Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a
hazugság glóriája, / a munka.
(Kosztolányi: Költő a huszadik században)
A Szerencsés Gyurka c. mese a múlt század 30-as éveinek első felében született, s bizonyos fokig felidézi az Ábel-trilógia világát is. Már az első mondatában megjelenik a mesei műfaj egyik jellemzője: „Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy … egy gyerekük született. Úgy hívták, Gyurka. ” A befejezés kissé eltér a hagyománytól, de a cím mégis jelzi, hogy Gyurka megtalálja a boldogságot.
Egy igazi mesében a főhős (a legkisebb királyfi vagy fiú)
nagy feladatot vállal, s küldetését, minden akadályt legyőzve beteljesíti. Gyurka természeténél fogva lusta volt,
- igaz, Tamási ezt ironikusan
bölcsességnek nevezi – s így indul el a világot megismerni.
A meseirodalomban van hozzá hasonló típus, pl. Mátyás három lustája. Ilyen volt
kezdetben Ludas Matyi is, akit a
kíváncsiság lendít ki a semmittevéséből.¹ Mélységes lustaság jellemző néhány ifjú
férjre, őket a feleségük leckézteti meg. Gyurka
abban különbözik a hasonló hősöktől, hogy őt semmivel sem lehet rávenni a
munkára. Makacssága, kitartása irigylésre méltó.
Vándorlással kezdődik a világ megismerése: nem kap semmit
ingyen, munkára akarják fogni. Ő viszont álomfejtőnek mondja magát, mert
szeretett aludni. Álomfejtőre azonban senkinek nem volt szüksége, nem úgy, mint
a bibliai Egyiptomban.
Miután Gyurka
az emberi világból kikopott, a természettől vár útmutatást. A halak játékát
figyelve, hallá változott, de az igazi halak kimarták maguk közül. A mezőn
nyulak vették körül, igyekezett nyúllá változni, de egy puskás ember
megjelenése miatt visszaváltozott emberré.
Újra tovább indult, ment, mendegélt, ahogy a mese mondja.
Így talált rá egy csodás, egyenes útra, melyen egy szép leány lépkedett.
Elkövetkezett az utolsó átváltozása: fecskemadár lett belőle, „a lány vállára szállott […] Egyszer aztán a
tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.”
Megtalálta hát Gyurka
azt a helyet, ahol szeretik, elfogadják olyannak, amilyen: „… lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.”
Ez a mese abban is különbözik az igazi mesétől, hogy
Gyurkának nincsenek segítői. A megszólítások is mások. Gyurka olykor durván szólítja
meg azokat, akiktől segítséget vár. „Hó! –
mondta kurtán a vén székelynek.” (Bezzeg a lánynak énekel, s ez felér egy
szerelmi vallomással.)
A meseszámok és a szerkezet hármassága azonban megfelel a
népmese hagyományainak. Háromszor küldték el: a székely, az úr és a gazda.
Háromszor változik át: hallá, nyúllá és fecskévé. Hét esztendeig bolygott, hét
esztendeig aludt. Kilenc napon és éjen át ment az egyenes úton. Egy télen és
egy tavaszon át ült egy kövön, hogy megtalálja az „igézetes” szépséget, aki ugyancsak egy mesei motívum.
A mű szókincse is a székely népmeséket idézi: leptiben = lépkedve, kinyitotta két látóját = két szemét, aprított = szaporán ment, most csirikolj = most csiripelj, berzengetni kezdte a tollát =
felborzolta a tollát.
Összefoglalva: Gyurka
talán azért kapta a boldogságot jutalmul, mert meg tudta őrizni önmagát, még ha
szembe ment is mindenkivel. Az Ábel-trilógia
azzal a felismeréssel zárul, hogy a szülőföld mint kitüntetett hely jelenti a boldogságot.² Gyurka is megtalálta azt a társat
(helyet), akinek „nagy gyönyörűségében
folyton énekelt…” ³
¹A világirodalom leghíresebb semmittevője Oblomov. Hozzá hasonló „munkatagadó" még Bartleby, Melville hőse.
²”Azért vagyunk a világon,
hogy valahol otthon legyünk benne. […] nem is lehetünk más célra ebben az
életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és
zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s
amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda,
ahol otthon lehetünk.”
³Lehet, hogy Szerencsés Gyurka valójában költő, aki nem szánt-vet. arat, csak énekel.
