Fischerke (Canetti: Káprázat 7)

                            

            „Az ember direkt azt hiszi néha, hogy a szemétládából 

             mászott ki.” (K, 199)

            „Szívélyes üdvözlet a nejétől, Theresétől. Elhalálozott.”

             (K, 283) (1) 

     Kien sorsa már elvégeztetett, tulajdonképpen új, szinte kiismerhetetlen regény kezdődik a második résszel, oly bonyolult a valóság, a képzelet és az őrület groteszk, abszurd, olykor  horrorisztikus játéka. 

     Canetti egy helyen azt írta, hogy művének rejtett, alig észrevehető összefüggése van az Odüsszeiával. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy ez a rész arról szól, hogyan száll le Kien az Alvilágba. De nincs segítője, mint volt Odüsszeusznak Teiresziász. Sötét, fenyegető árnyak veszik körül, amikor belépett a paradox módon Mennyei egeknek nevezett pokoli lebujba. Fischerke volt az egyetlen, aki megszólította. 

     Egy másik szempont az Odüsszeiához való kapcsolódáshoz: Odüsszeusszal ellentétben, Kien nem tudott ellenállni a Szirénnek (Therese). A nő a nagy csapda az összes férfi szereplő szerint. A lefelé zuhanó Kient és a fölfelé igyekvő Fischerkét összeköti a nőkhöz való viszony is. Ami Kiennél gyűlölet, az Fischerkénél megvetés: „Hát tudja mit, egy nőszemélynek egyszerűen muszáj hamisan esküdni, na és mért muszáj egy nőszemélynek hamisan esküdni? Mert a nőszemély maga is hamis! Kérdem én magát, maga tudna hamisan esküdni? És én talán tudnék hamisan esküdni? Ki van zárva! És mért? Mert nekünk igenis van inteligenciánk. Most mondja, hát látott már maga olyan inteligenciát, ami hamis? Mert én nem.” (K, 202) (2) Nota bene, Kien követelésére „Fischerkének meg kellett esküdnie intelligenciája életére, hogy még soha életében nem lopott.” (K, 231) 

     Odüsszeusz, Kiennel ellentétben, ép ésszel ki tudott szabadulni Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá hálójából. (A vigyázatlan Agamemnonra ki méri a halálos csapást, ha nem a felesége, Klütaimnésztra.)

     A professzor itt már csak sodródik. Bár azt gondolja, hogy ugyanott tudja folytatni, ahol abbahagyta: könyvek közt élni. Ez azonban már csak képzeletében lehetséges. Fischerke lesz készséges kiszolgálója ebben a képzeletbeli játékban. Nem önzetlenül. Ügyesen irányítja, alkalmazkodva Kien rögeszméihez. (Ez majd átvezet a harmadik befejező részhez, melynek Georges/Georg a főszereplője, aki azt vallja, az őrülteket meg kell hagyni a maguk őrültségükben.) Mint a vak, úgy mozog Kien ebben a valóságos világban.
     Érdemes összehasonlítani az óriás és a törpe portréját. 

     Kien: 

     ”Egy borbélyüzlet tükre elé lépett, és szemügyre vette vonásait. A szeme vízkék, orcája semmi. Homloka meghasadozott sziklafal. Orra függőleges, szédítően keskeny hegygerincként zuhan mélybe. Legalul teljesen elrejtve, két parányi, fekete rovar. Senki nem gyanítaná, hogy orrlyukak. A szája: egy automata bedobónyílása. Halántékától két mély ránc, mesterséges forradáshoz hasonló, fut le az álláig, s találkozik éppen a hegyén. Az amúgy is hosszú, keskeny arcot e két ránc meg az orr öt ijesztően szűk sávra szabdalja, szűkre ám szigorúan szimmetrikusra, ezen az arcon nincs hely, amin el lehetne időzni.” (K, 188) 

Mateusz Beznitz: Portré 0J (3) 

     Fischerke: 

