Tamási Áron: Öreg pillangó

 

                                                                                                    Nagy Imre rajza

                                                           „… nem is / olyan nagy dolog a halál.” (Babits)

 

     „Hamar-követje a tavasznak, / Hímes pillangó, idvez légy!” Így kezdi Csokonai A pillangóhoz c. versét, s a pillangó szárnyát a Psychével asszociálja. Nagyon meglepő, hogy Tamási novellája címében egy öreg pillangót idéz meg. Létezik ilyen? Az elsőről tudjuk, hogy a tavasz követe, rokokó szépség, s a szerelmet jelenti. De mit gondoljunk a másodikról?

     Mindenekelőtt hadd jellemezzem a műfajt. Természetesen ennek a novellának az alapja egy anekdota, mely arról szól – jól hangzana élőszóban is -, hogy a főhős, Nagy Mihály megtréfálja a falu népét, azt állítván, hogy baleset érte, s már a halálán van. De mielőtt a siratóasszonyok belekezdenének a búcsúztatásába, fölkel az ágyából, s megvendégeli a gyászoló gyülekezetet.

     Tamási novellája azonban nem csupán egy szójátékra épülő, humoros történet, hanem egy élethelyzet bemutatása is, amikor a magányos, öreg férfi úgy érzi, hogy valaminek történnie kell. A mozdulatlanságot, a napok egyforma ismétlődését oldja fel merész tettével.

     Az anekdotikus hangütés elsősorban a novella második részére jellemző. Az első rész az idős ember magányos, hajnali óráit mutatja be. Itt a hangulati, érzelmi motívumokon van a hangsúly. Igaz, az elbeszélő rögtön az elején jelzi, hogy ezen a napon valaminek történnie kell. Az „örök egyformaságot”, ha csak rövid időre is, megszakítja „egy nagy esemény”. De Tamási ezt az egyformaságot is érzékletesen festi le: a hangok egyelőre csak finoman árnyalják a sötétséget. Először a kakasok versenyeznek nagy buzgalommal, majd megszólalnak a kutyák is, de ők csak szórványosan hallatják hangjukat.

     Később „a derengés csendjében” a ház körüli teendők kerülnek sorra. Mint egy impresszionista festő, fölfesti az égre az elbeszélő a fény fokozatos erősödését is, a pirosba hajló falevelek villódzását. (Ebből tudjuk: ősz van.) S ezzel egyidejűleg a lélek rezgését is: „lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.”

     S aki nagyon szeretné, hogy történjen már valami, útnak indul. Persze a mi hősünk nem gondol nagy, felfedező útra. Más országba, kontinensre nem jut el, de még a szomszéd faluba sem. Az országúton azonban „feltűnt egy teherautó, amint hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva.” Az öreg csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani.

     Ekkor talán a hajnali „vándornak” is eszébe villant, de az olvasónak bizonyosan, hogy maga a végzet vágtatott vele szemben egy óriási teherautónak álcázva. Az "öreg pillangó" ebben őszi időben csapong élet és halál között, s nem sokon múlott, hogy el tudta kerülni halálát. Nyilván ez a váratlan veszélyhelyzet adta az ötletet, hogy eljátssza a ”folytatást”. Kosztolányi is azt kérdezte versében: „akarsz-e játszani halált?”

     Veszélyes játék. De a falusiakat ez nem rémíti meg, koccintásra emelik mosolyogva a poharukat. S talán épp ezt üzeni a mű: fogadjuk el a játékot, s tudjunk örülni együtt annak, hogy csak játék. 

Epizódok a "nagy háború" történetéből

 

                                                                  Utunk a szlovén határtól. Caporetto ma Kobarid.

1.      „Mindenkinek az első csatája volt, sokaknak az utolsó.” (Luis Trenker[1])

2.      „Fu-u-ujjjiii … bum … bururu-u … bumm … bumm …

                           Siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-ü-ü-ü-ü …

                           Fru-urru-u-u-u … pikk … frrrrrrrrr-u-u-u-u,

                          A porban égő rózsabokrot forgat a szél.”

                         Ó jaj! … Testvér! Jézus kínszenvedése! … Márjámanyám!

                                                                   (Kassák Lajos)

3.      Tót óriási nekikészüléssel nyújtózik egyet. Jólesően nyögi. Jaj, anyám, szegény, jó anyám…

Őrnagy rögtön kijön. Idegesen. Mi a baj? Megsebesült valaki?

