A kőszívű ember fiai

 Ephialtes

- Ez egy nagyon jó regény!

- De miért? Mert Jókai írta?

- Igen, azért.

 I

     Egy Tóth Krisztinával készült interjú kavarta fel - ki tudja hányadszor és abszolút fölöslegesen, mert minden marad a régiben - az állóvizet a kötelező olvasmányok ügyében. A költőnő Az arany ember nőalakjainak ábrázolását kifogásolta, feltételezve, hogy ők rossz mintát adnak az ifjú olvasónak: Timeának nincs szabadsága, Noémi megosztozik a férfin. Csupán azt felejti el Tóth Krisztina, hogy Jókai, bár a regénynek sok valós részlete van, alapjában véve a romantika elkötelezettje volt, s képzelete alakította emberábrázolását, nem pedig a szürke valóság.

     Jó, elismerem, Jókai óta mi is kissé romantikusnak látjuk a világot. Talán jobb lenne Móriczcal kezdeni?

     De most hagyjuk az „arany ember” feleségeit, vegyük górcső alá inkább A kőszívű ember fiait, mely az általános iskola 7. osztályában kötelező olvasmány. Ráadásul olvasmánynaplót kellett írni, 50 kérdésre válaszolva. Könnyelműen megígértem Mariettának, egy utcabeli kislánynak, hogy segítek megírni azt az (átkozott) naplót. Kár, hogy majdnem 60 évvel ezelőtt olvastam a regényt. Akkor viszont a gimnáziumban. Máig emlékszem, mit emelt ki tanárnőnk: „Lélekcserélő idők járnak.” (Errefelé most is így van!)

     Újraolvastam. Nem részletezem: nem volt könnyű, Mariettának sem. Sokszor elveszítettük a fonalat. Bonyolult, szövevényes a regény. A sok latin szó, kifejezés, idézet persze valamikor nagyon jól jöhet Mariettának, feltéve, ha majdan filológus lesz. Itt van például az Ephialtes című fejezet. Nincs jegyzetelt kiadásom, így nehéz volt eldönteni, melyik Ephialtesről van szó, kire vonatkozik ez az név.  

 II 

     "Lélekcserélő idők járnak, fiam!" Így hívja Richárdot haza az özvegy, bár a katonát köti legjobban esküje, mégis az anyának nagyobb hatalma van: a közös anyára, a honra hivatkozik, mint Vörösmarty:

                                         „Oh gyertek ölembe,
                                          Szép gyermekeim;
                                          Áldásra emelten
                                          Várnak kezeim.”

                                                            (Elhagyott anya, 1837)            

     Ugyancsak itt olvasható az az emlékezetes mondat: „Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált." Szerencsés esetben, s mindenképpen a gimnáziumban, össze lehet kötni Radnóti egyik sorával: „… várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”
     Ezenkívül, ha jól sejtem, Jókai volt az első kubista, egyedül az egyiptomi piramisok építői előzték meg:

     "Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arca egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapca, divergens, hegyes bajuszok a felső ajk fölött, s azokkal trigonometrice ellentétes, kis, hegyes szakáll az alsó ajk alatt." 

     A jóval szükséges szembe állítani egy gonoszt is (vagy fordítva?), és ez a szereplő Rideghváry Bence, aki arra hivatott, hogy  haldokló Baradlay Kazimirt helyettesítse. De egyben mesei rém is: "Ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára lelt."

     Baradlay Kazimir utasítása szerint a leendő özvegynek Rideghváry Bencéhez kellene férjhez menni! Nagy szerepjátszóvá válik Rideghváry, amikor a kézfogó napján kiderül, hogy hoppon marad: "Poligonális arcának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól.” Őt ne lássa senki vesztesnek.

     Ámde ezután a főispáni posztért folytatott párharcban is kudarcot vall. Amikor Baradlay Ödön megjelenik a beiktatáson / választáson vitathatatlan a győzelme: (Rideghváry) "Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben." A paradoxon az, hogy sorozatos veresége majd visszájára fordul, nyerni fog, Baradlay győzelmei pedig nem mások, mint a vérpadhoz vezető út állomásai. (Jenő fogja megmenteni.)
     A polygonális (1) arc a bécsi forradalom napjaiban is megjelenik, majd érezve a veszélyt, elsőnek menekül Bécsből.

