„Erős a szeretet mint a halál”, olvasható az Énekek énekében Károli Gáspár szavaival, majd így folytatódik: „kemény mint a buzgó szerelem…”[i] Maupassant regényében is, mely inkább lelki küzdelmet ábrázol, összekapcsolódik a szerelem és a halál. Az újabb korban minden lehetséges, még az is, hogy a főhős, a festő, szenvedélyes szerelme az idő múltával átsugárzik az anyáról a lányára.
A könyv anyám könyvespolcán pihent sok évtizede. Eddig nem szántam rá magam, hogy elolvassam: lektűrnek gondoltam. Az is, de a jobbik fajtából való. Tulajdonképpen Rónay György egy kis írásának megállapítása tett kíváncsivá: „Lefegyverez a művészete, ingerel a részvétlensége.” Valóban? Maupassant részvétlen volna? Természetesen: ebben a regényben a párizsi felső tízezer, a gazdag és sikeres emberek a főszereplők. Csupa arisztokrata, s közéjük kapaszkodott fel a tehetséges festő, Oliver, egy grófnő szerelmét is elnyerve.
Részvétlenség persze van: amikor Annette, a festő szerelmének fiatalabb kiadása az egész családdal végighajtat Párizs legszebb útjain, az eddig vidéken élő fiatal lány utálattal és megvetéssel nézi a bérkocsikat:
- Azt hiszem, nem lenne szabad megengedni, hogy bérkocsik is erre hajtsanak.
- Kissé elmaradtál, kicsikém, és nem tudod, hogy most a demokrácia kellős közepén élünk. – válaszolta Oliver.
Ugyancsak Annette egy szép parkban „figyelni kezdte az embereket, nyugtalankodva gondolt az életükre, a foglalkozásukra, és megdöbbent, hogy ilyen nyomorúságos külsővel meg mernek jelenni ebben a szép parkban.” Annette később a festő műtermében, miután elolvasta Victor Hugónak A szegények c.[ii] kisepikai alkotását, elsírja magát: „A lány abbahagyta az olvasást és maga elé bámult. A festő odalépett és megpillantott a szemében két tiszta könnycseppet, melyek legördültek az arcán.”
Kétségtelen, Maupassant finom eszközökkel dolgozik. Semmihez nem fűz kommentárt, de érezhető, hogy Annette nem fog megváltozni, csak valami megrezdült a lelkében. Ám ugyanúgy tud örülni az életnek, várja a hamarosan elkövetkezendő esküvőjét egy fiatal, jóképű márkival. Ez az a kor, amikor a polgár is élvezte az impresszionisták rögzítette életet. Maupassant hasonlóképpen festette a pillanatot, a fények és a színek játékát: „Távolabb a fák alatt a hold finom sugáresője permetezett az ágak közé, lecsurrant a földre, megnedvesítette a leveleket, és apró tócsákba gyűlt, melyek sárgás fényben ragyogtak.”[iii]
Végül fontos megemlíteni, hogy Maupassant megelőlegezi Proustot, akinél a madeleine-sütemény idézi fel a múltat. Maupassant-nál egy illat, a nedves fű, egy véletlenül hallott zongoraszó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése