A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rónay György. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rónay György. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. november 3., szerda

Maupassant: Erős mint a halál

      

                                                         Reich Károly rajza
                                                                                                                                            német

     „Erős a szeretet mint a halál”, olvasható az Énekek énekében Károli Gáspár szavaival, majd így folytatódik: „kemény mint a buzgó szerelem…[i] Maupassant regényében is, mely inkább lelki küzdelmet ábrázol, összekapcsolódik a szerelem és a halál. Az újabb korban minden lehetséges, még az is, hogy a főhős, a festő, szenvedélyes szerelme az idő múltával átsugárzik az anyáról a lányára.

     A könyv anyám könyvespolcán pihent sok évtizede. Eddig nem szántam rá magam, hogy elolvassam: lektűrnek gondoltam. Az is, de a jobbik fajtából való. Tulajdonképpen Rónay György egy kis írásának megállapítása tett kíváncsivá: „Lefegyverez a művészete, ingerel a részvétlensége.” Valóban? Maupassant részvétlen volna? Természetesen: ebben a regényben a párizsi felső tízezer, a gazdag és sikeres emberek a főszereplők. Csupa arisztokrata, s közéjük kapaszkodott fel a tehetséges festő, Oliver, egy grófnő szerelmét is elnyerve.

     Részvétlenség persze van: amikor Annette, a festő szerelmének fiatalabb kiadása az egész családdal végighajtat Párizs legszebb útjain, az eddig vidéken élő fiatal lány utálattal és megvetéssel nézi a bérkocsikat:

-        Azt hiszem, nem lenne szabad megengedni, hogy bérkocsik is erre hajtsanak.

-        Kissé elmaradtál, kicsikém, és nem tudod, hogy most a demokrácia kellős közepén élünk. – válaszolta Oliver.

     Ugyancsak Annette egy szép parkban „figyelni kezdte az embereket, nyugtalankodva gondolt az életükre, a foglalkozásukra, és megdöbbent, hogy ilyen nyomorúságos külsővel meg mernek jelenni ebben a szép parkban.” Annette később a festő műtermében, miután elolvasta Victor Hugónak A szegények c.[ii] kisepikai alkotását, elsírja magát: „A lány abbahagyta az olvasást és maga elé bámult. A festő odalépett és megpillantott a szemében két tiszta könnycseppet, melyek legördültek az arcán.”

     Kétségtelen, Maupassant finom eszközökkel dolgozik. Semmihez nem fűz kommentárt, de érezhető, hogy Annette nem fog megváltozni, csak valami megrezdült a lelkében. Ám ugyanúgy tud örülni az életnek, várja a hamarosan elkövetkezendő esküvőjét egy fiatal, jóképű márkival. Ez az a kor, amikor a polgár is élvezte az impresszionisták rögzítette életet. Maupassant hasonlóképpen festette a pillanatot, a fények és a színek játékát: „Távolabb a fák alatt a hold finom sugáresője permetezett az ágak közé, lecsurrant a földre, megnedvesítette a leveleket, és apró tócsákba gyűlt, melyek sárgás fényben ragyogtak.”[iii]

     Végül fontos megemlíteni, hogy Maupassant megelőlegezi Proustot, akinél a madeleine-sütemény idézi fel a múltat. Maupassant-nál egy illat, a nedves fű, egy véletlenül hallott zongoraszó.

 


[i] Lásd még: Ady: Ifjú szívekben élek

[ii] Victor Hugo: Századok legendája c. kötetben

[iii] Maupassant: Erős mint a halál, Európa, 1967, fordította Király György

2019. augusztus 29., csütörtök

Esőcseppek






    Rónay György: Esőcsepp-prelűd

Kopp, kopp, kopp. - Álmos februári
     langyos eső.
Egy csíz is csattog a kertben.
     Remegő
emlék, zene, halkan
     olvadozó...
Kopp, kopp. Fogy a tél,
     olvad a hó.

Csak a reménytelen remény
     nem apad el.
Kopp, kopp, kopp. Mellben a szív
     habozva ver.
Megállna, mint az óra, amit
     gazdája holt
ujja ketyegni már sose húz föl.
     Ébred a hold.

