1.
„Mindenkinek az első csatája volt,
sokaknak az utolsó.”
(Luis Trenker[1])
2.
„Fu-u-ujjjiii … bum … bururu-u … bumm
… bumm …
Siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-ü-ü-ü-ü
…
Fru-urru-u-u-u … pikk …
frrrrrrrrr-u-u-u-u,
A porban égő rózsabokrot forgat a
szél.”
Ó jaj! … Testvér! Jézus
kínszenvedése! … Márjámanyám!
(Kassák Lajos)
3.
Tót óriási nekikészüléssel
nyújtózik egyet. Jólesően nyögi. Jaj, anyám, szegény, jó anyám…
Őrnagy rögtön kijön. Idegesen. Mi a baj?
Megsebesült valaki?
(Örkény István)
Amikor Szlovéniából jövet, átléptük az olasz határt, s egyre közelebb értünk a Dolomitokhoz, mondta valaki, hogy ez a szinte teljesen kiszáradt medrű folyó az Isonzó, majd később: ez itt a Piave. Vagyok annyira magyar, hogy először a magyar katonák jutottak eszembe, a lövészárok, a szuronyroham, a golyózápor, a mérges gáz. Később Hemingway könyve, a Búcsú a fegyverektől (1929). S arról is meditáltam, hogy a nagy háború egy békés korszaknak (van ilyen?) korszaknak vetett véget. Az utána következő új világban dühösen támadtak fel a sértett nacionalizmusok, előkészítvén az újabb háborúkat. Ezután némi magába szállás következett el, hogy ott folytatódjon minden, ahol abbamaradt.
Fönt voltunk a Marmolada hatalmas csúcsa alatt, ahol a Monarchia és Itália között a határ húzódott, ahol szemben álltak a katonák. A frontvonal 1000 km hosszú volt, Trieszttől az Ortler csúcsáig. Az Alpok gyönyörűszép síterepei az embertelen erőfeszítések és az ember ember elleni harc terepévé váltak. Hómezőkön, gleccsereken, vad szakadékok szélén kapaszkodtak föl a katonák, hogy befészkeljék magukat a csúcsokon s a hegygerinceken az üregekbe. Lövészárkokat ástak vagy robbantottak a sziklába, és ott várták az ellenséget.
*
Nem is olyan nagyon régen az öregek még emlegették Isonzó, Piave és Doberdó nevét (a Don-kanyart nem!), ahol 1915 és 1918 között számtalan (pontosan 12) csatát vívtak meg a Monarchia és Olaszország csapatai. A legkíméletlenebb harcok az Isonzónál zajlottak. Ennek déli szakaszánál volt a Doberdó-fennsík, melynek védelme főleg a magyar katonákra hárult. „Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. (…) A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob, doboló… (…) Tizenhat elején ez az elnevezés egyértemű volt a halálmezővel.” [2] Gyötrelmes állóháborúk voltak ezek, nem beszélve arról, hogy a Dolomitok hegyláncaira is föl kellett kapaszkodni a katonáknak. Hál’ istennek a fennmaradt naplókból s irodalmi művekből pontos képet kaphatunk arról, mi történt az olasz fronton: „Egyre sűrűbb füstbe kerülök. Már a Monte Santó csúcsát sem látom, csak a mindent elborító, fojtó fekete füstöt. A gránátok, aknák is mintha sokkal nagyobb tömegekben zuhognának. Lépten-nyomon földhöz vág a robbanások ereje, de minden erőmet megfeszítve vonszolom magamat tovább, előre. A kis csim-bumm gránátok robbanása csak szúnyogdongáshoz hasonlítható a sok gargalizálva érkező öreg gránát mellett. A legszörnyűbb égiháború is csak gyermekjáték ehhez képest. Olyan rettenetes zúgás, suhogás van a levegőben, mintha a poklok ördögei menekülnének az utolsó ítélet elől.” (Hary József naplójából)[3]
*
Bár 1917 októberében az
olaszok Caporettónál (a 12. csata)
megsemmisítő vereséget szenvedtek, később az antant segítségével mégis
megszerezték Dél-Tirolt.[4]
Hemingway nem itt volt, jóllehet a
Caporettónál történteket is beleszőtte regényébe, hanem a Piavénál, ahol a még csak 18 éves fiú 1918. júl. 8-án megsebesült. Sebesülését
a regényben így írja le: „… akkor
felszikrázott valami, mint amikor kinyílik egy nagyolvasztó ajtaja, s egy
fehéren izzó dörgés következett, mely lassan megvörösödött és szélvésszé
változott. Megpróbáltam lélegzethez jutni, de a levegő megállt a torkomban, és
egyszerre éreztem, hogy kiszakadok saját magamból, mind följebb, és följebb, és
följebb, és körülölel a szél.”
Megrendítő a regényben olasz bajtársának halála, akinek a
lábát letépte a gránát. Kevéssel előtte éppen arról beszélgettek, hogy mi
értelme van a háborúnak. Henry, a
főhős ekkor még azon a véleményen volt, hogy „a háborút végig kell csinálni. Ha az egyik fél kidől, és nem harcol
tovább, azzal még nincs vége a háborúnak. Csak rosszabb lesz minden, ha nem
harcolnánk tovább.”
Az világos, hogy ebből a háborúból senki sem léphet ki
büntetlenül. Akit a carabinierik
(csendőrök) parancsmegtagadásért agyonlőttek, annak „őrszem áll a háza előtt, föltett szuronnyal. Apját, anyját, húgait nem
látogatja senki, a papa elvesztette polgári jogait, és még szavaznia sem
szabad. Törvényen kívül vannak. Bárki elviheti, amijük van.”
