A kőszívű ember fiai

 Ephialtes

- Ez egy nagyon jó regény!

- De miért? Mert Jókai írta?

- Igen, azért.

 I

     Egy Tóth Krisztinával készült interjú kavarta fel - ki tudja hányadszor és abszolút fölöslegesen, mert minden marad a régiben - az állóvizet a kötelező olvasmányok ügyében. A költőnő Az arany ember nőalakjainak ábrázolását kifogásolta, feltételezve, hogy ők rossz mintát adnak az ifjú olvasónak: Timeának nincs szabadsága, Noémi megosztozik a férfin. Csupán azt felejti el Tóth Krisztina, hogy Jókai, bár a regénynek sok valós részlete van, alapjában véve a romantika elkötelezettje volt, s képzelete alakította emberábrázolását, nem pedig a szürke valóság.

     Jó, elismerem, Jókai óta mi is kissé romantikusnak látjuk a világot. Talán jobb lenne Móriczcal kezdeni?

     De most hagyjuk az „arany ember” feleségeit, vegyük górcső alá inkább A kőszívű ember fiait, mely az általános iskola 7. osztályában kötelező olvasmány. Ráadásul olvasmánynaplót kellett írni, 50 kérdésre válaszolva. Könnyelműen megígértem Mariettának, egy utcabeli kislánynak, hogy segítek megírni azt az (átkozott) naplót. Kár, hogy majdnem 60 évvel ezelőtt olvastam a regényt. Akkor viszont a gimnáziumban. Máig emlékszem, mit emelt ki tanárnőnk: „Lélekcserélő idők járnak.” (Errefelé most is így van!)

     Újraolvastam. Nem részletezem: nem volt könnyű, Mariettának sem. Sokszor elveszítettük a fonalat. Bonyolult, szövevényes a regény. A sok latin szó, kifejezés, idézet persze valamikor nagyon jól jöhet Mariettának, feltéve, ha majdan filológus lesz. Itt van például az Ephialtes című fejezet. Nincs jegyzetelt kiadásom, így nehéz volt eldönteni, melyik Ephialtesről van szó, kire vonatkozik ez az név.  

 II 

     "Lélekcserélő idők járnak, fiam!" Így hívja Richárdot haza az özvegy, bár a katonát köti legjobban esküje, mégis az anyának nagyobb hatalma van: a közös anyára, a honra hivatkozik, mint Vörösmarty:

                                         „Oh gyertek ölembe,
                                          Szép gyermekeim;
                                          Áldásra emelten
                                          Várnak kezeim.”

                                                            (Elhagyott anya, 1837)            

     Ugyancsak itt olvasható az az emlékezetes mondat: „Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált." Szerencsés esetben, s mindenképpen a gimnáziumban, össze lehet kötni Radnóti egyik sorával: „… várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”
     Ezenkívül, ha jól sejtem, Jókai volt az első kubista, egyedül az egyiptomi piramisok építői előzték meg:

     "Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arca egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapca, divergens, hegyes bajuszok a felső ajk fölött, s azokkal trigonometrice ellentétes, kis, hegyes szakáll az alsó ajk alatt." 

     A jóval szükséges szembe állítani egy gonoszt is (vagy fordítva?), és ez a szereplő Rideghváry Bence, aki arra hivatott, hogy  haldokló Baradlay Kazimirt helyettesítse. De egyben mesei rém is: "Ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára lelt."

     Baradlay Kazimir utasítása szerint a leendő özvegynek Rideghváry Bencéhez kellene férjhez menni! Nagy szerepjátszóvá válik Rideghváry, amikor a kézfogó napján kiderül, hogy hoppon marad: "Poligonális arcának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól.” Őt ne lássa senki vesztesnek.

     Ámde ezután a főispáni posztért folytatott párharcban is kudarcot vall. Amikor Baradlay Ödön megjelenik a beiktatáson / választáson vitathatatlan a győzelme: (Rideghváry) "Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben." A paradoxon az, hogy sorozatos veresége majd visszájára fordul, nyerni fog, Baradlay győzelmei pedig nem mások, mint a vérpadhoz vezető út állomásai. (Jenő fogja megmenteni.)
     A polygonális (1) arc a bécsi forradalom napjaiban is megjelenik, majd érezve a veszélyt, elsőnek menekül Bécsből.

     Rideghváry persze minden Baradlay-fiút le akar győzni vagy megnyerni magának. Ödön fölényesen kiüti őt a nyeregből, Richárd tudomást sem vesz róla, Jenő a gyenge pont. (S lám a gyengéből lesz legnagyobb hős.) Őt csak a szerelem (Alfonsine) érdekli, még egy szentpétervári (nagyon kényes ügy) titkári állást is elvállalna, ha anyja nem lépne közbe.

