Bibliai motívumok nagyon sokszor fordulnak elő az
irodalomban s a többi művészeti ágban. A középkorban, majd az ezt követő
művészeti korszakokban (reneszánsz, barokk) ez természetes volt. De a modern
irodalomban is fontos szerepet játszik a bibliai történet megidézése.
Gondoljunk csak Ady, Babits, József Attila vagy Pilinszky
költészetére. Távolabbra tekintve, ide sorolhatjuk Bulgakov Mester és
Margaritáját. A Nagycsütörtök cím Dsida versében arra utal,
hogy mikor játszódik a vers. Nagycsütörtök a keresztény naptár szerint az
utolsó vacsora napja, Jézus elárultatásának és elfogatásának a napja.
Dsida Jenő (1907-1938) a két világháború közötti
erdélyi irodalom egyik legjelentősebb költője. Első kötete Leselkedő magány
(1929) címmel jelent meg. Feltehetően ez változik át József Attilánál a
„leselkedő halállá”. (Nagyon fáj) A második kötetnek (1933) a
címadó verse a Nagycsütörtök.
A vers azért remekmű, mert egy mindennapos történet szinte
észrevétlenül lényegül át egy emberi sors szimbólumává, általános értelművé, kapcsolódva
a bibliai történethez. Legfontosabb motívumai az utazás, a várakozás, a magány
és a szenvedés. Az utazás ősrégi toposz. Erről szól az Odüsszeia, az Isteni
színjáték és a világirodalom számos műve. Az előzőektől eltérően Dsida az
utazás „megakadását” állítja a középpontba, ahonnan már csak egy lépés van
hátra a megsemmisülésig.
A vers első négy sora majdnem prózai tényközlés. Az
alaphelyzet: az ok, az okozat, a körülmények, a hely, az idő. Az ismétlés
indulatot jelez. Az utolsó szó rímel a címre. Tovább vezet az 5. sor, mely a
lírai én testi-lelki törődöttségét panaszolja, majd egy hasonlattal
felülemelkedik a mindennapokon: titokzatossá válik minden. Titkos az út,
sötétben, végzetes földön a csillagok szavára indul el az útra kelő. Szökne sorsa
elől, de hiába, nem menekülhet. Finom idege, hisz költő, érzi az üldözőket,
ellenségeit.
A sejtelmekből a valóság ébreszti föl, s rátör a félelem:
„Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.”
Ismét egy hasonlat, mely más dimenziót ad a versnek, a
lelkiállapot rajzává válik. Az üldözők, az ellenségek már nem messzitől
követik: itt vannak belül. S nincs senki, akivel szót válthatna a nyirkos és
hideg éjben. Ez a tökéletes magány, mint Tóth Árpádnál, József Attilánál.
Akik körülötte vannak: Péter, János, Jakab és Máté aludtak. „Törődött,
megfáradt kocsárdi utasok ezek vagy apostolok?” (Éltető József[1]) A kocsárdi
vasútállomás, mely önmagában is jelképes értelmű[2], átváltozott a Getszemáni
kertté. Lukácsot nem említi, pedig Dsida az ő írásából veszi az
utolsó két sort:
„Veríték, mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Luk.
22,44) →
„Kövér csöppek indultak homlokomról…” (Dsida)
Az olvasó számára itt világosodik meg minden rejtett utalás. Az átlényegülés persze nem jelent azonosságot, a bibliai párhuzam csupán jobban megérteti, értelmezi, átélhetővé teszi Dsida sorsát, szenvedését.
A versformán még érezhető az avantgárd múlt rím nélküli könnyedsége, a sorátlépések (enjambement), a blank verse drámaisága, de mint Nemes Nagy Ágnes megjegyezte, Dsida költészete, mint más kortásaié, klasszicizálódott[3]. Legfőbb eszköze az ellentét. A profán és a bibliai szembeállítása, a hétköznapok mítoszi magasságokba emelése, váltogatása. Az ismétlések: „Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt Máté aludt és mind aludtak…” A jelzők sokasága: titkos út, végzetes föld, sűrű füst, nyirkos éj, hideg sötét. Az utóbbi – a fullatag sötéttel együtt - szinesztézia is. Klasszikus alakzat a chiazmus, amelyben a mondatrészek fordított sorrendben ismétlődnek: „Testem törött volt és nehéz a lelkem”. (Itt még alliteráció is van, nem beszélve a hangszimbolikáról.)
Hogy oldjam a feszültséget, zárásul hadd idézzek egy kis
részletet egy másik Dsida versből.
Én is teázom, kedvesem,
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És fölakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.
(Esti teázás)
[1]
Éltető József: Dsida Jenő, in: 99 híres magyar vers, 1994
[2]Itt
találkozik a Balkánt Európával összekötő fő vasútvonal a Székely Körvasúttal.
[3]
Nemes Nagy Ágnes: Dsida Jenő, in: A magasság vágya, 1992