     Rideghváry persze minden Baradlay-fiút le akar győzni vagy megnyerni magának. Ödön fölényesen kiüti őt a nyeregből, Richárd tudomást sem vesz róla, Jenő a gyenge pont. (S lám a gyengéből lesz legnagyobb hős.) Őt csak a szerelem (Alfonsine) érdekli, még egy szentpétervári (nagyon kényes ügy) titkári állást is elvállalna, ha anyja nem lépne közbe.

     Elérünk végre az Ephialtes c. fejezethez. Mint említettem, Jókai pazarlóan szórja az olvasó elé tudásának gyöngyszemeit. Coriolan, Salamon, Belizár, Foscari, Bolivár, Béldi Pál s maga Krisztus kerül szóba. Aztán Pausanias, Epikur, Xerxes nevével találkozunk két oldalon, a földrajzi nevekről nem is beszélve. Jókai sorra veszi azokat a történelmi alakokat, akik meggyűlölték hazájukat, de vissza is vonják átkaikat. (Szegény Marietta.)
     Nagyon éles kijelentéssel kezdődik ez a fejezet: "Én gyűlölöm a hazámat." Az az Ephialtes mondja ezt, aki elárulta a spártaiakat, de Jókai mindjárt vissza is vonja a megdöbbentő szavakat: "Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek. Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta." (Ilyen humor ma nincs.) Sejtjük, hogy az Ephialtes név Rideghváryt jelöli. Nem is a gyűlölet mozgatja Rideghváryt elsősorban, hanem a haszonlesés. "Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutassuk be őket." - mondja Jókai. Milyen nagyszerű játék a szavakkal! Ez a nagyra nőtt törpe Rideghváry, aki Tallérossy Zebulonnal társalogva szórja latinul a Vergilius-idézeteket. Szegény Zebulon nem ért az egészből semmit. (Marietta se.) Végül Rideghváry németül veti oda: elfogni, felakasztani, mármint Ödönt.
      Zebulon csapdába esett, magában ezt gondolja: de hát Ödön meggyőződésből tette azt, amit tett: részt vett a szabadságharcban. Nem a haszon céljából. Rideghváry érzéketlen, de Alfonsine-t a gyűlölet vezérli, elvesztvén mindent, ami számára fontos volt. Jól megértik egymást a minden-tagadásban. (Sötétség c. fejezet)

III

     Jókai műve kiválóan alkalmas arra, hogy a tanár bemutassa, mi a romantika. De lehet, hogy a regényből egy kis részlet, egy fejezet elég lenne. (Pl. Ödön útja hazafelé Oroszországból, kedvencem volt annak idején, a farkasok miatt.) Egyébiránt az lenne jó, ha a tanár és a diákok közösen döntenék el, hogy mit olvassanak. Úgyis minden út Rómába vezet.
     A regénynek az a kritériuma, hogy szövevényes legyen. A kőszívű ember fiai túlságosan az egy általános iskolai tanuló számára. Tele van latin idézetekkel, mitológiai utalásokkal. Annak idején mi is nyilván sok részletet átlapoztunk. De tudtuk, hogy nagy és fontos író szól hozzánk, akihez még nem nőttünk fel, akit még nem értünk teljesen. Tudtuk, mert olvastuk. Tudtuk, hogy van egy És mégis mozog a föld, egy Rab Ráby, s A kőszívű ember fiait megelőzte az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán.

     Marietta nem tudja, még nem eredt a könyvek titkainak a nyomába.

(1) sokszögű

Hemingway: Fiesta

 

                                                                   A sebesült Hemingway

     "Hemingway Fiestájában van egy mondat, mely, ha elkerüli az olvasó figyelmét, az egész regény kulcsa elveszett."  (Bodor Pál) 

       I.