     Elérünk végre az Ephialtes c. fejezethez. Mint említettem, Jókai pazarlóan szórja az olvasó elé tudásának gyöngyszemeit. Coriolan, Salamon, Belizár, Foscari, Bolivár, Béldi Pál s maga Krisztus kerül szóba. Aztán Pausanias, Epikur, Xerxes nevével találkozunk két oldalon, a földrajzi nevekről nem is beszélve. Jókai sorra veszi azokat a történelmi alakokat, akik meggyűlölték hazájukat, de vissza is vonják átkaikat. (Szegény Marietta.)
     Nagyon éles kijelentéssel kezdődik ez a fejezet: "Én gyűlölöm a hazámat." Az az Ephialtes mondja ezt, aki elárulta a spártaiakat, de Jókai mindjárt vissza is vonja a megdöbbentő szavakat: "Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek. Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta." (Ilyen humor ma nincs.) Sejtjük, hogy az Ephialtes név Rideghváryt jelöli. Nem is a gyűlölet mozgatja Rideghváryt elsősorban, hanem a haszonlesés. "Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutassuk be őket." - mondja Jókai. Milyen nagyszerű játék a szavakkal! Ez a nagyra nőtt törpe Rideghváry, aki Tallérossy Zebulonnal társalogva szórja latinul a Vergilius-idézeteket. Szegény Zebulon nem ért az egészből semmit. (Marietta se.) Végül Rideghváry németül veti oda: elfogni, felakasztani, mármint Ödönt.
      Zebulon csapdába esett, magában ezt gondolja: de hát Ödön meggyőződésből tette azt, amit tett: részt vett a szabadságharcban. Nem a haszon céljából. Rideghváry érzéketlen, de Alfonsine-t a gyűlölet vezérli, elvesztvén mindent, ami számára fontos volt. Jól megértik egymást a minden-tagadásban. (Sötétség c. fejezet)

III

     Jókai műve kiválóan alkalmas arra, hogy a tanár bemutassa, mi a romantika. De lehet, hogy a regényből egy kis részlet, egy fejezet elég lenne. (Pl. Ödön útja hazafelé Oroszországból, kedvencem volt annak idején, a farkasok miatt.) Egyébiránt az lenne jó, ha a tanár és a diákok közösen döntenék el, hogy mit olvassanak. Úgyis minden út Rómába vezet.
     A regénynek az a kritériuma, hogy szövevényes legyen. A kőszívű ember fiai túlságosan az egy általános iskolai tanuló számára. Tele van latin idézetekkel, mitológiai utalásokkal. Annak idején mi is nyilván sok részletet átlapoztunk. De tudtuk, hogy nagy és fontos író szól hozzánk, akihez még nem nőttünk fel, akit még nem értünk teljesen. Tudtuk, mert olvastuk. Tudtuk, hogy van egy És mégis mozog a föld, egy Rab Ráby, s A kőszívű ember fiait megelőzte az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán.

     Marietta nem tudja, még nem eredt a könyvek titkainak a nyomába.

(1) sokszögű

"Mi az, amit olvas, fönséges úr?"

            "Szó, szó, szó."
                                                   

                                                                      2003

            Mednyánszkynak fontos témája volt az I. világháború. A mostani kiállításon is van jó néhány képe, amely bemutatja a hősiességnek nevezett szörnyűséget. Erről jutott eszembe egy Juhász Ferenc-vers: Emlékezés egy vérző arcú képre. Alcíme Mednyánszky László: Sebesült. A vers szinte jobb, mint a kép, s van olyan kép a kiállításon, mely ezt is felülmúlja. (Szerbiában) A Vaskapu c. képét talán Jókai Arany emberének első fejezete ihlette, melynek elovasása oly sok gimnazistának okozott gondot. Jókai idős korában ellátogatott a Vaskapuhoz, s azt mondta, miután láttam, nem tudnám leírni.

*

            Most, hogy kezembe vettem az egyik nagy Juhász Ferenc-kötetet, fellapozom a Rezi bordalnál. Annyira tetszett ez a vers, hogy mindenáron el akartam menni a Rezi várhoz. Félúton rosszul lettem, az eső is eleredt. Én balga, elfelejtettem, hogy a művészet varázsa (Jókai is tanú rá) olykor sokkal fontosabb mint a valóság. Egy versszak a versből:

                                   „Tedd hát, amit tenni rendel

                                    minden napod, türelemmel

                                           végezd dolgaid!

                                    Marad valami utánad,

                                    ha nem marad, az se bánat,

                                           hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.”

     Az ilyen igékért, mint a hörböld érdemes élni, mondta az egyik férfikollégám egy bizonyos, szigorúan szakmai összejövetelen.

