2015. 09. 16.
Régen volt, amikor Karinthy Ferenc
könyveit olvasgattam. Most újra felbukkant a világhálón egy kis írása:
A kerítés
Kirándulni mentünk,
iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott
ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat.
Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla
ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott
a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.
Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.
Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.
Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.
Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.
(a Karcolatok c. kötetből)
"A kuvasz
ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden morgási
előzmények nélkül egyenesen nekiugrik, beleharap kutyamódra lábakásájába, s
lerántva lábáról a gyűlölt bosszantó mellének és karjainak esik, s rázza és
cibálja azt minden kegyelem nélkül."
"A kuvasz pedig
számadásait bevégzé, az ismert résen a kerítés alatt szép nesztelenül áttolta
magát."