Fölkel a hold, fakul a felhő,
     tejszine lesz.
Leng az eső puha fátyla.
     Zsong az eresz.
Álombeli dallam, át meg át-
    szőve szelíd
fénnyel. Idézi az élet
    emlékeit.

Kopp, kopp. Kiváj az idő
     vesét, velőt.
Meghőköl a lélek egy-egy
     lázkép előtt.
Figyeli magában a téboly
     kolompszavát.
Kopp, kopp, kopp. Csak az eső
     dobol tovább.
                1945. február


2019. június 5., szerda

Rónay György: Utazás Itáliában



A kerti ház

                                Így is jó, hogy ez az öröm, bár későn, de osztályrészemül jutott.
                                                                           Goethe: Italienische Reise

      1. Éjjel, lopva, mint a tolvaj,
          úgy szökött meg. Félre gonddal,
          társasággal, államüggyel;
          függetlenség és derű kell
          végre már:
          Róma, Róma Délre vár!

     2.  Csattog, cseng az elhanyatló

          éjszakában már a patkó.
          Üdvözöllek, szép világ!
          Mit viszünk az útra? Tollát
          csak a költő, és a borz-zsák
          mélyén Iphigéniát.

       3. Diána papnője, légy te

          szorgos életem vezére,
          taníts nem beérni holmi
          félig-késszel, és a durva
          márvány lelkét újton-újra
          kicsiszolni,
          hogy a nyers kőből kitessék
          végül a tökéletesség.

       4. Ó de mennyi munka s élet

          kell, míg a tökélyt eléred!
          Mennyit kell bolyongni Észak
          vak ködében,
          kínok és vad
          tévedések erdejében,
          míg oszlik a homály,
          s Róma, Róma, Róma vár!

       5. Róma, bőség,

          ért gyümölcs, telt fény, erős ég,
          dús tenyészet, ifjan ős nép,
          klasszika!
          könnyedségnek súlya, súlynak
          könnyedsége - hadd viruljak
          ujjá, Észak gót fia,
          földeden, Itália!

       6. Drága lányka,

          ujjad alatt zeng a hárfa,
          s mint egy új éden varázsa,
          bűvöl el.
          Forma hullámzó szabálya,
          lélegzésed árapálya
          átölel!
          Ringass, jambus édes árja,
          gátjaid közt boldogan
          sikló tiszta, mély folyam!

       7. És a tenger? És Ulisszesz?

          Alpok mögött ég a tisztes
          polgárélet Trója-vára
          és a gálya
          eléri ma este még
          a phajákok szigetét.

       8. Ott kilép a csilló         
          fövenyre Messer Filippo;
          foga alatt húsa harsog,
          úgy harap szét egy narancsot,
          s mosolyogva
          nézi, hogy az élet orma
          fényben áll.

          Kezdődjék a Karnevál!
                                            1964


     Goethe 1786-ban felkerekedett, és szinte titokban Itáliába utazott. Kétéves itáliai "tanulmányútja" újjászületés volt számára. Útikönyvét Rónay György fordította magyarra: nála jobban senki sem ismeri e hosszantartó kalandot.
    Hogy jobban értsük ezt a nagyon régi verset, hozzáfűzök  néhány magyarázó szót. Goethe útjára elvitte egy borz-zsákban többek között az Iphigeneia c. drámájának kéziratát. (2. vsz.) Iphigeneia, Agamemnon lánya, Diánának (görög nevén Artemisz) a papnője lett. (3. vsz.)
     Ulisszesz (Odüsszeusz) is (akárcsak Goethe) elhagyta a tisztes polgáréletet, s kalandjai során a phaiákok szigetére érkezett. S miként Odüsszeusz, Goethe sem árulja el, hogy ki ő valójában. Álnéven utazott, Rómában Philippo Möller, olaszosan Filippo Miller lesz a neve. A versben "Messer Filippo". Filippo tehát maga a költő. Ő néz fel mosolyogva az "élet ormára". (7.-8. vsz.)
     Az utolsó sorban a Karnevál a római karnevál. Olyan ünnep, melyben a nép magát ünnepli, mondja Goethe.
 

     Némettanárnőnk a gimnáziumban elárulta (sehol nem olvastam erről), hogy Goethének azért kellett visszatérnie Weimarba, mert a herceg be akarta szüntetni a nem kevés járandóságának folyósítását.

     C'est la vie!

Róma