*

            Manapság kételkednek a költészet erejében. Nem így Hésziodosz. Az Istenek születése c. művében először a múzsákhoz fordul, s csak utána következik Zeusz és Héra. A múzsák azért fontosak, mert csak az ő segítségükkel lehet szólni az istenekről, a világról, a múltról és a jövendőről:

               „Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz

                 termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,

                zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt…”

                                                       *

            Érdekesek azok a jelzők, melyek Hésziodosznál előfordulnak: aigisztartó Zeusz és a bagolyszemű Pallasz. Aigisz, latinosan aegis, magyarosan égisz Zeusz pajzsa, a hatalom jelképe. Ha valakinek vagy valaminek az égisze alatt vagyunk, az megvéd bennünket. A Pallasz már problematikus. Athéné e melléknevére két magyarázat van: így hívták azt az óriást, akinek a bőréből Athéné pajzsát készítette, vagy annak a gyermekkori barátnőjének a neve lehet, akit játék közben véletlenül megölt. Emlékére készítette a Palladion nevű szobrot, melynek köztudomásúlag városvédő ereje van. A bagoly pedig, mint tudjuk, a tudás, a tudomány, a bölcsesség jelképe.

     (Elgondolkoztam ezen a Pallaszon. Mindkét magyarázat jó lehet. Az első az erő jelképe. A második talán a szeretetre emlékeztet, de arra is figyelmeztet, hogyha elkövetünk valami bűnt, akár akaratlanul, legyen valami a "szemünk előtt, kezünk ügyében", mely talán megóv attól, hogy újra beleessünk ugyanabba a bűnbe/hibába. 2019)

Jókai: Kárpáthy Zoltán

2012. 03. 01

Az árvízi hajós, magyaralmas.hu

     Aki meg akarja ismerni a régi Magyarországot, olvasson Jókait. A nagy mesemondónak a máról is van mondanivalója.

A Nemzeti Színházról:

     „… mutassatok nekünk egy kicsiny kis helyecskét ebben a nagy kevert városban, ahová letehessük házi oltárunkat, valahol a külváros szegletében, ahol nem fogja szegénységünk szemeiteket sérteni, ahol nem esünk útjába senkinek; majd építünk mi ott valami szerény házacskát, elég szépnek fogjuk mi azt találni…”  (537)

Maszlaczky önéletrajza:

     „…szenvedtem mint gyermek – csalódtam mint ifjú, és elfásultam mint férfi.” (622)

Sajátos nyelv a Privorszkyban:

     „Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre bakala; csizta bakala! A legjobb gusztámat elrontotta a spicc; hiába brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem uccse. Még sáphoz sem jutottam.” (718)

Árvíz 1

     „Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percinga otthonos petyegése, mert a folytonos rázkódásról maga a falióra is megállt, s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél percekig megpihent.” (742)

Árvíz 2

     „A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végigsikamlani Wesselényi hajóját.” (750)

Tervek

     „Azzal ijesztget, hogy jöjjön csak ő haza, majd megmutogatja, hogy lehet ipar és tanulmány által a nemzet gazdagságát tízszeres fokra emelni! Hohó! Ne siess úgy, öcsém! Hagyj te nekünk békét a te Angliáddal. Itt ugyan nem hánykolódunk a millióinkkal, (…) de viszont nem is halnak nálunk éhen az emberek százával, ezrével, s ha nincs is hitelünk, de nincs adósságunk, mint a te Angliádnak…”  (780)

Zoltán

     „Én minden munkára kész vagyok. Tudok nélkülözni, tanultam dolgozni. Szomorú dolog volna, ha Magyarországon egy pár munkás kéz el nem tudná tartani gazdáját.” (837)

Kerítések

2015. 09. 16.

     Régen volt, amikor Karinthy Ferenc könyveit olvasgattam. Most újra felbukkant a világhálón egy kis írása:

A kerítés

     Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.
     Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.
     Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.

                                                               (a Karcolatok c. kötetből)

      Persze legtöbbször, ha elfogy a kerítés, a szemben álló felek is megijednek, és abbahagyják a csaholást. Jókai a Jószomszédok c. elbeszélésében (Hétköznapok, 1846) írja le, mit tesz egy kuvasz a kegyetlen Gyékény Gáspárral:

     "A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden morgási előzmények nélkül egyenesen nekiugrik, beleharap kutyamódra lábakásájába, s lerántva lábáról a gyűlölt bosszantó mellének és karjainak esik, s rázza és cibálja azt minden kegyelem nélkül."

      Jókai még kedvtelve részletezi, mi történik, majd így fejezi be:

     "A kuvasz pedig számadásait bevégzé, az ismert résen a kerítés alatt szép nesztelenül áttolta magát."

     Jókai - főleg korai korszakában - romantikus túlzásokban látta a világot, de a valóság néha felülmúlja a legvadabb romantikát.