Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

 

                             Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a hazugság glóriája, /  a munka.
                                                              (Kosztolányi: Költő a huszadik században)

     A Szerencsés Gyurka c. mese a múlt század 30-as éveinek első felében született, s bizonyos fokig felidézi az Ábel-trilógia világát is. Már az első mondatában megjelenik a mesei műfaj egyik jellemzője: „Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy … egy gyerekük született. Úgy hívták, Gyurka. ” A befejezés kissé eltér a hagyománytól, de a cím mégis jelzi, hogy Gyurka megtalálja a boldogságot.

     Egy igazi mesében a főhős (a legkisebb királyfi vagy fiú) nagy feladatot vállal, s küldetését, minden akadályt legyőzve beteljesíti. Gyurka természeténél fogva lusta volt, - igaz, Tamási ezt ironikusan bölcsességnek nevezi – s így indul el a világot megismerni.
     A meseirodalomban van hozzá hasonló típus, pl. Mátyás három lustája. Ilyen volt kezdetben Ludas Matyi is, akit a kíváncsiság lendít ki a semmittevéséből.¹ Mélységes lustaság jellemző néhány ifjú férjre, őket a feleségük leckézteti meg. Gyurka abban különbözik a hasonló hősöktől, hogy őt semmivel sem lehet rávenni a munkára. Makacssága, kitartása irigylésre méltó.
     Vándorlással kezdődik a világ megismerése: nem kap semmit ingyen, munkára akarják fogni. Ő viszont álomfejtőnek mondja magát, mert szeretett aludni. Álomfejtőre azonban senkinek nem volt szüksége, nem úgy, mint a bibliai Egyiptomban. 

     Miután Gyurka az emberi világból kikopott, a természettől vár útmutatást. A halak játékát figyelve, hallá változott, de az igazi halak kimarták maguk közül. A mezőn nyulak vették körül, igyekezett nyúllá változni, de egy puskás ember megjelenése miatt visszaváltozott emberré.
     Újra tovább indult, ment, mendegélt, ahogy a mese mondja. Így talált rá egy csodás, egyenes útra, melyen egy szép leány lépkedett. Elkövetkezett az utolsó átváltozása: fecskemadár lett belőle, „a lány vállára szállott […] Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.”
     Megtalálta hát Gyurka azt a helyet, ahol szeretik, elfogadják olyannak, amilyen: „… lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.”
     Ez a mese abban is különbözik az igazi mesétől, hogy Gyurkának nincsenek segítői. A megszólítások is mások. Gyurka olykor durván szólítja meg azokat, akiktől segítséget vár. „Hó! – mondta kurtán a vén székelynek.” (Bezzeg a lánynak énekel, s ez felér egy szerelmi vallomással.)
     A meseszámok és a szerkezet hármassága azonban megfelel a népmese hagyományainak. Háromszor küldték el: a székely, az úr és a gazda. Háromszor változik át: hallá, nyúllá és fecskévé. Hét esztendeig bolygott, hét esztendeig aludt. Kilenc napon és éjen át ment az egyenes úton. Egy télen és egy tavaszon át ült egy kövön, hogy megtalálja az „igézetes” szépséget, aki ugyancsak egy mesei motívum.
     A mű szókincse is a székely népmeséket idézi: leptiben = lépkedve, kinyitotta két látóját = két szemét, aprított = szaporán ment, most csirikolj = most csiripelj, berzengetni kezdte a tollát = felborzolta a tollát.
     Összefoglalva: Gyurka talán azért kapta a boldogságot jutalmul, mert meg tudta őrizni önmagát, még ha szembe ment is mindenkivel. Az Ábel-trilógia azzal a felismeréssel zárul, hogy a szülőföld mint kitüntetett hely jelenti a boldogságot.² Gyurka is megtalálta azt a társat (helyet), akinek „nagy gyönyörűségében folyton énekelt…” ³

     ¹A világirodalom leghíresebb semmittevője Oblomov. Hozzá hasonló „munkatagadó" még Bartleby, Melville hőse.

     ²”Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. […] nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

       ³Lehet, hogy Szerencsés Gyurka valójában költő, aki nem szánt-vet. arat, csak énekel.

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

A szülőház

     Miért olvassunk Tamásit? Mert az erdélyi író története pont száz évvel ezelőtt kezdődött: „…egy esztendőre rá, hogy a románok kézbe vettek minket székelyeket...” Ennek ellenére a műben nem érződnek a nemzetiségi ellentétek. Ha van is ellentét, az inkább a szegény és a gazdag ellentéte, azaz a becsületes, törekvő emberek, illetve bűnöző, másokat megfélemlítő, kisemmiző emberek között húzódik. Szakállas Ábelnek és szegény sorsú társainak a megélhetésért folytatott küzdelem teszi ki életüket.