Miután a felgyógyult Henry
visszatér a frontra, balszerencséjére a visszavonulók közé keveredik (Caporetto). A csendőrök kiemelik a
tiszteket, s meg is hozzák az ítéletet: : ”Itália
nem vonulhat vissza soha. … Cserben hagyta a csapatát. Golyó általi halálra
ítéljük.”
S mielőtt ez főhősünkkel megtörténne, a folyóba veti magát, a víz alá bukik, s egy fadarabba kapaszkodva menti életét: nem más ez, mint búcsú a fegyverektől.
A regény persze fikció. A regény főhőse, Henry nem azonos magával Hemingwayjel. Nem ő ugrott a jéghideg vízbe, nem volt ott Caporettónál, még Kansasban írta cikkeit. Tíz év kellett ahhoz, hogy a közvetlen élményekből kikristályosodjon az időtálló mű. Ugyanakkor ha nem írt volna egy sort sem, akkor is nagyra tartanám bátorsága miatt, mert önként vállalta a veszélyt.
*
Miként Tamási Áron.
Tamási Áront 1916-ban mint sorköteles fiatalembert besorozták. A székelyudvarhelyi gimnáziumban magántanuló lett. A kiképzés után Boszniába küldték, egyelőre csak postásnak. Majd a gyulafehérvári tisztiiskolába irányították. Végül 1918-ban az olasz frontra, a Piave mellett állomásozó 46. gyalogezredhez vezényelték, ahonnan még sikerült hazautaznia, hogy májusban letegye a „hadiérettségit”. Júniusban a katonák újra készülődtek, a döntő támadásra, a 13. isonzói ütközetre. Tamási mint rajparancsnok június 15-én kelt át legényeivel a megáradt Piavén, s foglyul ejtett 10 olasz katonát.[5]
Ez azonban mit sem változtatott az összképen: a Monarchia csapataira minden vonalon a vereség várt. Tamási egyébként nem nagyon emlegette „hősiességét”. Őt - érthető okokból - a szülőföldjének sorsa foglalkoztatta. Műveinek legfőbb mondanivalója az volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hemingway viszont az egész világnak „játszott”. Ez úgy értendő, hogy egész életművének a kulcsa itt rejlik: részt venni a háborúban, a küzdelemben, mégha rádöbben is annak hiábavalóságára.
*
Ezekről olvasván, féltem, hogy valóban szembekerült egymással a két ifjú ember, két leendő író. Nem sokon múlott. Tamási átkelt a Piavén, s a szemben levő sziklás Montello hegyen kereste az ellenséget. Hemingwayt néhány nappal korábban, 30 km-rel lejjebb, Fossalta di Piavénál sebesítették meg egy gránát repeszei. Életét az mentette meg, hogy a gránát a mellette álló bajtársát kapta telibe, aki később belehalt sérüléseibe.
Tamási is lejegyzi később, hogy a századból csak 17-en maradtak meg: „Hol és mikor rejlett az ítélet, hogy emez megmaradjon s amaz eltűnjék a halálban örökre? A legnagyobb egyenlőség abban rejlik, hogy ezt nem tudja senki.”[6]
Utóirat
1. Hary József szakaszparancsnoknak
általában futár hozta írásban a parancsot. De adódott alkalom arra is, hogy
maga dönthetett arról, mi a jó. 1917-ben a Monte
Santón, a vas és kőzáporban ki kellett volna küldenie egy őrszemet: „Sorshúzás folytán a kicsi Antal Jóskának
kellett kimennie, egy 19 éves fiatal gyereknek. Veszi a fegyverét és már
indulna kifelé, de én visszatartottam. Hiábavaló emberpazarlás lenne ez most,
hiszen mindenki halálfia, aki ebben az őrületes tűzben kimegy innen.”
2. Kint vannak a kavernából, és várják az
olaszokat: „Néhány perc telhetik el a kínos várakozásban, amikor egy halálra vált
arcú olasz bukkan fel előttünk közvetlen közel. Sajnálom a szerencsétlent
agyonlőni, ezért rákiáltok, mire ő eldobva fegyverét, egyetlen ugrással már
bent is van köztünk. Hálás és nem érti, miért hagyom meg életét?!”
Ennek az epizódnak folytatása is van. Hary József 1936-ban felkutatja a megmentett katona családját. A torinói gimnáziumi tanár már nem élt, de
a feleség beszámolt arról, hogy férje sokszor emlegette hálával azt a magyar
katonát, aki életben hagyta.
[1] Luis Trenker dél-tiroli író, regénye a Berge in Flammen (Lángoló hegyek), 1931-ben jelent meg.
[2] Zalka Máté: Doberdó. Szépirodalmi, Bp. 1987, (4)
[3] Hary József: Az utolsó emberig. Püski, Bp. 2011. 83. (Napló) Hary József a nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának szakaszparancsnoka volt. Ez a naplórészlet a 2. isonzói csata után keletkezett.
[4] A Központi hatalmak: 1882-től: Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia. Olaszország az antant mellé állt (1915). Románia 1916-ban, az Egyesült Államok 1917-ben. Japán már 1914-ben hadat üzent Németországnak. Ebből a harapófogóból nehéz kibújni.
[5] Sipos Lajos: Tamási áron. Élet- és pályarajz. Elektra, Bp. 2006
[6] A Piave partján – Az én oldalam, In: Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok, 1936-1965, DIA