    „Váratlanul egy éktelen púp bukkant fel mellette, és érdeklődött, szabad-e a hely. (…) A púp gazdája, egy törpe máris felfelé igyekezett az egyik széken. Sikerült rátelepednie, s hatalmas, mélabús szemét Kien felé fordította. Erősen hajlott orrának hegye szinte az állát érte. A szája éppoly kicsi volt, mint az ember maga – nem lehetett megtalálni. Se homloka, se füle, se nyaka, se törzse – az egész ember csak egy púpból, egy hatalmas orrból és egy fekete, nyugodt, szomorú szempárból állt.” (K, 190) 

Joan Miro

     Kien portréja leginkább egy kubista rajznak felel meg. A kulcsszó a magány. Fischerke ábrázolása szürrealista, akár Bosch, Miro vagy Dali is festhette volna. Fischerkét, a második rész tulajdonképpeni főszereplőjét, a sors kétszeresen is sújtotta. 

     Először is zsidónak született, maga mondja: „A világban csak úgy hemzsegnek az antiszemiták. Egy zsidó mindig résen áll a halálos ellenséggel szemben.” (K,197) Vagy: „Fischerke semmiben sem hitt, csupán abban, hogy ’zsidónak lenni’ halálos vétek, amely önmagában hordja büntetését.” (K, 272) Kien úgy véli, hogy Fischerke a világ legártatlanabb zsidója, amikor sakkozik. (Különben rosszban sántikál, a la Weininger.) Pozitívum is van: felmerül Fischerkében a gondolat, hogy meg is ölhetné Kient, de „nem, egy zsidó nem tesz ilyet.” (K, 223) A hotelszoba sötétjében vívódik, s jobb belátásra tér.

     Másodszor: púpos törpének született, ’kriplinek’. 

     A sorrend felcserélhető. 

     A púpos, illetve a törpe alakja a világirodalom több jelentős művében felbukkan. Az Iliászban a púpos Therszítészt éppen Odüsszeusz alázza meg, púpjára csapva jogarával, mivel Therzítész tíz év után megelégelte a háborúskodást, s haza akar menni. (Meg kell jegyezni, hogy Odüsszeusz az Iliászban más jellem, mint az, aki az Odüsszeiában szerepel.) 

     Horribile dictu (4) Terszítész nem akar hősi halott lenni! Milyen emberi: 

     „Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött: 

      kancsal volt, és sánta a féllábára, a válla 

      ferde, s a melle behorpadt volt, fejebúbja csücsökben 

      végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek. 

      Őt mind közt Akhileusz s Odüsszeusz útálta leginkább.” 

                                (Iliász, második ének, Devecseri Gábor fordítása)

     Említsük meg Quasimodót, ill. Thomas Mann Friedemann urát is (5), akik reménytelenül szerelmesek az éppen eléjük kerülő, gyönyörű nőbe. Borítékolható a visszautasítás. Fischerke nem szerelmes, csupán azt szeretné, ha emberszámba vennék, s elismernék sakktudását. A púpját gyűlöli. Kien külön csatájuk szünetében – kivételesen ellágyulva – dicsérőleg mondja Fischerkének: 

     - „Maga nem is ember – lehelte szeretettel Fischerke fülébe.

     - Hát igen, a nyomorék nem ember, tehetek én róla? 

     - Egyedül a nyomorék ember – próbálkozott Kien valamelyest erősebb hanggal.

     - Nem – jelentette ki Fischerke -, az ember nem nyomorék, különben én is ember volnék! 

     - Megtiltom! Az ember az egyetlen vadállat!” (K, 271-272) 

     Nem csoda, hogy Fischerke ki akar törni a nyomorúságból. Már a sakk is egyfajta menekülési út. Az órákig tartó, szenvedélyes játék elfeledteti vele kétségbeejtő helyzetét. Amerikai lázálmában így mutatkozik be: nem Fischerke vagyok, hanem egyszerűen Fischer. Mindent megtesz azért, hogy eljusson az ígéret földjére, Amerikába. Úgy gondolja, ott nincsenek előítéletek. Biztos abban, ha kihívja Capablancát, akkor legyőzi, s ő lesz a világbajnok, és mindenki leborul előtte. Majdnem sikerül is neki, egyelőre Párizsba utaznia, ha nem lenne az a végzetes hiba. Még Odüsszeusz elkövet valami hasonlót, amikor dicsekszik a megvakított óriásnak. A leleményes hőst azonban az istenek segítik tovább, de ki áll Fischerke mellett? 

