A Bábel tornya Bécsben

                                                                                                                       Deutsch

                                                                            KHM

                                                           „Szorgos népünk győzni fog!”

                                                                                   (Éretlenek)   

     Ha a Bibliát olvassuk, azt a következtetést vonhatjuk le az emberiség történelméből, hogy az ember bűnös, lázadó lény. Nehezen tudja követni a parancsolatokat. Már az első emberpár is vétkezett, majd Káin megölte testvérét, az erkölcsileg romlott nemzedéket vízözön pusztította el, s a folytatás Szodoma és Gomorra. S közbeékelődve ott van a bábeli torony építése, melynek következményeképpen az emberiség szétszóródott, s különféle nyelveket beszélve, azóta sem értik meg egymást. A sort lehetne folytatni, de mi álljunk meg a Bábel tornyánál.

     2019 januárjában zárta be kapuit a bécsi Kunsthistorisches Museumban (KHM) a nagy Bruegel-kiállítás, melynek apropója a festő halálának 450. évfordulója volt. Több mint 400000 látogatója volt a majd 40 festménynek és 60 grafikának. Ugyan Bécsbe mindig érdemes eljönni a 12 kép miatt, nem utolsósorban a Bábel tornya miatt, de most egymás mellett volt látható a bécsi és a rotterdami alkotás.

     

     Vajon miért olyan érdekes és vonzó Bruegel művészete? Kétségtelen kíméletlen realizmusa miatt, de még lényegesebb sajátos látásmódja, mely meglepően merész volt a reneszánsz nagy alkotóihoz képest is: az ember már nem a világmindenség középpontja, mint volt Michelangelónál vagy Leonardónál. A színhely legtöbbször Németalföld, a kor a XVI. századi, még ha vallási-mitológiai témák inspirálják is a festőt. Érezhető a feszültség a képeken. Hamarosan Alba herceg vonul be a tartományba, protestánsokat végeztet ki. S ha a Gyermekjátékokat és a Betlehemi gyermekgyilkosságot gondolatban egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, milyen könnyen átfordul a látszólagos idill vérengzésbe.

     A bibliai történetben nem szerepelt Nimród alakja, a város uralkodója, akiről Josephus Flavius írta, hogy ő rendelte el a torony építését. Róla, mint durva alakról, Dante is megemlékezett a Pokolban. Vergilius szerint „az ő rossz terve miatt / nem használ egy nyelvet a világ.” (31:77-78) Még a Purgatóriumban is szó van nagyravágyásáról. (12:34-36) Nimród benne volt a köztudatban. A német Danteként ünnepelt Sebastian Brant is szerepelteti a Bolondok hajójában. (1494) (1)

     A toronytól nem messze, egy kis dombon, hogy jól felismerhető legyen, koronával a fején, jogarral a kezében közeledik kíséretével a király. A kőfaragók térdre borulnak előtte. (Ez az egyetlen keleties vonás.) Az építők, a munkások nem mondhatnak ellent a királyi parancsnak, erejüket megfeszítve dolgoznak, szakadatlanul. Egy helyen vannak, egy nyelven beszélnek, mind az uralkodó parancsát követik. Ez félelmetes. Mennyi ember szaladgál föl-le az égbe nyúló, átláthatatlan labirintussá váló, gigászi építményen, mely itt-ott már omladozik. Hiába építették sziklára a tornyot: Dante szerint is eleve bukásra volt ítélve. Még nem következett el a büntetés, még nem hangzott fel az isteni szózat, de már látni a képen, hogy eleve kudarcra van ítélve az istenkísértő terv: önmagától omlik össze a vállalkozás. Az Úr beavatkozása szinte szükségtelen. Hiába jelenik meg Nimród, a hatalom itt tehetetlen.

     Mint Rose-Marie és Reiner Hagen írja: egyetlen festő sem ábrázolta ilyen hatásosan a torony gigantikus dimenzióját. Ahogy árnyékot vet a tengerpartra! Körbeveszi a tornyot a némaságba burkolódzó város, a folyó és a tenger. Fent a magasban, a kék égen gyülekeznek a felhők. Bár a téma bibliai, Bruegel az építkezést mint kortárs vállalkozást mutatja be, csupa realisztikus részletekkel. Minden egyes részlet igaz. Mindegyike a festői elgondolás, a középpont nélküli struktúra része.

