„Az ember direkt azt hiszi néha, hogy a szemétládából
mászott ki.” (K, 199)
„Szívélyes üdvözlet a nejétől, Theresétől. Elhalálozott.”
(K, 283) (1)
Kien sorsa már elvégeztetett, tulajdonképpen új, szinte kiismerhetetlen regény kezdődik a második résszel, oly bonyolult a valóság, a képzelet és az őrület groteszk, abszurd, olykor horrorisztikus játéka.
Canetti egy helyen azt írta, hogy művének rejtett, alig észrevehető összefüggése van az Odüsszeiával. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy ez a rész arról szól, hogyan száll le Kien az Alvilágba. De nincs segítője, mint volt Odüsszeusznak Teiresziász. Sötét, fenyegető árnyak veszik körül, amikor belépett a paradox módon Mennyei egeknek nevezett pokoli lebujba. Fischerke volt az egyetlen, aki megszólította.
Egy másik szempont az Odüsszeiához való kapcsolódáshoz: Odüsszeusszal ellentétben, Kien nem tudott ellenállni a Szirénnek (Therese). A nő a nagy csapda az összes férfi szereplő szerint. A lefelé zuhanó Kient és a fölfelé igyekvő Fischerkét összeköti a nőkhöz való viszony is. Ami Kiennél gyűlölet, az Fischerkénél megvetés: „Hát tudja mit, egy nőszemélynek egyszerűen muszáj hamisan esküdni, na és mért muszáj egy nőszemélynek hamisan esküdni? Mert a nőszemély maga is hamis! Kérdem én magát, maga tudna hamisan esküdni? És én talán tudnék hamisan esküdni? Ki van zárva! És mért? Mert nekünk igenis van inteligenciánk. Most mondja, hát látott már maga olyan inteligenciát, ami hamis? Mert én nem.” (K, 202) (2) Nota bene, Kien követelésére „Fischerkének meg kellett esküdnie intelligenciája életére, hogy még soha életében nem lopott.” (K, 231)
Odüsszeusz, Kiennel ellentétben, ép ésszel ki tudott szabadulni Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá hálójából. (A vigyázatlan Agamemnonra ki méri a halálos csapást, ha nem a felesége, Klütaimnésztra.)
A professzor itt már csak sodródik. Bár azt gondolja, hogy ugyanott tudja folytatni, ahol abbahagyta: könyvek közt élni. Ez azonban már csak képzeletében lehetséges. Fischerke lesz készséges kiszolgálója ebben a képzeletbeli játékban. Nem önzetlenül. Ügyesen irányítja, alkalmazkodva Kien rögeszméihez. (Ez majd átvezet a harmadik befejező részhez, melynek Georges/Georg a főszereplője, aki azt vallja, az őrülteket meg kell hagyni a maguk őrültségükben.) Mint a vak, úgy mozog Kien ebben a valóságos világban.
Érdemes összehasonlítani az óriás és a törpe portréját.
Érdemes összehasonlítani az óriás és a törpe portréját.
Kien:
”Egy borbélyüzlet tükre elé lépett, és szemügyre vette vonásait. A szeme vízkék, orcája semmi. Homloka meghasadozott sziklafal. Orra függőleges, szédítően keskeny hegygerincként zuhan mélybe. Legalul teljesen elrejtve, két parányi, fekete rovar. Senki nem gyanítaná, hogy orrlyukak. A szája: egy automata bedobónyílása. Halántékától két mély ránc, mesterséges forradáshoz hasonló, fut le az álláig, s találkozik éppen a hegyén. Az amúgy is hosszú, keskeny arcot e két ránc meg az orr öt ijesztően szűk sávra szabdalja, szűkre ám szigorúan szimmetrikusra, ezen az arcon nincs hely, amin el lehetne időzni.” (K, 188)
Mateusz Beznitz: Portré 0J (3)
Fischerke:
„Váratlanul egy éktelen púp bukkant fel mellette, és érdeklődött, szabad-e a hely. (…) A púp gazdája, egy törpe máris felfelé igyekezett az egyik széken. Sikerült rátelepednie, s hatalmas, mélabús szemét Kien felé fordította. Erősen hajlott orrának hegye szinte az állát érte. A szája éppoly kicsi volt, mint az ember maga – nem lehetett megtalálni. Se homloka, se füle, se nyaka, se törzse – az egész ember csak egy púpból, egy hatalmas orrból és egy fekete, nyugodt, szomorú szempárból állt.” (K, 190)
Joan Miro
Kien portréja leginkább egy kubista rajznak felel meg. A kulcsszó a magány. Fischerke ábrázolása szürrealista, akár Bosch, Miro vagy Dali is festhette volna. Fischerkét, a második rész tulajdonképpeni főszereplőjét, a sors kétszeresen is sújtotta.
Először is zsidónak született, maga mondja: „A világban csak úgy hemzsegnek az antiszemiták. Egy zsidó mindig résen áll a halálos ellenséggel szemben.” (K,197) Vagy: „Fischerke semmiben sem hitt, csupán abban, hogy ’zsidónak lenni’ halálos vétek, amely önmagában hordja büntetését.” (K, 272) Kien úgy véli, hogy Fischerke a világ legártatlanabb zsidója, amikor sakkozik. (Különben rosszban sántikál, a la Weininger.) Pozitívum is van: felmerül Fischerkében a gondolat, hogy meg is ölhetné Kient, de „nem, egy zsidó nem tesz ilyet.” (K, 223) A hotelszoba sötétjében vívódik, s jobb belátásra tér.