                                                                (Örkény István) 

     Amikor Szlovéniából jövet, átléptük az olasz határt, s egyre közelebb értünk a Dolomitokhoz, mondta valaki, hogy ez a szinte teljesen kiszáradt medrű folyó az Isonzó, majd később: ez itt a Piave. Vagyok annyira magyar, hogy először a magyar katonák jutottak eszembe, a lövészárok, a szuronyroham, a golyózápor, a mérges gáz. Később Hemingway könyve, a Búcsú a fegyverektől (1929). S arról is meditáltam, hogy a nagy háború egy békés korszaknak (van ilyen?) korszaknak vetett véget. Az utána következő új világban dühösen támadtak fel a sértett nacionalizmusok, előkészítvén az újabb háborúkat. Ezután némi magába szállás következett el, hogy ott folytatódjon minden, ahol abbamaradt.

     Fönt voltunk a Marmolada hatalmas csúcsa alatt, ahol a Monarchia és Itália között a határ húzódott, ahol szemben álltak a katonák. A frontvonal 1000 km hosszú volt, Trieszttől az Ortler csúcsáig. Az Alpok gyönyörűszép síterepei az embertelen erőfeszítések és az ember ember elleni harc terepévé váltak. Hómezőkön, gleccsereken, vad szakadékok szélén kapaszkodtak föl a katonák, hogy befészkeljék magukat a csúcsokon s a hegygerinceken az üregekbe. Lövészárkokat ástak vagy robbantottak a sziklába, és ott várták az ellenséget.

                                                                          Mednyánszky László: Szerbiában

*

     Nem is olyan nagyon régen az öregek még emlegették Isonzó, Piave és Doberdó nevét (a Don-kanyart nem!), ahol 1915 és 1918 között számtalan (pontosan 12) csatát vívtak meg a Monarchia és Olaszország csapatai. A legkíméletlenebb harcok az Isonzónál zajlottak. Ennek déli szakaszánál volt a Doberdó-fennsík, melynek védelme főleg a magyar katonákra hárult. „Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. (…) A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob, doboló… (…) Tizenhat elején ez az elnevezés egyértemű volt a halálmezővel.” [2] Gyötrelmes állóháborúk voltak ezek, nem beszélve arról, hogy a Dolomitok hegyláncaira is föl kellett kapaszkodni a katonáknak. Hál’ istennek a fennmaradt naplókból s irodalmi művekből pontos képet kaphatunk arról, mi történt az olasz fronton: „Egyre sűrűbb füstbe kerülök. Már a Monte Santó csúcsát sem látom, csak a mindent elborító, fojtó fekete füstöt. A gránátok, aknák is mintha sokkal nagyobb tömegekben zuhognának. Lépten-nyomon földhöz vág a robbanások ereje, de minden erőmet megfeszítve vonszolom magamat tovább, előre. A kis csim-bumm gránátok robbanása csak szúnyogdongáshoz hasonlítható a sok gargalizálva érkező öreg gránát mellett. A legszörnyűbb égiháború is csak gyermekjáték ehhez képest. Olyan rettenetes zúgás, suhogás van a levegőben, mintha a poklok ördögei menekülnének az utolsó ítélet elől.” (Hary József naplójából)[3]

*

      Bár 1917 októberében az olaszok Caporettónál (a 12. csata) megsemmisítő vereséget szenvedtek, később az antant segítségével mégis megszerezték Dél-Tirolt.[4] Hemingway nem itt volt, jóllehet a Caporettónál történteket is beleszőtte regényébe, hanem a Piavénál, ahol a még csak 18 éves fiú 1918. júl. 8-án megsebesült. Sebesülését a regényben így írja le: „… akkor felszikrázott valami, mint amikor kinyílik egy nagyolvasztó ajtaja, s egy fehéren izzó dörgés következett, mely lassan megvörösödött és szélvésszé változott. Megpróbáltam lélegzethez jutni, de a levegő megállt a torkomban, és egyszerre éreztem, hogy kiszakadok saját magamból, mind följebb, és följebb, és följebb, és körülölel a szél.”

                                                                           Gyógyulóban

     Megrendítő a regényben olasz bajtársának halála, akinek a lábát letépte a gránát. Kevéssel előtte éppen arról beszélgettek, hogy mi értelme van a háborúnak. Henry, a főhős ekkor még azon a véleményen volt, hogy „a háborút végig kell csinálni. Ha az egyik fél kidől, és nem harcol tovább, azzal még nincs vége a háborúnak. Csak rosszabb lesz minden, ha nem harcolnánk tovább.”

     Az világos, hogy ebből a háborúból senki sem léphet ki büntetlenül. Akit a carabinierik (csendőrök) parancsmegtagadásért agyonlőttek, annak „őrszem áll a háza előtt, föltett szuronnyal. Apját, anyját, húgait nem látogatja senki, a papa elvesztette polgári jogait, és még szavaznia sem szabad. Törvényen kívül vannak. Bárki elviheti, amijük van.”

