Litera.hu
Hevesi András alakja, művészete kevésbé ismért.
1901-ben született. A 20-as években volt Párizsban. Kritikusként,
műfordítóként is jelentős. Legfontosabb műve a Párizsi eső c. regény
melyben „megírja a kiszolgáltatott embert, aki, mint kesztyűbélést fordítja
kifelé a lelkét…” (Halász Gábor)
1938-ban visszatér Párizsba, majd jelentkezik a
francia hadseregbe, jóllehet nála tehetségtelenebb katonát a világ még nem
pipált.” (Fejtő Ferenc) 1940. július 3-án hunyt el, halálos sebet kapott.
Az embert legjobban Illés Endre mutatja be: Egy dühöngő fiatal a 30-as években. (Mestereim, barátaim, szerelmeim 2, 1983², 393-415 old.)
"Szállodai szobámnak csak az ajtajára emlékszem, ablaka,
ha egyáltalán volt, oly kicsi lehetett, hogy emlékezetem elhanyagolta. Ez is
fekete volt és mindene ragadt, az ágyhuzat, az éjjeliszekrény, még a mosdótál
is. Mikor összekuporodtam a kurta és keskeny ágyban, úgy éreztem magamat, mint
akit kalickában akasztottak fel a világűrben.
(…)
Reggeltől estig loholtam, hogy beszedjem a várost, mint
az orvosságot. Néha azt hittem, megőrültem: ahogy rohantam, mindig egy irányba,
többször beleütköztem a Szajnába, amely úgy látszik, külön az én
bosszantásomra, három-négy példányban szelte át a várost. Szerencsére eszembe
jutottak a még otthon látott térképek, amelyeken úgy tekerődzik a városra, mint
áldozatára az óriás kígyó. Felöltőm és kalapom ocsmány, puha masszává ázott az
esőben, és vele ázott az a lelkes, de gyenge lábon álló meggyőződésem is, hogy
jócsaládból való úrifiú vagyok. Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy
kínomban megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal. Olyan
vigasztalanná váltam, mintha csupa süketnéma közé kerültem volna, agyamban
kárpótlásul harsogni, tombolni kezdtek a gondolatok.
(…)
Hamar megtaláltam, mint a csavargó a jótékonysági egyesületet,
az egyetlen helyet, ahol az esték tűrhetően teltek, a Sainte Geneviève
könyvtárat a Panthéon mellett. Csúnya könyvtár volt, nagy hodály, mint egy
bazár, vásárcsarnok vagy pályaudvar, a gázlámpák elszigetelt fénye fásult és
mértéktartó kétségbeesést kölcsönzött e helynek, az éjszakai pályaudvarok
álmos, pállott jövés-menését, amelybe csak egy módon lehet izgalmat és
feszültséget disputálni, ha háttérnek és előzménynek fogja fel az ember, amelyből
irtózatos robajjal, velőtrázó sikoltással tör ki valami szerencsétlenség. A
könyvtár tömérdek parányi zajjal, tollak percegésével, őrök csoszogásával,
lapok forgatásával pukkadásig teleszítt csendjét vihar előtti csendnek
képzeltem, aláaknázott várnak, amely minden pillanatban robbanhat. A levegőben
tölcsérként kavargott a minden idegszálammal áhított botrány. A lámpafényben
imbolygó porszemek a nyomban kitörő vihar előjelei, még egy perc és a tömzsi
rigai lány vastag bundájában és óriási kalapjában, amely oly mosolytkeltően
ellenkezik józan és megfontolt kispolgári természetével, mocskos szavakat
kiáltozva a földre veti magát, és epilepsziás görcsökben hempereg. Ez mindenkit
meglepne, csak én találnám természetesnek.
(…)
Eltorzult arccal, görcsösen olvastam, egész testsúlyommal
belekönyökölve a könyvbe, szemem néha kidülledt, mint a haldoklóé, hősies,
szent kötelességet végeztem.
(…)
Életem jelképe a sarokban ketyegő óra volt. Én magam is
óra voltam, egyhangúan ketyegő óra, amelynek az a rendeltetése, hogy céltalan,
gépies mozdulatokkal töltse ki az időközöket. Az idő az én külön időm volt,
más mint a többi emberé, olyan, mint én magam ebben a letarolt környezetben,
ugyanolyan száműzött és eseménytelen.”