     Fischerke mindazonáltal összetett jellem. Az igaz, hogy kifosztja Kient. De hogy is mondja Woyczek: „Tessék csak nézni: nekünk, egyszerű népeknek, nincs erényünk (...) hanem ha úr volnék, volna órám, kalapom, bodros hajam, és tudnék szép előkelően beszélni, akkor már én is erényes akarnék lenni. Szép dolog lehet az erény, kapitány úr. De én csak egy szegény ördög vagyok." 

     Fischerkét kreativitása emeli a szegény, nyomorgó társa fölé. A csalást üzleti vállalkozásnak álcázza, felvesz embereket: egy házalót, egy csatornatisztítót, a már ismert „vak” koldust és hasonmását, a szintén púpos Fischernét. Az is érezhető azonban, hogy hetykesége, magabiztos fellépése csak látszat, szorongás van a mélyén. Az emberekkel játszott szédületes sakkjátszmáját elveszti. Nem tudja, hogy ezeknek a „bábuknak” vannak önálló gondolataik s főleg érzelmeik. Nem számolt az emberi természettel, a kíváncsisággal, az önzéssel, s azzal, hogy nem várt figurák lépnek a táblára, s a káosz eléri tetőfokát. A vak koldusnak ő is gombot dob a sapkájába. Annak, aki a háborúban nem tíz, csak három évig harcolt az első vonalban, s aki olyan nehezen tudja elviselni, hogy folyton becsapják. 

     Mégis ez a szélhámos testesíti meg a regényben egyedül a reményt. Vereségében átcsillog valami emberi. 

     Jegyzetek

1 Okkal feltételezzük, hogy Canetti alaposan ismerte a Faustot, ott ugyanis Mephistopheles így tréfálkozik Mártával:

„Ne vegye zokon, ami most derül ki:

 Férje meghalt, és üdvözletét küldi.”

       (Goethe: Faust, Pesti Kalligram Kft, 2015, 121. o., ford.: Márton László) 

2 ”… mélyen gyökerezik a nő hazugsága, a nő organikusan – ha szabadna legszívesebben így mondanám: ontologikusan - hazug mivolta.” Otto Weininger: Nem és jellem, Debrecen, Kvintesszencia, 2010. 219. old) Elfriede Pöder tanulmányában sorra vette a szó szerinti egyezéseket. E. C.: Blendung als Lebensform, Königstein/Ts, 1985.

3 A képre Edgar Piel hívta fel a figyelmemet. Edgar Piel (1947) német filozófus, festő. Könyvet írt Canettiről: E. C., München, 1984

4 szörnyű mondani

5 Viktor Hugo: A párizsi Notre-Dame 1482, Thomas Mann: Friedemann úr, a törpe, megjelent: 1897

Sámson - kidobva (Canetti: Káprázat 5)

    Rembrandt: Sámson megvakítása, Städel, Frankfurt am Main

     Kien és Therese esküvője, mert a végzet ezt is sínre tette, meglehetősen szegényes volt. Vendégeket nem hívtak, nem is volt kit. Egy vén hordár és egy kedélyes suszter volt a tanú, akik mintha Gogol elbeszéléséből léptek volna elő. Kien figyelmetlen, esetlen volt, külseje, ruházata elhanyagolt. Therese lehetetlenül viselkedett, a villamoson (!) hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy gyereket nem akarnak. Kétségtelen, Therese nem volt az a kimondott anyatípus, inkább szajha, ha figyelembe vesszük Weininger osztályozását. (1) 

     A nászéjszaka is balul ütött ki. Kien a díványt, az egyetlen fekvőhelyet, telerakta könyvvel. Természetesen kitört a háború, s az elkövetkező napokban Therese, először csak bútorvásárlással, egyre nagyobb teret foglalt el a lakásban. Kien, hogy ne is lássa őket, behunyta a szemét. Igen, akkor nem is léteznek. Megtanult vakon járni. Csupán olvasásra és írásra nyitotta ki a szemét. Mindenbe beletörődött, hisz: „A tudós ereje abban rejlik, hogy saját szakterületére korlátozza kételkedését. Itt aztán szabadjára engedi, mint valami szakadatlan, makacs hullámverést; egyebekben és egészében meghajlik az éppen uralkodó nézeteknek.” (K, 69) Ez a fajta szemlélet nyit utat minden erőszaknak. (2) 

