Rembrandt: Sámson megvakítása, Städel, Frankfurt am Main
Kien és Therese esküvője, mert a végzet ezt is sínre tette, meglehetősen szegényes volt. Vendégeket nem hívtak, nem is volt kit. Egy vén hordár és egy kedélyes suszter volt a tanú, akik mintha Gogol elbeszéléséből léptek volna elő. Kien figyelmetlen, esetlen volt, külseje, ruházata elhanyagolt. Therese lehetetlenül viselkedett, a villamoson (!) hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy gyereket nem akarnak. Kétségtelen, Therese nem volt az a kimondott anyatípus, inkább szajha, ha figyelembe vesszük Weininger osztályozását. (1)
A nászéjszaka is balul ütött ki. Kien a díványt, az egyetlen fekvőhelyet, telerakta könyvvel. Természetesen kitört a háború, s az elkövetkező napokban Therese, először csak bútorvásárlással, egyre nagyobb teret foglalt el a lakásban. Kien, hogy ne is lássa őket, behunyta a szemét. Igen, akkor nem is léteznek. Megtanult vakon járni. Csupán olvasásra és írásra nyitotta ki a szemét. Mindenbe beletörődött, hisz: „A tudós ereje abban rejlik, hogy saját szakterületére korlátozza kételkedését. Itt aztán szabadjára engedi, mint valami szakadatlan, makacs hullámverést; egyebekben és egészében meghajlik az éppen uralkodó nézeteknek.” (K, 69) Ez a fajta szemlélet nyit utat minden erőszaknak. (2)
Költői és filozofikus sorokkal zárul ez a fejezet: „A vakság fegyver az idő és a tér ellen; létünk nem egyéb, mint irtózatos vakság, leszámítva azt a keveset, amit szűkös – jellegüket, hajtóerejüket tekintve egyaránt szűkös – értékszerveinkkel felfogunk.” Vagy: „Esse percipi, a lét – érzékelés, amit nem érzékelek, nem létezik. Jaj a gyönge teremtményeknek, akik úgy járnak-kelnek, néznek-látnak, ahogy éppen esik!” (K, 72-73)
A vakság motívuma átszövi az egész regényt. (Mi egyéb a műalkotás, mint szövevény, melynek rendjét érdemes fölfedezni?) Már az első fejezetben felbukkan egy állítólagos vak ember, akinek a sapkájába egy fiú pénz helyett gombot dobott. Később a „vak” végzetes szerepet játszik a középső részben.
S ha már a vakság szóba jött, meg kell említeni Rembrandt festményét is, mely a Sámson megvakítása címet viseli. Annál is inkább, mert Canetti A hallás iskolájában (önéletrajzának 2. kötete) külön fejezetet szentel a képeknek, s elsősorban a Sámson megvakításának. Canettinél minden személyes élmény: Frankfurtban látta a képet, a Städelben. Külön érdekesség, hogy a város egy bécsi gyűjteményből vásárolta meg 1905-ben. Hál’ istennek Canetti önéletrajzának csak az eredeti, német nyelvű változata van a kezemben, s itt a fejezetnek és a képnek a címe: Simsons Blendung, azaz Sámson megvakítása. Ez megegyezik a mi regényünk címével: Die Blendung, magyarul Káprázat. Sárközy Elga adta a regénynek ezt a címet – helyesen, de jó tudni, hogy a szónak van egy ilyen jelentése is: megvakítás. Rembrandt azt a jelenetet ábrázolja, amikor Sámsont (Kient) brutális kegyetlenséggel megvakítják. A háttérben – ollóval és a levágott hajjal – Delila (Therese). Nem erről van szó a regényben is? Itt Therese az áruló, aki miatt Kien vaknak tetteti magát, s a pusztulásba rohan. Ne kerteljünk, szellemes, de kegyetlen regényt írt Canetti. A Káprázat csupa erőszak, halál, gyűlölet, bosszúállás. Mindez természetesen családon belül, ahogy a nagy klasszikusoknál is (lásd: Szophoklész)
Kien megverve, összetörve az utcára kerül.
1. Otto Weininger: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, ford.: Dávid Andrea, 175. o.
2. Széll, Zsuzsa: Ichverlust und Scheingesellschaft, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, 63. o.