     Érdemes olvasni, mert kivételes szépséggel tudja megidézni az erdélyi tájat, a természet és az ember kapcsolatát, beleértve a Bolha kutyát is: (halottak napján) „ A gyászoló hegyek köpönyegbe burkolóztak, s egy-egy felhő hozzájuk szegődött szakállnak; az ég hamuszínű arccal pityergett, s a fákon pedig, mintha ezüstrügyek bomlottak volna ki, úgy csillogtak nagy bőséggel az esőcseppek.”

     Ehhez társul magától értetődően a tájnyelv, mely megörökíti a székelyek mindennapjait s gondolkodásmódját. Példák: kaliba (faház), pityóka (burgonya), törökbúza (kukorica), puliszka (kukoricakása), ánti (ördög, eredete: Antikrisztus), cáp (bakkecske) stb.

     Ami a regény műfaját illeti, egyrészt nevelődési regénynek, fejlődésregénynek mondhatjuk. Ugyanis Ábelre jellemző a tudásszomj. Lekötik a könyvek, igaz egyelőre csak Nick Carter kalandjai. S ha szorult helyzetbe kerül, csavaros észjárásával oldja meg a helyzetet. Ábel a Hargitán arra van ítélve, hogy önálló, felelős egyéniséggé váljon: „Kitanulni ezt a világot”, mondja az igazgató. Ez lesz Ábel feladata. A felismerések sorra következnek: „A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam erejéből akarok ember lenni. (…) Te is vagy valaki, s nemcsak egy kutya, akit letesznek valahova, hogy őrizze a környéket.”

     A különféle megpróbáltatások érlelik, edzik olyan emberré, aki nemcsak sodródik, hanem tud dönteni a sorsáról, sőt ő lesz apja védelmezője Fuszulán és Surgyelán ellen. Robinzonhoz hasonlóan egyedül építi fel saját világát.

     Az első rész robinsoni szituációja után a kalandregény (pikareszk regény) műfaji sajátosságai lépnek előtérbe. Megjelennek a jókedvű barátok. A gvárdián tűzbe dobja a Nick Carter-regényeket, helyette küld majd vallásos irodalmat. Márkus sorsa kész rémregény: „törvénytelen” gyerek, annak is árva. A csaló Fuszulán fenyegető alakja is újra meg újra visszatér.

     A 3. részben folytatódik a kalandok sorozata. Egyre nagyobb megpróbáltatások várnak rá. Nyakára ültetik Surgyelánt, a csendőrt, aki a hatalmat testesíti meg, s szinte mindenétől megfosztja Ábelt. A sas-lakoma majdnem az életébe kerül. Beteg édesanyját sem tudja meglátogatni. Végül színt vall Surgyalán: szövetkezik Fuszulánnal, a pandúr a rablóval.

     A 4. rész az újrakezdés. Ábel felméri, mije maradt Surgyelán után. Csupán a hideg és a rengeteg bolha. Bár voltaképpen már nem is haragszik rá, hiszen volt hozzá egy-két jó szava is. Megjött apja, vele is „leltárt” készítenek. A legnagyobb veszteség édesanyjának a halála. S újra jönnek Fuszulánék. A rossztól nem könnyű megszabadulni: „Az arcuk fakó és sovány volt, belepve szakállal torzon-borzosan, kivált a Fuszuláné.” De sikerült ezt a kalandot is ép bőrrel megúszni. Mindazonáltal Ábel arra a következtetésre jut, hogy: „… minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, mert a becsület azt kívánja. Ha ez így van, s mi mégis tűrjük a rablók sétafikálását, s alkalmas időben sem játsszuk a törvény kezére őket, hanem ellenkezőleg: dugdossuk és melengetjük, akkor mi is cimboraságba esünk.” Babits sem mond mást a Jónás könyvében.

     Ez a helyzet azonban másképpen, szinte mesei módon (újabb műfaj) oldódik meg. Márkus a halálos beteg intéz szózatot a rablópároshoz: „Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előttetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek?”

     Ez a szónoklat olyan erővel hat a két latorra, hogy megjavulnak. De megváltozik Ábel is. Felnőtt, nem az apja által kiszabott utat fogja járni. Ami állandó: az édesanyja szeretete.