                                                        A két kép, nyugat.hu

     A valamivel később keletkezett rotterdami kép sokkal kisebb, arányaiban mégis ez a torony a hatalmasabb. S azáltal, hogy hiányzik a Nimród-jelenet, a torony zordsága és monumentalitása jobban érzékelteti a gőgöt és a hiábavalóságot. Az ember még apróbb és jelentéktelenebb. Hiába dolgoznak fönt lázasan, a vörös szín és a felhők fenyegetést sugallnak. Minden kép a maga módján zseniális.

     Befejezésül: a motívum tovább élt a századok során, s elérkezett a magyar irodalomba is. Ami Vörösmartynál még pozitívum volt, hogy egy újabb kor Bábelét építve, bekukkanthatunk a „menny ajtaján” (2), az Adynál a meg nem értés jelképe lett:

                 „Vajon fölébred valahára
                  A szolga-népek Bábele.”

                                              (Magyar jakobinus dala, 1908)

 

(1)Nimródot Kézai megteszi a magyarok ősének. Arany Jánosnál:

                 „Hunor Magor két dalia,
                   Két egytestvér, Ménrót fia.”
                           (Rege a csodaszarvasról)

(2) Gondolatok a könyvtárban, 1844

Dante találkozása Odüsszeusszal

                                                             (Íme, az új ember!)

           „Én a könyvekből származó esztétikai élvezetért olvasok, s mellőzöm az értelmezéseket és a kritikákat.” (Borges)

1

     A mondat első felével tökéletesen egyet értek, a másikkal is majdnem, hisz képtelenség lenne akárcsak a töredékét elolvasni az Isteni színjátékról szóló irodalomnak. Mégsem lehet megkerülni egy-két fontos esszét, tanulmányt, pl. Babits, Bán Imre, Kardos Tibor, Kelemen János, Bruno Nardi, Giorgio Padoan eszmefuttatásait, s természetesen a Nádasdy Ádám új fordításához[1] készített jegyzeteket. Nádasdy a tercinákat rím nélkül fordította, mert úgy véli, a rímek eltérítenek a szöveg értelmétől, mely Danténál ugyanolyan fontos, mint a forma szépsége. Babits, igaz több mint száz évvel ezelőtt, még azt vallotta, hogy „… a rímtelen Dante nem Dante. Hisz a rím nemcsak testhezálló köntöse, hanem szinte röpítő szárnya és irányadó csatornája a képzeletnek. A fordításban, ahol az eredeti rímek eltűnnek, a vers folyása medrét, ugrása rugóit veszti; oktalanná, érthetetlenné válik. (…) ha valahol, épp Danténál fontos a rím. Nemcsak zeneelem, hanem a geometrikus tömörségű dikció vázát képezi: tagolja és összeköti: egységeket kerekít belőle, s az egységeket láncszemekként kulcsolja egybe.”[2] Borges még tovább megy: „a fordítás nem helyettesíti az eredeti szöveget, inkább csak eszköz és ösztönzés, ami közelebb viheti az olvasót az eredetihez.”[3] Az eredeti olvasását elnapolom, majd ha újjászületek, az olasz nyelvet fogom elsőnek megtanulni.

2

     Borges élvezetes esszéje fénymásolatban került elő egy szekrény mélyéből, (a hozzátartozó óravázlatokat kidobtam), s megvilágítja többek között Vergilius és Dante viszonyát, Paolo és Francesca szerelmét. A tetőpont azonban a Pokol 26. éneke, mely Odüsszeusz utolsó útjának a leírását tartalmazza. Vergilius lép oda a láng borította Odüsszeuszhoz és Diomédészhez. Ő tud görögül, s arra kéri őket, hogy mondják el, hogyan végezték be életüket. A középkor ugyanis nem ismerte Homéroszt. Talán jobb is, hogy Dante nem olvashatta az Iliászt vagy az Odüsszeiát: megkötötte volna a fantáziáját, s nem alkotta volna meg a „bolond repülésnek” ezt a középkori vízióját. Ugyanakkor Vergilius – természetesen az utolsó út kivételével - mindent tudott. Nagy műve, az Aeneis, beszámol Odüsszeuszról is. Az Aeneis 2. énekében énekli meg Trója pusztulását. A halálos csapdát, a harcosokat rejtő falovat a scelerum inventor, a „fő-bűnmester”, Odüsszeusz eszelte ki[4], ő csalta a görög táborba Achillest, akiért Deidamia még holtában is bánkódik. Ő lopta el társával Diomédésszel - álöltözetben a várba lopódzva - a városvédő Palladiont, Pallasz Athéné szobrát. Ezért került Odüsszeusz a Pokol 8. körébe, ahol „az álnok tervek kiagyalói” szenvednek.