     Lehet a Fiestát szeretni vagy nem szeretni. Tulajdonképpen nincs olyan íve, mint egy fejlődésregénynek vagy egy kalandregénynek. Mondhatni mozaikokból, jelenetekből illesztette össze az író. Hemingway első regénye egy magatartást körvonalaz, egy életérzést mutat be, miként múlatják az időt a fiatal amerikai írók Párizsban, milyen nyomot hagyott testükben-lelkükben a háború. Fitzgerald pedig A nagy Gatsbyben megírja, milyen otthont hagytak hátra. A végén a pamplonai fiestába torkollik az egész. Úgy tűnik, hogy az ég egy adta világon nem csinálnak semmit, csupán a kávéházakat és kocsmákat járják. Pedig nem egészen így van. Ezek az írók, miközben élnek, s nem könyvtárba járnak, élményt gyűjtenek. „Minden dolog apja valóban / a háború.”[1] Nyilván másképpen ír az az író, aki megjárta a háborút.[2] Hemingway tizennyolc évesen indult a háborúba. Az olasz fronton szolgált, itt sebesült meg. Erről szól a Búcsú a fegyverektől c. regény, melyben így összegez: „Nincs rosszabb a háborúnál … Ha győzünk, akkor se nyerjük meg a háborút … Minden országban egy osztály uralkodik … Ennek köszönhetjük a háborút.” (Sofőrök szavai) A Fiestában: „Valószínűleg tovább fejtegettük volna ezt a kérdést, megegyeztünk volna abban, hogy a háború tönkreteszi a civilizációt….”

     Elveszett nemzedéknek nevezték a Párizsban megtelepedett írókat. A háború volt a fő élményük, s jellemző, hogy már Hemingway első novelláskötetében, A mi időnkben, (1925) is ott vannak a háború kegyetlenségének jelei. (Szmirna rakpartján) A Fiestában csak háttér, de a főhős Jake, olyan sebet kapott, mely egész életére boldogtalanná tette. A könyv 1926-ben jelent meg. Az eredeti címe: The sun also rises, azaz A nap is felkel (Dérynél). Géher István az 1985-ös kiadás (Olcsó Könyvtár ford.: Déry Tibor, 7.50 Ft) utószavában feltárja a cím bibliai vonatkozásait. A Prédikátor Salamon könyvében más szóhasználattal él a bibliafordító: „a nap is feltámad”. A király így elmélkedik: „Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig örökre megmarad. És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ismét feltámad…”

                                                                Az első kiadás

      Az elmúlás csak az emberre vonatkozik. Elmúlik az öröm, a veszély és a szégyen pillanata. A fiesta is véget ér egyszer, szétszéled a „különös társaság”, eltemetik azt a fiatal férfit, akit felöklelt a bika, elmúlik Romero dicsősége, mint ahogy Belmontéé is elmúlt, aki most Romero mellett a futottak még kategóriájába tartozik.

 

II.

     Különös társaság címmel jelent meg az első fordítás Németh Andor tollából (1938). A Nyugatban Vas István írt szellemes kritikát róla: milyen jó ezeknek az amerikaiaknak, ellentétben a magyar írókkal, Párizsban élvezik az életet, majd kirándulnak a spanyol Pamplomába. De ő is pontosan látta, hogy a mélyben milyen vonzások és taszítások zajlanak. A főhőst, Jake-t leüti cimborája, Cohn, majd ugyanő tizenöt ütést visz be Romerónak, aki, ha imbolyogva is, állja a csapásokat, és vissza is adja. Ezzel párhuzamosan tetőfokára hág a bikaviadal.

     Közben el kell mondani, hogy mindenki odavan Brettért, elsősorban Jake. Ez kölcsönös, de mint tudjuk, Jake megsérült a háborúban. Cohn is eszeveszettül odavan a nőért, föl nem fogja, hogy dühöngése mit sem ér. Itt és most csak Romero győzhet, akinek férfiszépségét, ügyességét, eleganciáját csupán Lorca tudta volna versbe foglalni. Romero a 18 éves fölfelé menő csillag, Belmonte zuhan lefelé.[3] Hemingway akkor a legnagyobb, amikor eszköztelen. A mások számára észrevehetetlen szenvedést érzékelteti. Brett és Romero együtt távoznak csöndesen a bárból, s visszatérve Jake már csak az üres asztalt látja. Magyarázat nincs. Ez Hemingway ars poétikájából következik: „Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, s ha az írása eléggé igaz, az olvasó éppen olyan erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna. Azért méltóságos a jéghegy vonulása, mert csupán nyolcadrésze emelkedik ki a vízből." Vagyis a megformálás, látszólagos egyszerűsége ellenére, túlmutat a puszta valóságon, s "közölni" tudja a negyedik és az ötödik dimenziót. (Bodnár György) 

     III.