     Költői és filozofikus sorokkal zárul ez a fejezet: „A vakság fegyver az idő és a tér ellen; létünk nem egyéb, mint irtózatos vakság, leszámítva azt a keveset, amit szűkös – jellegüket, hajtóerejüket tekintve egyaránt szűkös – értékszerveinkkel felfogunk.” Vagy: „Esse percipi, a lét – érzékelés, amit nem érzékelek, nem létezik. Jaj a gyönge teremtményeknek, akik úgy járnak-kelnek, néznek-látnak, ahogy éppen esik!” (K, 72-73) 

     A vakság motívuma átszövi az egész regényt. (Mi egyéb a műalkotás, mint szövevény, melynek rendjét érdemes fölfedezni?) Már az első fejezetben felbukkan egy állítólagos vak ember, akinek a sapkájába egy fiú pénz helyett gombot dobott. Később a „vak” végzetes szerepet játszik a középső részben. 

     S ha már a vakság szóba jött, meg kell említeni Rembrandt festményét is, mely a Sámson megvakítása címet viseli. Annál is inkább, mert Canetti A hallás iskolájában (önéletrajzának 2. kötete) külön fejezetet szentel a képeknek, s elsősorban a Sámson megvakításának. Canettinél minden személyes élmény: Frankfurtban látta a képet, a Städelben. Külön érdekesség, hogy a város egy bécsi gyűjteményből vásárolta meg 1905-ben. Hál’ istennek Canetti önéletrajzának csak az eredeti, német nyelvű változata van a kezemben, s itt a fejezetnek és a képnek a címe: Simsons Blendung, azaz Sámson megvakítása. Ez megegyezik a mi regényünk címével: Die Blendung, magyarul Káprázat. Sárközy Elga adta a regénynek ezt a címet – helyesen, de jó tudni, hogy a szónak van egy ilyen jelentése is: megvakítás. Rembrandt azt a jelenetet ábrázolja, amikor Sámsont (Kient) brutális kegyetlenséggel megvakítják. A háttérben – ollóval és a levágott hajjal – Delila (Therese). Nem erről van szó a regényben is? Itt Therese az áruló, aki miatt Kien vaknak tetteti magát, s a pusztulásba rohan. Ne kerteljünk, szellemes, de kegyetlen regényt írt Canetti. A Káprázat csupa erőszak, halál, gyűlölet, bosszúállás. Mindez természetesen családon belül, ahogy a nagy klasszikusoknál is (lásd: Szophoklész) 

     Kien megverve, összetörve az utcára kerül. 

1. Otto Weininger: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, ford.: Dávid Andrea, 175. o.

2. Széll, Zsuzsa: Ichverlust und Scheingesellschaft, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, 63. o.

Therese fellép (Canetti: Káprázat 4)

     Nem tudom, kitől olvastam a következő megállapítást: „Az ember vagy férfi vagy nő” (1) Lehet hogy a Biblia első lapjain találkoztam vele? „Teremte Isten Embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket” (2) Hogy miként függ össze nem és jellem, azt Otto Weininger kutatta a múlt század elején nagy buzgalommal. (3) Az ő összevetésében a nők sajnos a rövidebbet húzzák. 

     Therese ösztönlény. Mint feleség, már a birtokon belül, hadjáratot indít Kien ellen a vagyonért. Kien egyedüli eszköze a szellemi, a műveltségbeli fölény. Theresének viszont van egy lapát tenyere. 

Freud, aki ellen C. hadakozott, hu.wikiquote.org

     Kien apróhirdetéssel keresett új házvezetőnőt. A réginél eltűnt egy könyv. Így talált Theresére, aki egy ügyes mondattal - „Rendnek kell lennie” – megnyerte magának Kient. Rájött arra, hogy Kiennek a könyvek szolgálata a legfontosabb, nem a külső: (Therese) „kikeményített kék szoknyája a szőnyegig ért, nem látszott ki alóla a lába. Feje ferdén ült a nyakán. Füle lapátszerűen széles volt, és elállt. Mivel jobb füle a vállát súrolta, sőt egy része nem is látszott, a bal annál nagyobbnak tűnt. Ha járt vagy beszélt, billegett a feje. Két válla felváltva szolgáltatta hozzá a kísérőzenét.” (K, 22) A legjellemzőbb a kikeményített, kék szoknya, mely mint a kagyló héja, őrizte titkát.