3

    Aeneas menekülésének útja és Odüsszeusz hazatérésének útja majdnem megegyezik. Aeneas elhalad Ithaka mellett is: „s átkozzuk szirtjét, mért szülte a szörnyű Ulixést!”[5] Ugyanúgy megjárja az Alvilágot, mint Odüsszeusz, s mint később Dante. A trójaiak is elhajóznak Circe szirtfoka mellett. Ez fontos helyszín: itt válik el az útjuk. Aeneas sorsa és küldetése, hogy új hazát teremtsen, Odüsszeusz viszont sok viszontagság után (tudjuk Homérosztól, az Alvilágban kapott jóslat szerint) hazatér Ithakába. Teiresziász így beszél:

„Majd amidőn egy más vándor jő szembe veled s szól:

 magszóró a lapát, mit fényes válladon őrzöl,

 akkor a jó evezőt szúrd nyomban a földbe…”

(…)

             A tengerről jő majd a halálod,

gyöngéden közelít hozzád, és könnyű öregség

végén sujt csak rád, amidőn körülötted a néped

boldogan él. Ezt mondom néked igaz szavaimmal.”

                                          (Homérosz: Odüsszeia, 11. ének)

     Vagyis Odüsszeusz felcseréli az evezőt, a magszóró lapáttal, azaz felhagy a hajózással, letelepedik családja körében. Kérdéses, miért a tengerről jön a halála? Homérosz megsejtett volna valamit?

4

     Dante a Színjátékban egészen másként írja le Odüsszeusz utolsó útját, halálát. Ő még nem olvashatta Homéroszt, még nem volt kötelező olvasmány: csak 1362-ben került elő a kézirat. Dante a latin költőket olvasta: Vergiliust természetesen, Statiust, Ovidiust, akik sokkal negatívabb képet alakítottak ki Odüsszeuszról. Náluk Odüsszeusz nem csak leleményes, de álnok, kegyetlen, s nem utolsósorban fandi fiktor (hazug-ajkú)[6].

     Bár – egy pillanatra visszatérve az Iliászhoz – Homérosz is bemutatja Odüsszeusz egyik kevésbé vonzó tulajdonságát. Érdekes epizód volt az, amikor az egyik mellékszereplő, a púpos Therszítész, kifakadt, hogy hagyják abba a háborút, és (tíz év után) menjenek haza. (Én is született pacifista vagyok!) Ekkor Odüsszeusz jogarával Therszítész púpjára nagyot ütött, így hallgattatta el. Bizonyára a zsákmány és az olimposziak játéka fontosabb, mint Therszítész honvágya.[7]

5

     Bán Imre így foglalja össze a Dante megalkotta képet: „Odüsszeusz szembeszáll az isteni paranccsal, de az ember legnemesebb tulajdonságát, a végtelen tudásvágyat és az önfeláldozást bontakoztatja ki.”[8] Története az Isteni színjátékban ott folytatódik, ahol Ovidius[9] abbahagyta: Kirkénél:

                                    „Amikor

elhagytam Kirkét, aki visszatartott

   több mint egy éven át Caieta mellett

   (ahogy később Aeneas elnevezte),

sem fiam mosolya, sem vén apám

   tisztelete, sem férji kötelesség,

   hogy Pénelópét boldoggá tegyem,

nem tudta legyőzni bennem a vágyat,

   hogy kiismerjem az egész világot,

   az emberi bűnt és becsületet.”

                                    (Dante: Pokol 26. ének)    

     Míg Aeneas isteni irányítással keresett és talált új hazát a túlélő trójaiaknak, addig Odüsszeusz önmagára támaszkodva lépett új útra, Herkules oszlopain túlra, az ismeretlenbe. Ime, a modern ember! Volt ilyen kísérlet Dante idejében: a Vivaldi-testvérek indulását (1291) figyelték lélegzet-visszafojtva… Nem tértek vissza az óceánról.