     Miután a felgyógyult Henry visszatér a frontra, balszerencséjére a visszavonulók közé keveredik (Caporetto). A csendőrök kiemelik a tiszteket, s meg is hozzák az ítéletet: : ”Itália nem vonulhat vissza soha. … Cserben hagyta a csapatát. Golyó általi halálra ítéljük.”

     S mielőtt ez főhősünkkel megtörténne, a folyóba veti magát, a víz alá bukik, s egy fadarabba kapaszkodva menti életét: nem más ez, mint búcsú a fegyverektől.

     A regény persze fikció. A regény főhőse, Henry nem azonos magával Hemingwayjel.  Nem ő ugrott a jéghideg vízbe, nem volt ott Caporettónál, még Kansasban írta cikkeit. Tíz év kellett ahhoz, hogy a közvetlen élményekből kikristályosodjon az időtálló mű. Ugyanakkor ha nem írt volna egy sort sem, akkor is nagyra tartanám bátorsága miatt, mert önként vállalta a veszélyt.

*

     Miként Tamási Áron.

                                                                               Tamási Áron 1917-ben

     Tamási Áront 1916-ban mint sorköteles fiatalembert besorozták. A székelyudvarhelyi gimnáziumban magántanuló lett. A kiképzés után Boszniába küldték, egyelőre csak postásnak.  Majd a gyulafehérvári tisztiiskolába irányították. Végül 1918-ban az olasz frontra, a Piave mellett állomásozó 46. gyalogezredhez vezényelték, ahonnan még sikerült hazautaznia, hogy májusban letegye a „hadiérettségit”. Júniusban a katonák újra készülődtek, a döntő támadásra, a 13. isonzói ütközetre. Tamási mint rajparancsnok június 15-én kelt át legényeivel a megáradt Piavén, s foglyul ejtett 10 olasz katonát.[5]

     Ez azonban mit sem változtatott az összképen: a Monarchia csapataira minden vonalon a vereség várt. Tamási egyébként nem nagyon emlegette „hősiességét”. Őt - érthető okokból - a szülőföldjének sorsa foglalkoztatta. Műveinek legfőbb mondanivalója az volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hemingway viszont az egész világnak „játszott”. Ez úgy értendő, hogy egész életművének a kulcsa itt rejlik: részt venni a háborúban, a küzdelemben, mégha rádöbben is annak hiábavalóságára. 

*

     Ezekről olvasván, féltem, hogy valóban szembekerült egymással a két ifjú ember, két leendő író. Nem sokon múlott. Tamási átkelt a Piavén, s a szemben levő sziklás Montello hegyen kereste az ellenséget. Hemingwayt néhány nappal korábban, 30 km-rel lejjebb, Fossalta di Piavénál sebesítették meg egy gránát repeszei. Életét az mentette meg, hogy a gránát a mellette álló bajtársát kapta telibe, aki később belehalt sérüléseibe.

     Tamási is lejegyzi később, hogy a századból csak 17-en maradtak meg: „Hol és mikor rejlett az ítélet, hogy emez megmaradjon s amaz eltűnjék a halálban örökre? A legnagyobb egyenlőség abban rejlik, hogy ezt nem tudja senki.”[6]

Utóirat

1.     Hary József szakaszparancsnoknak általában futár hozta írásban a parancsot. De adódott alkalom arra is, hogy maga dönthetett arról, mi a jó. 1917-ben a Monte Santón, a vas és kőzáporban ki kellett volna küldenie egy őrszemet: „Sorshúzás folytán a kicsi Antal Jóskának kellett kimennie, egy 19 éves fiatal gyereknek. Veszi a fegyverét és már indulna kifelé, de én visszatartottam. Hiábavaló emberpazarlás lenne ez most, hiszen mindenki halálfia, aki ebben az őrületes tűzben kimegy innen.”

2.     Kint vannak a kavernából, és várják az olaszokat: „Néhány perc telhetik el a kínos várakozásban, amikor egy halálra vált arcú olasz bukkan fel előttünk közvetlen közel. Sajnálom a szerencsétlent agyonlőni, ezért rákiáltok, mire ő eldobva fegyverét, egyetlen ugrással már bent is van köztünk. Hálás és nem érti, miért hagyom meg életét?!”

Ennek az epizódnak folytatása is van. Hary József 1936-ban felkutatja a megmentett katona családját. A torinói gimnáziumi tanár már nem élt, de a feleség beszámolt arról, hogy férje sokszor emlegette hálával azt a magyar katonát, aki életben hagyta.

                                                                             Ezt a fényképet adta A. Lambertini Hary Józsefnek

---

[1] Luis Trenker dél-tiroli író, regénye a Berge in Flammen (Lángoló hegyek), 1931-ben jelent meg.

[2] Zalka Máté: Doberdó. Szépirodalmi, Bp. 1987, (4)

[3] Hary József: Az utolsó emberig. Püski, Bp. 2011. 83. (Napló) Hary József a nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának szakaszparancsnoka volt. Ez a naplórészlet a 2. isonzói csata után keletkezett.