     Persze minden szereplő önmagáról alkotott képe eltér a valóságostól, Therese sokkal szebbnek, vonzóbbnak és fiatalabbnak képzelte magát. (Kien 40, Therese 57 éves.) Mindenkit megvetett. A maga módján éppolyan embergyűlölő volt, mint Kien. Ugyanakkor szeretett volna magának egy férjet szerezni, aki tekintélyes férfiú, és kellő vagyonnal rendelkezik. Szeretett volna feljebb lépni a társadalmi ranglétrán. (Ebben Fischerléhez hasonlít, aki tényleg legalul van.) A könyvmoly Kienről megvan a véleménye: „… az ilyen ember bolond, el kell venni tőle a pénzét, nehogy elpocsékolja, aztán fusson, amerre lát.” (K, 32-33) 

     A Konfucius, a házasságkövető c. fejezetben olvashatunk Kien álmáról, amikor is „Az ég fekete volt, és zsebre tette minden csillagát.” Baljós előjel. Kien álma nagy félelemről tanúskodik: elvehetik tőle a könyveit. (4) Az álombeli fogoly felhasított mellkasából könyvek hullanak ki, „… ragacsos lángok kapnak beléjük. A vér felgyújtotta a máglyát, tűzbe vesznek a könyvek. (…) tűz nyaldossa a papírt, segítségért kiált minden lap, metsző sikoly száll fel minden oldalról. Kien kinyújtja karját a lobogva lángoló könyvek felé.” (K, 37) 

     Felriadva Kien elemezgeti álmát. Felidézi, mi foglalkoztatta a közelmúltban: az alexandriai könyvtár leégése, Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, egy középkori fametszet, de valójában Therese áll e félelem mögött, s az egész könyv (500 oldal) ennek a rémálomnak beteljesüléséről szól. Freudot, mint a patás ördögöt, átmenetileg el lehet űzni, de hiába, visszatér. 

     Kien tökéletesen félreismeri Theresét. Nem csoda, hisz Konfucius az ő mentora, vitapartnere, soha nem beszélgetett hús-vér emberekkel. Ezért beszél úgy Thereséről, mintha a megváltóról szólna: „… egyszerre csak jön egy ember, akiben a szikrája sincs a műveltségnek, de tapintatossága, a szíve, a méltósága, az embersége nagyobb, mint az enyém, meg a tied, meg az egész tudós-iskoládé.” (K, 45) Hiába figyelmezteti Konfucius: „Vedd szemügyre az emberek természetét, figyeld meg cselekedeteik okait, vizsgáld, miben lelnek kielégülést. Mennyire el tud rejtőzni az ember! Mennyire el tud rejtőzni az ember!” (K, 46) 

Két lábjegyzet 

    Az első: Heine már 1821-ben az Almansor című drámájában megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.” 

     A második: a 100 évvel ezelőtt született Ray Bradbury szintén rajongott a könyvekért, s megrettent, amikor 1935-ben Berlin utcáin könyveket égettek. Később ezt írta: „Nem szükséges könyveket égetni ahhoz, hogy a kultúra megsemmisüljön. Elég távol tartani az embereket attól, hogy olvassanak.” 

(Die Welt, 2020. 08. 25) 

1. Eszembe jutott: Otto Weininger lehet szerző. Hozzáteszi: ma már inkább az a kérdés, hogy vajon mennyire férfi vagy nő valaki. 

2. Cároli Gáspár fordítása. (Így írja nevét a Vizsolyi Biblia fordítója.) Állat = az áll, létezik igéből alakult származékszó. Cároli a ’lény’, ’lényeg’, ’személy’ jelentésében használja. Vö.: „az Isten lelki állat” (János, IV. 24) 

3. Otto Weininger: Geschlecht und Charakter, Wilhelm Braumüller, Wien und Leipzig, 1903. Magyarul: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, Dávid Andrea fordítása 

4 Ildikó Hidas: Die Sprache der Träume, in: Német Filológiai Tanulmányok XXVIII., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 275. old.