     Dantét is a mérhetetlen tudásvágy hajtja, hogy a túlvilági utazáson megismerje az ember sorsát a „nem ismert tartományban”. Ebben a vállalkozásban segítői Vergilius, Beatrice, sőt Szűz Mária. Odüsszeusz nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett ilyen pártfogókkal. Éppen ezért ő testesíti meg a modern embert. Sorsa azért tragikus, mert nincs mögötte senki, nincs felsőbb hatalom, mely segítené. Csak magára támaszkodhat, csak önmagában bízhat. Dante minden lépést félve tesz meg, mégis bizton eljut céljáig. Odüsszeusz utolsó útjának leírásával, mint Nardi[10] helyesen írja, Dante Homérosszal verseng, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Gondoljuk el, milyen nagy merészség volt elindulni az ismeretlenbe, Herkules oszlopain túlra, amikor az minden azt sugallta:

„… érjétek be, ti emberek, a van-nal!”

                            (Dante: Purgatórium, 3. ének)

6

Gibraltár sziklája, saját felvétel

     Herkules oszlopai, azaz Gibraltár sziklája és a túlsó part a görög mitológiában az akkori világ végét jelentette. Ugyan Herkulesnek át kellett lépnie ezt a határt, hogy teljesítse a tizenkét munka egyikét: Gerüon marháinak visszaszerzését. Ki kellett jutnia Európa és Afrika partjai között az óceánra. Héliosz napisten adta kölcsön szekerét. Isteni segítséggel és saját erejével ismét sikerült végrehajtania a feladatot, de örökül hagyott egy tilalmat: non plus ultra, azaz eddig és ne tovább. Ezt szegi meg Odüsszeusz, Dante képzeletében átevezve a görög mitológia tengerszorosán a keresztény mitológia ijesztő óceánjára. Társaihoz intézett beszéde mesteri szónoklat, s jellemzi az elkövetkező korszakot is:

„Testvérek – szóltam - ,ha ezer veszéllyel

    dacolva Napnyugatig jöttetek,

    miért tagadnátok meg magatoktól,

 hogy hátralévő kevéske időnkben

    megtapasztaljuk még a Nap mögötti,

    ember által sosem lakott világot?

 Gondoljatok a származásotokra:

    nem holmi állatnak születtetek,

    hanem keresni nagyságot s tudást.”

                                 (Dante: Pokol, 26. ének)

     Később ez lesz az általános. A nagyság eszménye megvolt már Homérosznál, a tudás Odüsszeusznak és a rokon lelkűeknek, például Danténak volt fontos. Saját élmény: az Alhambrában, amikor már a spanyoloké volt, Ferdinánd és Izabella is letették névjegyüket, az oszlopot ez a felirat fonja körül: plus ultra, vagyis tovább előre!!! Szembeszálltak a tiltással, s kétségtelenül a spanyolok is messze túlléptek Herkules oszlopain. A két oszlop s felirata ma is ott van Spanyolország címerében.

Az Alhambrában, saját felvétel

„Háttal keletnek fordultunk tehát,

    szárnyként vitt evezőnk őrült utunkra:

    röpülve mentünk folyvást balra térve.

 A másik félgömb összes csillaga

    már látszott éjjel; viszont a miénk

    már alig jött föl a tenger fölé.

 Ötször gyúlt fel és ugyanannyiszor

    hunyt ki a Hold alsó felén a fény,

    mióta nagy utunkra kifutottunk,

mikor egy hegy, sötét és távoli,

    tűnt fel előttünk, annyira magas,

    hogy én olyat még nem láttam soha.

 Ám örömünk sírásba fordult,

    mert forgószél kelt az új föld felől

    és hajónk elejére lecsapott.

 Háromszor megforgatta a vizen,

    negyedszer fölkapta s orral leküldte

    a mélybe: így akarta Valaki.

 És összezárult fölöttünk a tenger.”

                       (Dante: Pokol, 26. ének)

     A Pokolba sem egyszerű eljutni, főleg élve, de a Purgatórium szigete felé vezető úton is szoros az ellenőrzés. Általánosan elfogadott volt Augustinus tétele: „… igen értelmetlen, ha azt mondják, hogy bizonyos emberek az innenső részekről a végtelen óceánt átszelve, amoda áthajózhattak és elérkezhettek.”[11]

     Kiolvasható ebből a záró részből, Odüsszeusz már nem helyeselné az „őrült utat”. Hogy mindig balra megy hajójuk, az is jelent valamit. Öthónapos utazás után tűnt fel a szokatlanul magas hegy: a Purgatórium és a Földi Paradicsom hegye. Dante a Purgatórium 28. énekében énekli meg az Édenkertet. Ez az a hely, ahonnan Ádám és Éva kiűzettek. Ide csak azok juthatnak el, akik megtisztultak minden bűntől. Odüsszeusznak az a végzete, hogy megkísérelte, hogy szembeszálljon ezzel a törvénnyel.