[4] A Központi hatalmak: 1882-től: Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia. Olaszország az antant mellé állt (1915). Románia 1916-ban, az Egyesült Államok 1917-ben. Japán már 1914-ben hadat üzent Németországnak. Ebből a harapófogóból nehéz kibújni.

[5] Sipos Lajos: Tamási áron. Élet- és pályarajz. Elektra, Bp. 2006

[6] A Piave partján – Az én oldalam, In: Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok, 1936-1965, DIA

 

 

Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

 

                             Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a hazugság glóriája, /  a munka.
                                                              (Kosztolányi: Költő a huszadik században)

     A Szerencsés Gyurka c. mese a múlt század 30-as éveinek első felében született, s bizonyos fokig felidézi az Ábel-trilógia világát is. Már az első mondatában megjelenik a mesei műfaj egyik jellemzője: „Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy … egy gyerekük született. Úgy hívták, Gyurka. ” A befejezés kissé eltér a hagyománytól, de a cím mégis jelzi, hogy Gyurka megtalálja a boldogságot.

     Egy igazi mesében a főhős (a legkisebb királyfi vagy fiú) nagy feladatot vállal, s küldetését, minden akadályt legyőzve beteljesíti. Gyurka természeténél fogva lusta volt, - igaz, Tamási ezt ironikusan bölcsességnek nevezi – s így indul el a világot megismerni.
     A meseirodalomban van hozzá hasonló típus, pl. Mátyás három lustája. Ilyen volt kezdetben Ludas Matyi is, akit a kíváncsiság lendít ki a semmittevéséből.¹ Mélységes lustaság jellemző néhány ifjú férjre, őket a feleségük leckézteti meg. Gyurka abban különbözik a hasonló hősöktől, hogy őt semmivel sem lehet rávenni a munkára. Makacssága, kitartása irigylésre méltó.
     Vándorlással kezdődik a világ megismerése: nem kap semmit ingyen, munkára akarják fogni. Ő viszont álomfejtőnek mondja magát, mert szeretett aludni. Álomfejtőre azonban senkinek nem volt szüksége, nem úgy, mint a bibliai Egyiptomban. 

     Miután Gyurka az emberi világból kikopott, a természettől vár útmutatást. A halak játékát figyelve, hallá változott, de az igazi halak kimarták maguk közül. A mezőn nyulak vették körül, igyekezett nyúllá változni, de egy puskás ember megjelenése miatt visszaváltozott emberré.
     Újra tovább indult, ment, mendegélt, ahogy a mese mondja. Így talált rá egy csodás, egyenes útra, melyen egy szép leány lépkedett. Elkövetkezett az utolsó átváltozása: fecskemadár lett belőle, „a lány vállára szállott […] Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.”
     Megtalálta hát Gyurka azt a helyet, ahol szeretik, elfogadják olyannak, amilyen: „… lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.”
     Ez a mese abban is különbözik az igazi mesétől, hogy Gyurkának nincsenek segítői. A megszólítások is mások. Gyurka olykor durván szólítja meg azokat, akiktől segítséget vár. „Hó! – mondta kurtán a vén székelynek.” (Bezzeg a lánynak énekel, s ez felér egy szerelmi vallomással.)
     A meseszámok és a szerkezet hármassága azonban megfelel a népmese hagyományainak. Háromszor küldték el: a székely, az úr és a gazda. Háromszor változik át: hallá, nyúllá és fecskévé. Hét esztendeig bolygott, hét esztendeig aludt. Kilenc napon és éjen át ment az egyenes úton. Egy télen és egy tavaszon át ült egy kövön, hogy megtalálja az „igézetes” szépséget, aki ugyancsak egy mesei motívum.
     A mű szókincse is a székely népmeséket idézi: leptiben = lépkedve, kinyitotta két látóját = két szemét, aprított = szaporán ment, most csirikolj = most csiripelj, berzengetni kezdte a tollát = felborzolta a tollát.
     Összefoglalva: Gyurka talán azért kapta a boldogságot jutalmul, mert meg tudta őrizni önmagát, még ha szembe ment is mindenkivel. Az Ábel-trilógia azzal a felismeréssel zárul, hogy a szülőföld mint kitüntetett hely jelenti a boldogságot.² Gyurka is megtalálta azt a társat (helyet), akinek „nagy gyönyörűségében folyton énekelt…” ³

     ¹A világirodalom leghíresebb semmittevője Oblomov. Hozzá hasonló „munkatagadó" még Bartleby, Melville hőse.

     ²”Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. […] nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

       ³Lehet, hogy Szerencsés Gyurka valójában költő, aki nem szánt-vet. arat, csak énekel.