Idilli kezdet (Canetti: Káprázat 3)

     Egy barátságos párbeszéddel kezdődik a regény, melyet Kien professzor folytat egy kilenc éves kisfiúval. Meglepetésére a fiú éppenséggel a kínai kultúra iránt érdeklődik, mely a professzor szakterülete. Azt hinnénk elsőre, milyen közvetlen ember ez a prof, mennyire tud bánni a tudásra éhes fiúcskával. De gyorsan kiderül, megbánja, hogy „minden kényszerítő ok nélkül beszélgetésbe elegyedett”. (K, 7) Hiszen egyébként senkivel sem szokott beszélgetni. 

     Az egyedül élő tudós a gyermeknevelésről gondolkodva elsősorban a kulturális veszélyeket látja. Ha a szülő nem elég óvatos, akkor a gyermek áldozatul esik az értéktelen irodalomnak. A könyvesboltok kirakatában látható könyvek hitványak, csupa vacak, ocsmány kacat, szennyirodalom. A gyermekre a professzor mint leendő tudósra tekint, akinek tulajdonképpen elzártan, egy magánkönyvtárban kellene felnevelkednie. Büszkén vallja, hogy egyedül neki van komolyan veendő magánkönyvtára, mely szükséges a gyermek szellemi növekedéséhez. További probléma lenne a gyermek ellátása, felügyelete. Erre való az anya.”S még ha egy anya csak anya volna! De hát melyik éri be tulajdonképpeni szerepével? Fő szakmájában mindegyik nő, és olyan igényeket támaszt, amilyeneknek kielégítésére becsületes tudós még álmában sem gondolhat” (K, 9) 

     Franz Metzger, a kisfiú, később hiába próbálja beváltani az ígéretet, Therese, a házvezetőnő durván elküldi. Ez a parancs. Kien is meghazudtolja a fiút: 

     „ – Hazudik. Nem ígértem semmit. Csak azt mondtam, hogy mutatok neki képeket Kínáról meg Indiáról, ha majd egyszer ráérek. De én sosem érek rá! Küldje el!” 

     Az ígéret visszavonva. Pedig akkor, ott, a könyvesbolt előtt önmagára ismert a fiúban. Ugyanaz a könyvek iránti szenvedély indította arra, hogy titokban egy éjszaka bent maradjon egy könyvesboltban. Képzelete már ekkor túlságosan erős volt: „Tízezer könyv, és mindegyiken egy kísértet kuporog. Azért van ilyen csend. Néha hallotta, amint lapoznak. Éppoly gyorsan olvasnak, mint ő.” (11 o.) 

      Önéletrajzi elem: a kisgyerek Canetti is zseblámpával olvasott éjszaka a takaró alatt . Testvérei olykor nagy diadalordítással lerántották róla a takarót. Édesanyjuk ilyenkor bejött, és elkobozta a könyvet. 

     Egy későbbi fejezetben megtudunk még valamit Kien gyermekkoráról. Így jobban megértjük, miért lett ő olyan, amilyen. Miután lezuhant a (könyvtári) létrájáról, s betegágyában feküdt, feléledtek emlékei: „… már gyermekkorában is gyenge lábakon állt”. A tornaórán olyan gyengén teljesített, hogy az már természetellenesnek tűnt. Társai elgáncsolták, télen hóemberbe építették… De a többi tárgyból viszont kiválóan teljesített. A könyvek vigasztalták. Nem csoda, hogy könyvemberré vált, a könyvek lettek társai, barátai. 

     Kien csak a múltban talál magához hasonló szellemeket: Mong-ce, a kínai filozófus vagy Konfucius. Ilyenekkel társalgott. Ahogy a könyvek között is vannak arisztokraták, illetve közönséges népek, úgy az emberi világban is léteznek kiemelkedő szellemóriások és hétköznapi figurák…

     A könyvek esetében a külső is fontos, vigyázni kell rájuk: „… semmit sem gyűlölt jobban, mint a piszkos könyveket.” (K, 7.) Lehet, hogy a könyvekre kíváncsi fiú egyszer sinológus lesz, de „a kisfiúk általában futballoznak, a felnőttek pénzt keresnek, szabad idejükben szeretkeznek. Hogy nyolc órát alhassanak, nyolcat meg semmittevéssel tölthessenek el, a többit valamilyen gyűlölt munkára áldozzák. Nem a hasukat, hanem az egész testüket avatták istenükké.” (K, 9.) 