Másodszor: púpos törpének született, ’kriplinek’.
A sorrend felcserélhető.
A púpos, illetve a törpe alakja a világirodalom több jelentős művében felbukkan. Az Iliászban a púpos Therszítészt éppen Odüsszeusz alázza meg, púpjára csapva jogarával, mivel Therzítész tíz év után megelégelte a háborúskodást, s haza akar menni. (Meg kell jegyezni, hogy Odüsszeusz az Iliászban más jellem, mint az, aki az Odüsszeiában szerepel.)
Horribile dictu (4) Terszítész nem akar hősi halott lenni! Milyen emberi:
„Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött:
kancsal volt, és sánta a féllábára, a válla
ferde, s a melle behorpadt volt, fejebúbja csücsökben
végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.
Őt mind közt Akhileusz s Odüsszeusz útálta leginkább.”
(Iliász, második ének, Devecseri Gábor fordítása)
Említsük meg Quasimodót, ill. Thomas Mann Friedemann urát is (5), akik reménytelenül szerelmesek az éppen eléjük kerülő, gyönyörű nőbe. Borítékolható a visszautasítás. Fischerke nem szerelmes, csupán azt szeretné, ha emberszámba vennék, s elismernék sakktudását. A púpját gyűlöli. Kien külön csatájuk szünetében – kivételesen ellágyulva – dicsérőleg mondja Fischerkének:
- „Maga nem is ember – lehelte szeretettel Fischerke fülébe.
- Hát igen, a nyomorék nem ember, tehetek én róla?
- Egyedül a nyomorék ember – próbálkozott Kien valamelyest erősebb hanggal.
- Nem – jelentette ki Fischerke -, az ember nem nyomorék, különben én is ember volnék!
- Megtiltom! Az ember az egyetlen vadállat!” (K, 271-272)
Nem csoda, hogy Fischerke ki akar törni a nyomorúságból. Már a sakk is egyfajta menekülési út. Az órákig tartó, szenvedélyes játék elfeledteti vele kétségbeejtő helyzetét. Amerikai lázálmában így mutatkozik be: nem Fischerke vagyok, hanem egyszerűen Fischer. Mindent megtesz azért, hogy eljusson az ígéret földjére, Amerikába. Úgy gondolja, ott nincsenek előítéletek. Biztos abban, ha kihívja Capablancát, akkor legyőzi, s ő lesz a világbajnok, és mindenki leborul előtte. Majdnem sikerül is neki, egyelőre Párizsba utaznia, ha nem lenne az a végzetes hiba. Még Odüsszeusz elkövet valami hasonlót, amikor dicsekszik a megvakított óriásnak. A leleményes hőst azonban az istenek segítik tovább, de ki áll Fischerke mellett?
Fischerke mindazonáltal összetett jellem. Az igaz, hogy kifosztja Kient. De hogy is mondja Woyczek: „Tessék csak nézni: nekünk, egyszerű népeknek, nincs erényünk (...) hanem ha úr volnék, volna órám, kalapom, bodros hajam, és tudnék szép előkelően beszélni, akkor már én is erényes akarnék lenni. Szép dolog lehet az erény, kapitány úr. De én csak egy szegény ördög vagyok."
Fischerkét kreativitása emeli a szegény, nyomorgó társa fölé. A csalást üzleti vállalkozásnak álcázza, felvesz embereket: egy házalót, egy csatornatisztítót, a már ismert „vak” koldust és hasonmását, a szintén púpos Fischernét. Az is érezhető azonban, hogy hetykesége, magabiztos fellépése csak látszat, szorongás van a mélyén. Az emberekkel játszott szédületes sakkjátszmáját elveszti. Nem tudja, hogy ezeknek a „bábuknak” vannak önálló gondolataik s főleg érzelmeik. Nem számolt az emberi természettel, a kíváncsisággal, az önzéssel, s azzal, hogy nem várt figurák lépnek a táblára, s a káosz eléri tetőfokát. A vak koldusnak ő is gombot dob a sapkájába. Annak, aki a háborúban nem tíz, csak három évig harcolt az első vonalban, s aki olyan nehezen tudja elviselni, hogy folyton becsapják.
Mégis ez a szélhámos testesíti meg a regényben egyedül a reményt. Vereségében átcsillog valami emberi.
Jegyzetek
1 Okkal feltételezzük, hogy Canetti alaposan ismerte a Faustot, ott ugyanis Mephistopheles így tréfálkozik Mártával:
„Ne vegye zokon, ami most derül ki:
Férje meghalt, és üdvözletét küldi.”
(Goethe: Faust, Pesti Kalligram Kft, 2015, 121. o., ford.: Márton László)
2 ”… mélyen gyökerezik a nő hazugsága, a nő organikusan – ha szabadna legszívesebben így mondanám: ontologikusan - hazug mivolta.” Otto Weininger: Nem és jellem, Debrecen, Kvintesszencia, 2010. 219. old) Elfriede Pöder tanulmányában sorra vette a szó szerinti egyezéseket. E. C.: Blendung als Lebensform, Königstein/Ts, 1985.
3 A képre Edgar Piel hívta fel a figyelmemet. Edgar Piel (1947) német filozófus, festő. Könyvet írt Canettiről: E. C., München, 1984
4 szörnyű mondani
5 Viktor Hugo: A párizsi Notre-Dame 1482, Thomas Mann: Friedemann úr, a törpe, megjelent: 1897
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése