Kosztolányi Dezső: Boldogság

                                  

                                  Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva.
                                  nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
                                  boldog akartál lenni és hiába,
                                  hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan.   (Kosztolányi: Számadás)                                                                                                                                                         

     Kosztolányinak ez a novellája sok tekintetben eltér a klasszikus novella típusától. Mindenekelőtt abban, hogy szinte nincs is története. A hangsúly áttevődik a belső történésre, a (mély)lélektani folyamatokra, összefonódva a gondolati tartalommal. A főhős arra a kérdésre keresi a választ, mit jelent számára a boldogság, de véleményét, igazságát, melyet általános érvényűnek gondol, csak saját történetével tudja igazolni. Ezért a monológforma, a szubjektivitás.
     A novella főszereplője Esti Kornél. De rajta kívül van még egy fontos szereplő: akinek Esti elmondja utazásának egyik fontos epizódját.  Ő tulajdonképpen Kosztolányi „maszkja”, de nem teljesen azonos vele. A fikció szerint az ő „ikertestvére” Esti. Ketten együtt hozzák létre ezt a könyvet.  El kell képzelnünk a szituációt, melyre a ciklus első novellájából következtethetünk: „Legyünk társszerzők. – mondja az író-elbeszélő - Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. […] Történeteit részint gyorsírási jegyzeteim alapján, részint emlékezetből papírra vetetten, s utasítása szerint rendeztem. Így jött létre ez a könyv.”
     Erről a kettősségről és azonosságról már az Esti Kornél c. kötet (1933) az előbbiekben idézett nyitányában olvashatunk. (A novellafüzér folytatása a Tengerszem c. kötetben (1936) jelent meg. Ma természetesen az összes novella egy kötetben olvasható. A mi novellánk a 16. a második részben.)

     Esti Kornél legfőbb jellemzője, hogy tagadja azt a polgári értékrendet és életformát, melyet az író-elbeszélő képvisel. Erről a polgári életformáról részletes képet kapunk a költő Boldog, szomorú dal c. verséből. Most, életének ebben a periódusában Kosztolányinak, illetve író hősének a "lázadó" Esti Kornélra van szüksége, akinek a véleménye mindig eltér a konvenciótól. Ezért szólal meg Esti, a hasonmás ebben a novellában is, s „diktálja” a ciklus következő történeteit is. A téma, a boldogság, alkalmat adna különféle eszmefuttatásra is, elvégre a modern próza szereti az esszébetétet, Esti az első és az utolsó bekezdés kivételével lemond erről, s egy utazás során szerzett élményeit meséli el. A keret jelen idejű, az elbeszélés természetszerűleg múlt idejű. Színes kaleidoszkópként vetíti elénk a képeket, fontost, nem fontost, látszólag véletlenszerűen, ahogy a pillanat hozza. Az impresszionizmus nyomta rá bélyegét, de a szimbolizmus hatása is nyilvánvaló: az utazás motívuma, valamint a panoptikumba illő emberek felbukkanása is erre vall. Maga a történet egy éjszakát és egy reggelt foglal magába. Tökéletesen ellentéte egymásnak a kettő: az éjszaka a szenvedésé, a reggel a derű, a boldogság ideje.
     Az ironikus bevezető rész után következik az utazás leírása. Esti betegen, kialvatlanul, a halál sejtelmével száll vonatra. Jelzőkkel, megszemélyesítéssel, színekkel érzékelteti a nyomasztó hangulatot: „Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám.” A felbukkanó, majd szótlanul eltűnő emberek , a német kisdiákok menete is kiábrándító: könyvek, rajztömbök, fejesvonalzó. Ezekhez társul még a lelki gyötrelem, az önvád: „Ordítva ébredtem fel.”
     Ekkor minden megváltozik. Havazás kezdődött, később kisütött a nap: „Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálóztak.” Minden megszépült, barátságosan fogadták, s a szállodában odaállt az ablakhoz, mely „a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire sosem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. […] Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.”
     Vajon mi lehet ennek az oka? Talán Ottlik Géza talált rá magyarázatot: Kosztolányi „A Boldogság című novellában kinyomozza emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nucleusát¹, ősforrását. […] az édesanya feltétel nélküli, ellenszolgáltatást nem váró szeretetét […) egy soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri egyik ilyen kisgyerek-korabeli érzését, és boldogság fogja el.”²
     Ottliknak feltehetően igaza van. Kosztolányi mindig megőrizte a gyermeki életérzés tisztaságát, s ezt számtalan művében jeleníti meg. A hóesés az a bizonyos madeleine-sütemény³, mely visszarepíti gyermekkorába.
     A modern novella jellemzője az is, hogy nem tudjuk, honnan, melyik város pályaudvaráról vág neki az utazásnak Esti. Csak az bizonyos, hogy Közép-Európából indul, talán Budapestről. Célját sem tudjuk, s azt sem, melyik német városba érkezik. Lényeges viszont a hirtelen átbillenés a boldogtalanságból a boldogságba. Az író épp azt akarja érzékeltetni, hogy nem sejtjük, mikor ér utol minket a boldogság, s azt sem, hogy miért. Azonban fontos, hogy: „Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart soká, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”
     Mindenesetre nyitottnak kell rá lenni, ahogy a Hajnali részegség költője éjszaka kinyitja az ablakot, és rácsodálkozik az égi színjátékra:  

                      Szájtátva álltam,
                      s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
                      […]
                      Ötven,
                      jaj, ötven éve – szívem visszadöbben -
                      halottjaim is itt-ott, egyre többen –
                      már ötven éve tündököl fölöttem
                      ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
                      ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
                      Szóval bevallom, néked, megtörötten
                      földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. 

     A novella utolsó bekezdésében utal még alkotómódszerére: nem folyamodik a pszichoanalízishez. Az ember felbonthatatlan titok („Észak-fok”), akárcsak Édes Anna, akinek tettét csak Moviszter doktor érti. Esti titkát bizonnyal csak Ottlik.
     Esti Kornél alakja tovább él a magyar irodalomban. Esterházy Péter írt Esti címmel egy regényt (2010). Erre azonban már a posztmodern jelző illik: „Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, jutott Esti Kornél eszébe (írtam egy szeles tavaszi napon).” 

¹mag, sejtmag
²Ottlik Géza: Próza, 1980, 287.o.
³Proust regényében ennek a süteménynek az íze hívja elő az emlékeket.