     Kien nemcsak a szellem embere, hanem a jellemszilárdság mintaképe is. Nem enged semmi külső csábításnak. A jellem általános funkciója Wilhelm Reich korabeli pszichológus meghatározása szerint „az ingerek elleni védekezés és a lelki egyensúly biztosítása.” (2) 

     Kien iszonyodott a hazugságoktól, bár néha, mint látjuk, megbicsaklik. Tudományával is az igazságot szolgálta. Ez azonban csak úgy lehet, ha elzárkózunk az emberektől. „ A mindennapok: hazugságok felszínes zűrzavara. Ahány járókelő, annyi hazug. Ezért is nem néz rájuk. Ugyan kinek volna a tömeget alkotó rossz ripacsok közül olyan arca, mely megragadná? (…) Az ő becsvágya a jellem szilárdsága volt. Nem csak egy hónapig, nem is egy évig: egész életében ugyanaz maradt. A jellem, ha van, meghatározza a külsőt is. Kien, mióta az eszét tudja, magas és nagyon sovány. (…) az arca keskeny, szigorú és csontos…” (K, 12) 

     Napirendje mindig a megszabott rend szerint zajlott. 6-kor kelt, 7-kor indult el sétálni, 8-kor kezdődött a munkája, éjfélkor feküdt le. Számtalan ősrégi kínai, hindu és japán szöveg megfejtése neki volt köszönhető. Leveleket írt néha, de személyesen nem találkozott senkivel. Tanítani sem tanított. Tudta, hogy az ő követelményei teljesíthetetlenek: fejében egy második könyvtár van.

(1) Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, 29. old. ford.: Halasi Zoltán
(2) Wilhelm Reich: Charakteranalyse, Saját kiadás, Bécs, 1933, 218. old.

Miért a Káprázat ? (Canetti: Káprázat 1)

      

     "Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné. (Georges) Ismert köztük sziporkázó szatirikusokat, minden írónál tehetségesebbeket; ötleteik soha nem kerültek papírra..." 

                                                                                                                            (Káprázat, 448)

    Amikor a steinhofi Wagner-templomról szóló kis írásomat befejeztem, azt a házi feladatot adtam magamnak, hogy el kell olvasnom Elias Canetti Káprázat c. regényét. Egy mondat miatt: „Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt; ez a látvány ösztönzött munkára. Bizonyos vagyok benne, hogy ha nincs ez a szoba, soha nem írom meg a Káprázatot.” (1) Canetti ugyanis a Tiergarten melletti Hagenberggasséban vett ki szobát.

     Canettiról korábban nem tudtam semmit, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott, az indoklás szerint „tág horizontú, eszmékben gazdag, nagy művészeti erejű” írói munkásságáért (1981). A jelöltek között ott volt Gabriel Garcia Márquez is. (Bosszankodott is, hogy nem ő kapta: „Canetti nem is létezik!”)

     Igaz, Canetti első könyve, a Káprázat, nagyon régen jelent meg, 1935-ben. Nemigen vettek róla tudomást. Német nyelvterületen csupán a 1963-as, harmadik kiadás (Hanser, München) keltett feltűnést, de előtte a két angol nyelvű angol változat (1946, 1947) már megtette hatását. 

     Nem könnyű olvasmány. A kiemelkedő művek rendszerint próbára teszik az olvasót, s néha nagyon nehéz eldönteni, hogyan értelmezzünk bizonyos szituációkat, jellemeket, cselekedeteket. Canetti ugyanis belesűrítette könyvébe a század összes problémáját, s a könyvégetéssel előrevetítette az elkövetkezendőket. Lehet-e elzárkózni az adok-kapok harcba vesző, önmagát elveszejtő világtól? Ez a fő kérdése Kien professzor tragikus történetének. A válasz: nem.