     Egyébként Cohnhoz fűződik az egyik legfontosabb gondolat: „Szeretném, ha lenne valami értelme az életemnek.” Mindannyian azt keresik. Jake-nek a háború után el kell viselnie a szerelmi csalódást is, mégis talán ő a legfegyelmezettebb közülük. Mike alkoholista bajkeverő, visszataszító, hogy minduntalan beleköt Cohnba zsidó volta miatt, Bill iróniája mögé rejtőzik, Cohn, a balek, mindig kimondja, amit gondol, s Brett, akinek „olyan vonalai vannak, mint egy versenyjachtnak”, bizonyára jobb sorsra (férfira) érdemes. Hemingway szinte minden művében keresi azt a hőst, aki rendkívüli körülmények között kockáztat. A veszély legyen igazi. Ilyen Robert Jordan Az akiért a harag szól önkéntese vagy Santiago, az öreg halász. Az igazi pikadorok is mindig kockáztatnak, jóllehet a kihívások vállalása és a helytállás nem más, mint a félelem legyőzése.

     Ezért vonzódik hozzájuk Hemingway. Jake-hoz hasonlóan helytálló hős lesz Romero is, akit Cohn félig agyonver, mégis hiba nélkül abszolválja a bikaviadalt, s még azt is el kell viselnie, hogy a végén Brett dobja. Mégis ez az egész az ő győzelme s Cohn veresége, mert elveszíti a tartását.

                                                   Goya: Pedro Romero portréja, lásd a lábjegyzetet

     A másik fontos mondat, ami kiemelendő: a „ne nézz oda”, mely fontos  motívummá válik. „Kipakolásnak” hívják ugyanis a fiestának azt a részét, amikor a közönség megtekinti a bikákat. Ökröket terelnek oda, akik a „dühöngő” bikák lecsillapítására szolgálnak. Egy ökör bele is pusztult ebbe a „csillapításba”. Brettről azt képzelték, hogy nem fogja elviselni a látványt. „Ne nézz oda!” – mondja Jake Brettnek. De tévedett, mert ő „pokolian érdekesnek” találta a bikák halálos öklelését. Hemingway felcseréli a szerepeket: várakozásunkkal ellentétben Brett lesz rajongója (aficionado) a bikaviadalnak. (Lehet, hogy Romero miatt?) Cohn csak annyit jegyez meg, hogy azt a lovas részt ki lehetett volna hagyni. 

     IV.

     Jake kimarad (bizonyára nem véletlen) a „bevonulás”-ról, amikor a bikákat kiengedik az utcára, és a tömeg előttük szalad. „Annyian futottak a bikák előtt, hogy a rohanó tömeg összetorlódott, lelassult az aréna bejáratánál, s mikor a bikák egy csomóban megérkeztek, dobogva, súlyosan, sáros véknyakkal, fejüket himbálva, az egyik hirtelen előreugrott, szarvára kapott valakit a rohanó tömegből, s a magasba emelte. Az embernek mindkét karja lehanyatlott, a feje hátracsuklott, amikor a bikaszarv beléje döfött, s a bika magasan felemelte, aztán leejtette.”

     Mi más ez, ha nem emberáldozat: egyvalakinek meg kell halnia, hogy a többi éljen. Hemingway nagyon pontos, azt az egyet Vincente Giromesnek hívják, és Tafalla környékéről jött. 28 éves volt, felesége és két gyermeke maradt hátra. A San Fermin-kápolnában ravatalozták fel, misét mondtak érte, síppal-dobbal, ünnepélyesen vitték ki a vasútállomásra…

     Ugyanez történik a lovakkal. „Nem bírtam másfelé nézni.” – mondta Brett. Hiába magyarázta Jake, hogy „amikor a bikák megtámadják a picadorokat, a bikát nézze, ne a lovakat, s rávettem, figyelje meg, mint döfi a picador a lándzsa hegyét a bikába (…) Megmutattam neki, hogyan tereli el Romero köpenyével a bika figyelmét a földön fekvő lóról.”

