Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

 

                             Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a hazugság glóriája, /  a munka.
                                                              (Kosztolányi: Költő a huszadik században)

     A Szerencsés Gyurka c. mese a múlt század 30-as éveinek első felében született, s bizonyos fokig felidézi az Ábel-trilógia világát is. Már az első mondatában megjelenik a mesei műfaj egyik jellemzője: „Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy … egy gyerekük született. Úgy hívták, Gyurka. ” A befejezés kissé eltér a hagyománytól, de a cím mégis jelzi, hogy Gyurka megtalálja a boldogságot.

     Egy igazi mesében a főhős (a legkisebb királyfi vagy fiú) nagy feladatot vállal, s küldetését, minden akadályt legyőzve beteljesíti. Gyurka természeténél fogva lusta volt, - igaz, Tamási ezt ironikusan bölcsességnek nevezi – s így indul el a világot megismerni.
     A meseirodalomban van hozzá hasonló típus, pl. Mátyás három lustája. Ilyen volt kezdetben Ludas Matyi is, akit a kíváncsiság lendít ki a semmittevéséből.¹ Mélységes lustaság jellemző néhány ifjú férjre, őket a feleségük leckézteti meg. Gyurka abban különbözik a hasonló hősöktől, hogy őt semmivel sem lehet rávenni a munkára. Makacssága, kitartása irigylésre méltó.
     Vándorlással kezdődik a világ megismerése: nem kap semmit ingyen, munkára akarják fogni. Ő viszont álomfejtőnek mondja magát, mert szeretett aludni. Álomfejtőre azonban senkinek nem volt szüksége, nem úgy, mint a bibliai Egyiptomban. 

     Miután Gyurka az emberi világból kikopott, a természettől vár útmutatást. A halak játékát figyelve, hallá változott, de az igazi halak kimarták maguk közül. A mezőn nyulak vették körül, igyekezett nyúllá változni, de egy puskás ember megjelenése miatt visszaváltozott emberré.
     Újra tovább indult, ment, mendegélt, ahogy a mese mondja. Így talált rá egy csodás, egyenes útra, melyen egy szép leány lépkedett. Elkövetkezett az utolsó átváltozása: fecskemadár lett belőle, „a lány vállára szállott […] Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.”
     Megtalálta hát Gyurka azt a helyet, ahol szeretik, elfogadják olyannak, amilyen: „… lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.”
     Ez a mese abban is különbözik az igazi mesétől, hogy Gyurkának nincsenek segítői. A megszólítások is mások. Gyurka olykor durván szólítja meg azokat, akiktől segítséget vár. „Hó! – mondta kurtán a vén székelynek.” (Bezzeg a lánynak énekel, s ez felér egy szerelmi vallomással.)
     A meseszámok és a szerkezet hármassága azonban megfelel a népmese hagyományainak. Háromszor küldték el: a székely, az úr és a gazda. Háromszor változik át: hallá, nyúllá és fecskévé. Hét esztendeig bolygott, hét esztendeig aludt. Kilenc napon és éjen át ment az egyenes úton. Egy télen és egy tavaszon át ült egy kövön, hogy megtalálja az „igézetes” szépséget, aki ugyancsak egy mesei motívum.
     A mű szókincse is a székely népmeséket idézi: leptiben = lépkedve, kinyitotta két látóját = két szemét, aprított = szaporán ment, most csirikolj = most csiripelj, berzengetni kezdte a tollát = felborzolta a tollát.
     Összefoglalva: Gyurka talán azért kapta a boldogságot jutalmul, mert meg tudta őrizni önmagát, még ha szembe ment is mindenkivel. Az Ábel-trilógia azzal a felismeréssel zárul, hogy a szülőföld mint kitüntetett hely jelenti a boldogságot.² Gyurka is megtalálta azt a társat (helyet), akinek „nagy gyönyörűségében folyton énekelt…” ³

     ¹A világirodalom leghíresebb semmittevője Oblomov. Hozzá hasonló „munkatagadó" még Bartleby, Melville hőse.

     ²”Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. […] nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

       ³Lehet, hogy Szerencsés Gyurka valójában költő, aki nem szánt-vet. arat, csak énekel.

Kosztolányi Dezső: Boldogság

                                  

                                  Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva.
                                  nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
                                  boldog akartál lenni és hiába,
                                  hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan.   (Kosztolányi: Számadás)                                                                                                                                                         

     Kosztolányinak ez a novellája sok tekintetben eltér a klasszikus novella típusától. Mindenekelőtt abban, hogy szinte nincs is története. A hangsúly áttevődik a belső történésre, a (mély)lélektani folyamatokra, összefonódva a gondolati tartalommal. A főhős arra a kérdésre keresi a választ, mit jelent számára a boldogság, de véleményét, igazságát, melyet általános érvényűnek gondol, csak saját történetével tudja igazolni. Ezért a monológforma, a szubjektivitás.
     A novella főszereplője Esti Kornél. De rajta kívül van még egy fontos szereplő: akinek Esti elmondja utazásának egyik fontos epizódját.  Ő tulajdonképpen Kosztolányi „maszkja”, de nem teljesen azonos vele. A fikció szerint az ő „ikertestvére” Esti. Ketten együtt hozzák létre ezt a könyvet.  El kell képzelnünk a szituációt, melyre a ciklus első novellájából következtethetünk: „Legyünk társszerzők. – mondja az író-elbeszélő - Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. […] Történeteit részint gyorsírási jegyzeteim alapján, részint emlékezetből papírra vetetten, s utasítása szerint rendeztem. Így jött létre ez a könyv.”
     Erről a kettősségről és azonosságról már az Esti Kornél c. kötet (1933) az előbbiekben idézett nyitányában olvashatunk. (A novellafüzér folytatása a Tengerszem c. kötetben (1936) jelent meg. Ma természetesen az összes novella egy kötetben olvasható. A mi novellánk a 16. a második részben.)