     A vaskos regény után következtek a drámák, esszék (a legnagyobb szabású a Tömeg és hatalom c. óriásesszé), önéletrajzának három olvasmányos kötete, s végül a Feljegyzések, mely az Összes művek két kötetében 1000 oldalt tesz ki. (Hanuschek szerint a még ki nem adottaknak tizede. (2) )

     Canetti több írásában is foglakozott a Káprázat keletkezésével. A külső körülmények közül azt emeli ki, hogy a Lainzer Tiergarten felé vezető Hagenberggasséban, egy szép villa felső szintjén vett ki egy szobát. (1927) Innen jó kilátás nyílt a szemben lévő magaslatra, a Steinhofra. Láthatta az Otto Wagner-templom arany kupoláját, s a fallal körülvett elmegyógyintézet pavilonjainak sorát. Háziasszonyáról mintázta Therese alakját, de csak a külsejét! 

     Szintén meghatározó élmény volt a bécsi munkásfelkelés, az a dráma, amikor a munkások összecsaptak a rendőrséggel. Ennek következtében 89 halott feküdt Bécs utcáin. Canetti is résztvevője volt a tüntetésnek, melynek során fölgyújtották az Igazságügyi Palotát.
     A tömeg és a hatalom viszonya egész életében foglalkoztatta. Jóllehet a regény szereplőit bezárja egy térbe és önmaguk kalodájába, van egy "tömegjelenet" is a regényben, mely fölöttébb komikus és ugyanakkor tragikus vonásokat mutat. Ha jól sejtem, ezt nevezzük groteszknek. Amikor a főhős pszichiáter testvére, Georges, Párizsból megérkezik, már nem tud segíteni, az egész konstrukció összeomlik.

     De legfontosabb élménye Berlin volt. 1928-ben a nyári szünetben érkezett meg a városba. Itt Wieland Herzfelde, a Malik Kiadó alapítója bízta meg Sinclair egyik regényének a fordításával. Bécsben magányos volt, itt olyanok vették pártfogásukba, mint Georg Grosz, Iszaak Babel vagy Bertold Brecht: „Egyfelől teljes izgalomban tartott a féktelen megismerési vágy, másfelől ugyanennek az eredménye rémülettel töltött el. (…) Soha azelőtt nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennék a világhoz, ennyire közel minden részlethez, és ez a világ, ami fölött nem tudtam úrrá lenni, három hónapig az őrültek világának tűnt a szememben.” (3) 1929 nyarán újra Berlinbe jött, majd letette vizsgáit, s a Hagenberggasséban, az őrültek városával szemben szobájának falára felszögezte a Sixtus-kápolna mennyezetének képeit, s elkezdte tervezni regényeit. Eredetileg nyolc regényt és nyolc karaktert tervezett. Számára mindig is a jellemek voltak a fontosak. Az volt a kiindulópontja, hogy a világ nem ábrázolható egységes nézőpontból: szélsőséges karaktereket kell kitalálnia, s egymás mellé állítania. Az utolsó lett volna a "könyvmoly", de a végén összevonta a kéziratot, s így született meg 1931-ben a Káprázat. Kiadni nem volt könnyű, de a kéziratok türelmesek. 

     Canetti megjegyzi, hogy a 8. fejezet írása közben kezdte el olvasni Kafka Átváltozását, mely nagy hatással volt regényére. (Az átváltozás ugyanazt fejezi ki: az egyéniség megsemmisülését, csupán lényegesen rövidebben.) Kafka mellett Karl Kraust, Musilt és Brochot nevezte meg stockholmi beszédében, mint számára legfontosabb írókat. (4.) 

     A művészet persze időnként felborzolja a kedélyeket. Erre volt példa valamikor a Hernani csatája, később a szimbolisták újításai, illetve az avantgárd művészet. De a művészet csupán "utánozza" a valóságot. Emlékezetes, hogy amikor Picassónak szemrehányást tettek a Guernica c. festménye miatt, mondván: Picasso, mit csinált maga? A festő így válaszolt: Uraim, ezt önök tették! 

1. Sven Hanuschek írta meg Canetti első, minden részletre kiterjedő életrajzát. 

2. Canetti: Az első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007, 01

3. Uo. 

4. Sven Hanuschek,: E. C., Hanser, 2005, 611. old