     Öt hónapja tart már a hajóút, amikor a vihar lecsapott, mert így akarta Valaki – az Isten. Bezárult fölöttük a tenger.

---

[1] Dante: Isteni színjáték, Magvető, Bp., 2016,fordította és a jegyzeteket írta Nádasdy Ádám. Az ő fordításait idézem.

[2] Babits Mihály: Esszék és tanulmányok I, Bp., Szépirodalmi, 1978, 272-279

[3] Borges: Az isteni színjáték, in: Az ős kastély : esszék / [vál. és szerk. Scholz László]. - Budapest : Európa, 2009. - p. 138

[4] Aeneis 2. ének (Lakatos István fordítása)

[5] Aeneis 3. ének (Lakatos István fordítása)

[6] Aeneis, 9. ének (Lakatos István fordítása)

[7] Íliász, 2. ének

[8] Bán Imre: Dante Ulyxese, in: Dante-tanulmányok, Szépirodalmi, Bp., 1988

[9] Átváltozások, XIV. ének

[10] Bruno Nardi: Odüsszeusz tragédiája, Helikon, 2001/2-3 sz.

[11] Bán: im. 138. o

Dante: "Ha itt belépsz..."

 2015. 07. 17.

     Olvasom a Weltben, hogy Kurt Flasch korunk legjobb Dante-szakértője, és egyben fordítója is a nagy firenzeinek. Mégpedig hasonlóan prózafordítást készített, mint most Nádasdy Ádám, aki talán épp az utolsó simításokat végzi a szövegen. Az új magyar Dante 2016 tavaszán fog megjelenni. Nádasdy megtartja a tercinákat, az öt jambusból álló sorokat, elhagyja viszont a rímelést, melyet szerinte lehetetlen visszaadni.

      Flasch a mű eredetiségére hívja fel a figyelmet. Az ördögöt Dante jégbe fagyasztja, hogy ne tudjon mozogni. A Purgatórium még inkább újfajta vízió. Erről korábban kevesebbet írtak. A mennyben már nem fontos a hit, itt már feltárul az igazság, a földi halandó itt nem hiszi, hanem látja és élvezi Istent. Az Isteni színjáték mindenekelőtt filozófiai mű. A túlvilági utat mutatja be, s ennek kapcsán azt, milyen legyen a helyes élet. Igaz, a földi halandó számára ez elérhetetlen.

      Dante egy új világot akart teremteni – a firenzei korrupció nélkül! Láttatni, mennyire elviselhetetlen Itália és az egyház hanyatlása. A Pokol XI. énekében olyan bűz van, hogy Danténak meg kellett szakítania a pokoljárását. Közben Vergilius elmagyarázza a pokol beosztását. Dante nemcsak a firenzeiek pénzéhségét bírálja (megszületett a kapitalizmus), hanem a politizáló egyházat is: az összes korabeli pápát a pokolba dugja. A szegény Jézus másfajta egyházat akart. Dante első követelménye a szegénység. Amíg az egyház gazdag, a hatalommal szövetkezik, s védi előjogait, addig nem Jézus Krisztus egyháza. (A klasszikusokkal vigyázni kell! Hogy is írta Babits? „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?”  (Petőfi koszorúi)

Kis előzetes a készülődő nagy Dante-opusból:

     A Pokol kapuja:

ÁLTALAM JUTSZ A KÍNOK VÁROSÁBA,
ÁLTALAM JUTSZ AZ ÖRÖK GYÖTRELEMBE,
ÁLTALAM JUTSZ A KÁRHOZOTT CSAPATBA.

AZ IGAZSÁG VEZETTE ALKOTÓMAT,
EZÉRT FORMÁLT ISTENI HATALOM,
LEGFŐBB TUDÁS ÉS ELSŐ SZERETET.

ELŐTTEM NEM VOLT SEMMILYEN TEREMTMÉNY,
MELY NEM ÖRÖK. ÉN IS ÖRÖK VAGYOK.
ADJ FÖL MINDEN REMÉNYT, HA ITT BELÉPSZ!
                                   (Az új fordításból)

Az utolsó ítélet

 

     A jók balra, a rosszak jobbra a berni Székesegyház kapuja fölött! A jobb sarokban az ördög lecsippenti a bűnös testrészt!