     Esti Kornél legfőbb jellemzője, hogy tagadja azt a polgári értékrendet és életformát, melyet az író-elbeszélő képvisel. Erről a polgári életformáról részletes képet kapunk a költő Boldog, szomorú dal c. verséből. Most, életének ebben a periódusában Kosztolányinak, illetve író hősének a "lázadó" Esti Kornélra van szüksége, akinek a véleménye mindig eltér a konvenciótól. Ezért szólal meg Esti, a hasonmás ebben a novellában is, s „diktálja” a ciklus következő történeteit is. A téma, a boldogság, alkalmat adna különféle eszmefuttatásra is, elvégre a modern próza szereti az esszébetétet, Esti az első és az utolsó bekezdés kivételével lemond erről, s egy utazás során szerzett élményeit meséli el. A keret jelen idejű, az elbeszélés természetszerűleg múlt idejű. Színes kaleidoszkópként vetíti elénk a képeket, fontost, nem fontost, látszólag véletlenszerűen, ahogy a pillanat hozza. Az impresszionizmus nyomta rá bélyegét, de a szimbolizmus hatása is nyilvánvaló: az utazás motívuma, valamint a panoptikumba illő emberek felbukkanása is erre vall. Maga a történet egy éjszakát és egy reggelt foglal magába. Tökéletesen ellentéte egymásnak a kettő: az éjszaka a szenvedésé, a reggel a derű, a boldogság ideje.
     Az ironikus bevezető rész után következik az utazás leírása. Esti betegen, kialvatlanul, a halál sejtelmével száll vonatra. Jelzőkkel, megszemélyesítéssel, színekkel érzékelteti a nyomasztó hangulatot: „Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám.” A felbukkanó, majd szótlanul eltűnő emberek , a német kisdiákok menete is kiábrándító: könyvek, rajztömbök, fejesvonalzó. Ezekhez társul még a lelki gyötrelem, az önvád: „Ordítva ébredtem fel.”
     Ekkor minden megváltozik. Havazás kezdődött, később kisütött a nap: „Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálóztak.” Minden megszépült, barátságosan fogadták, s a szállodában odaállt az ablakhoz, mely „a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire sosem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. […] Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.”
     Vajon mi lehet ennek az oka? Talán Ottlik Géza talált rá magyarázatot: Kosztolányi „A Boldogság című novellában kinyomozza emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nucleusát¹, ősforrását. […] az édesanya feltétel nélküli, ellenszolgáltatást nem váró szeretetét […) egy soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri egyik ilyen kisgyerek-korabeli érzését, és boldogság fogja el.”²
     Ottliknak feltehetően igaza van. Kosztolányi mindig megőrizte a gyermeki életérzés tisztaságát, s ezt számtalan művében jeleníti meg. A hóesés az a bizonyos madeleine-sütemény³, mely visszarepíti gyermekkorába.
     A modern novella jellemzője az is, hogy nem tudjuk, honnan, melyik város pályaudvaráról vág neki az utazásnak Esti. Csak az bizonyos, hogy Közép-Európából indul, talán Budapestről. Célját sem tudjuk, s azt sem, melyik német városba érkezik. Lényeges viszont a hirtelen átbillenés a boldogtalanságból a boldogságba. Az író épp azt akarja érzékeltetni, hogy nem sejtjük, mikor ér utol minket a boldogság, s azt sem, hogy miért. Azonban fontos, hogy: „Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart soká, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”
     Mindenesetre nyitottnak kell rá lenni, ahogy a Hajnali részegség költője éjszaka kinyitja az ablakot, és rácsodálkozik az égi színjátékra:  

                      Szájtátva álltam,
                      s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
                      […]
                      Ötven,
                      jaj, ötven éve – szívem visszadöbben -
                      halottjaim is itt-ott, egyre többen –
                      már ötven éve tündököl fölöttem
                      ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
                      ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
                      Szóval bevallom, néked, megtörötten
                      földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. 

     A novella utolsó bekezdésében utal még alkotómódszerére: nem folyamodik a pszichoanalízishez. Az ember felbonthatatlan titok („Észak-fok”), akárcsak Édes Anna, akinek tettét csak Moviszter doktor érti. Esti titkát bizonnyal csak Ottlik.
     Esti Kornél alakja tovább él a magyar irodalomban. Esterházy Péter írt Esti címmel egy regényt (2010). Erre azonban már a posztmodern jelző illik: „Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, jutott Esti Kornél eszébe (írtam egy szeles tavaszi napon).” 

¹mag, sejtmag
²Ottlik Géza: Próza, 1980, 287.o.
³Proust regényében ennek a süteménynek az íze hívja elő az emlékeket.