátámasztás sehol sem szakítja meg, írja Kubinszky Mihály.  Wagner az üvegablakok elhelyezését úgy oldotta meg, hogy minél több fény áradjon be a templomba. Kolo Moser is élt a fény, a ragyogás, a színek (kék, fehér, vörös) adta lehetőséggel. Az égetett üveg sokkal hatásosabb, mint a festett. A nyugati oldalon az oltár felé vonulnak azok a szentek, akik enyhítik az ember testi szenvedését: Szt. Erzsébet, Márton … A keleti oldalon lépkednek azok, akik a szellemi-lelki erényeket képviselik: Keresztelő Szt. János, Szalézi Szent Ferenc, József (Jákób fia). Az ablakok elkészítése Leopold Forster nevéhez fűződik.

     Az oltárképet (A menny ígérete címmel) eredetileg szintén Kolo Moser tervezte volna, de a főfő megbízott, Swoboda prelátus, aki már az előzőeket sem nézte jó szemmel, visszavonta a megbízást. Súlyosbította a helyzetet, hogy kiderült, Moser egy protestáns nőt vett el feleségül, s maga is áttért a protestáns hitre. A 84,8 m² mozaikot végül – sok bonyodalom után - szintén Leopold Forster készítette el Carl Ederer, Remigius Geyling és Rudolf Jettmar (mellékoltárképek) tervei alapján.

     Az oltárkép közepén az áldást osztó Krisztus áll felemelt kézzel, két angyallal. Jobbra-balra emelkedik a szentek sora. Az ember esendő, és nagyon is rászorul a segítségre. Ezért van itt például Dympha, aki a lelki betegek patrónusa. (Kard van a kezében,mely arra utal, hogy lefejezték.) Vagy St. Vitus, aki az elmebetegek, epilepsziában szenvedők segítője. (Pontos névsor a Wikin!) A lépcsőn térdel Szent Lipót, aki a templom kicsinyített mását ajánlja fel Krisztusnak.

Házi feladat 

     A Steinhofot érdemes tovább tanulmányozni. Például Canetti esszét írt első könyvének, a Káprázatnak (megjelent 1935-ben) a születéséről. Ober St.Veitben lakott egy szép villa emeletén: „Hat évig éltem a szobában. (…) Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt, ez a látvány ösztökélt munkára. Bizonyos vagyok benne, hogyha nincs ez a szoba, sosem írom meg a Káprázatot.” (ín: 2000, 2007, ford. Halasi Zoltán)

     Thomas Bernhard egyik elbeszélésében is szerepel Steinhof. Címe: Wittgenstein unokaöccse. Barátságunk. (Wittgensteins Neffe. Eine Freundschaft.) Valós tényeken alapul. A híres rokont valóban kezelték Steinhofban. Bernhard naplójával együtt elolvasandó.

     Felhasznált irodalom: Otto Wagner: Írások, tervek, épületek (Fordította, bevezette Kerékgyártó Béla) = OW, valamint August Sarnitz, Kubinszky Mihály, Klaus Jürgen Sembach, Alastair Duncan, Németh Lajos művei és a Wikipedia cikkei.