     Majd szinte sokkoló leírás következik arról, hogyan vonszolják ki az öszvérek a megölt bikát a porondról.

     Persze nemcsak a „különös társaság” civakodása, szerepjátszása áll a középpontban. A háttérben ott van maga a fiesta az őrült tombolásával: „egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítozás. Ami ezen a héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett, semminek sem lehet következménye.” Vagy mégis? Itt van ez a regény, az első.

---

[1] Hérakleitosz: „polemosz pater panton” = a háború mindenek atyja

[2] Lásd erről Karahason szarajevói naplóját.

[3] Megjegyzendő, hogy a valódi Pedro Romero a 18. században élt, s ő volt az első, aki nem lóhátról ölte meg a bikát, hanem gyalogosan. Goya festette meg a portréját.

Maupassant: Erős mint a halál

      

                                                         Reich Károly rajza

                                                                                                                                            német

     „Erős a szeretet mint a halál”, olvasható az Énekek énekében Károli Gáspár szavaival, majd így folytatódik: „kemény mint a buzgó szerelem…”[i] Maupassant regényében is, mely inkább lelki küzdelmet ábrázol, összekapcsolódik a szerelem és a halál. Az újabb korban minden lehetséges, még az is, hogy a főhős, a festő, szenvedélyes szerelme az idő múltával átsugárzik az anyáról a lányára.

     A könyv anyám könyvespolcán pihent sok évtizede. Eddig nem szántam rá magam, hogy elolvassam: lektűrnek gondoltam. Az is, de a jobbik fajtából való. Tulajdonképpen Rónay György egy kis írásának megállapítása tett kíváncsivá: „Lefegyverez a művészete, ingerel a részvétlensége.” Valóban? Maupassant részvétlen volna? Természetesen: ebben a regényben a párizsi felső tízezer, a gazdag és sikeres emberek a főszereplők. Csupa arisztokrata, s közéjük kapaszkodott fel a tehetséges festő, Oliver, egy grófnő szerelmét is elnyerve.

     Részvétlenség persze van: amikor Annette, a festő szerelmének fiatalabb kiadása az egész családdal végighajtat Párizs legszebb útjain, az eddig vidéken élő fiatal lány utálattal és megvetéssel nézi a bérkocsikat:

-        Azt hiszem, nem lenne szabad megengedni, hogy bérkocsik is erre hajtsanak.

-        Kissé elmaradtál, kicsikém, és nem tudod, hogy most a demokrácia kellős közepén élünk. – válaszolta Oliver.

     Ugyancsak Annette egy szép parkban „figyelni kezdte az embereket, nyugtalankodva gondolt az életükre, a foglalkozásukra, és megdöbbent, hogy ilyen nyomorúságos külsővel meg mernek jelenni ebben a szép parkban.” Annette később a festő műtermében, miután elolvasta Victor Hugónak A szegények c.[ii] kisepikai alkotását, elsírja magát: „A lány abbahagyta az olvasást és maga elé bámult. A festő odalépett és megpillantott a szemében két tiszta könnycseppet, melyek legördültek az arcán.”

     Kétségtelen, Maupassant finom eszközökkel dolgozik. Semmihez nem fűz kommentárt, de érezhető, hogy Annette nem fog megváltozni, csak valami megrezdült a lelkében. Ám ugyanúgy tud örülni az életnek, várja a hamarosan elkövetkezendő esküvőjét egy fiatal, jóképű márkival. Ez az a kor, amikor a polgár is élvezte az impresszionisták rögzítette életet. Maupassant hasonlóképpen festette a pillanatot, a fények és a színek játékát: „Távolabb a fák alatt a hold finom sugáresője permetezett az ágak közé, lecsurrant a földre, megnedvesítette a leveleket, és apró tócsákba gyűlt, melyek sárgás fényben ragyogtak.”[iii]

     Végül fontos megemlíteni, hogy Maupassant megelőlegezi Proustot, akinél a madeleine-sütemény idézi fel a múltat. Maupassant-nál egy illat, a nedves fű, egy véletlenül hallott zongoraszó.

 

---

[i] Lásd még: Ady: Ifjú szívekben élek

[ii] Victor Hugo: Századok legendája c. kötetben

[iii] Maupassant: Erős mint a halál, Európa, 1967, fordította Király György