Ante portas (archív, 2016. 10. 04.)

           Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez nem sikerül.
                                                  G. B. Shaw   

      Krasznahorkai László Sátántangója 1985-ben a rendszer felbomlását harangozta be, legalábbis én így éreztem. Új regénye, a Báró Wenckheim hazatér, a híradások szerint még sivárabb valóságot tár az olvasó elé. Maga Krasznahorkai azt nyilatkozta, hogy "a káoszban nincs mihez igazodni".

*

         Die Angst vor den anderen. (A másoktól való félelem.) Így ültették át németre Zygmunt Bauman legújabb könyvének címét, mely eredetileg így hangzott: Strangers at Our Door.

     Bauman nevére még évekkel ezelőtt figyeltem fel, amikor egy német lapnak adott interjút. Akkor arról beszélt, hogy milyen rettenetes érzés lehet "fölöslegesnek" lenni.

     Most a menekültekkel foglalkozik, akiknek a megjelenése Európa kapui előtt (ante portas), olyan kihívás, amely feltehetően csak a  kezdet. Körültekintően tárja fel az okokat és a lehetőségeket. Nem szülne jó vért, ha az esetleges befogadás árát a társadalom azon rétegei fizetnék meg, akik amúgy is nélkülöznek, szegénységben és megvetésben élnek. Ha azonban a határokon elutasítjuk őket, olyan táborokat fognak létrehozni, ahol ezeket a nemkívánatos embereket "parkoltatják". Ha így történik, az szakítás lenne a keresztény erkölcs alapelveivel ...

                                                                 (A Deutschlandradio Kultur nyomán)

*

       Neil deGrasse Tyson (1958), a világ egyik legismertebb asztrofizikus-csillagásza közzétett egy listát az emberiség eszmélkedésének legfontosabb könyveiről. Mindegyikhez hozzáfűzött egy-egy csípős megjegyzést.

      Mellékelem a 8 könyvből álló listát, és az utolsó háromról alkotott véleményét is:

1. Biblia

2. Isaac Newton: A világ rendszeréről

3. Charles Darwin: A fajok eredete

4. Jonathan Swift: Gulliver utazásai

5. Thomas Pain: Az értelem kora

6. Adam Smith: A nemzetek gazdagsága
        (Segít megérteni, hogy a kapitalizmus a kapzsiságon alapul.)

7. Szun-Ce: A háború művészete
        (Melyből megtanulható, hogy a gyilkosság művészi szintre is emelhető.)

8. Niccolò Machiavelli: A fejedelem
        (Ebből egy életre megtanulható, hogy a hatalom nélküli emberek mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék a hatalmat, a hatalmon lévők pedig azért, hogy megtartsák azt.)

*

     Végül a jó öreg Gumbrecht. A professzor nem kapott meg egy feladatot: a fiatal tanárok és doktoranduszok segítését. Úgy érezte, ez nem lehet véletlen. Mellőzik, fölöslegessé vált? Utánajárt a dékán asszonynál, s kiderült, hogy valaki panaszt tett. Horribile dictu, Gumbrecht hajlamos nőellenes kijelentéseket tenni. A további rákérdezésből kiderül, a professzor a nyilvánosság füle és szeme előtt megdicsérte saját, valamint kollégájának a lányát: "gyönyörűek".
     Ebből kifolyólag valaki úgy érezhette, hogy ő kevésbé vonzó. Gumbrecht professzor hosszú fejtegetésbe kezdett, majd elhatározta, hogy óvatosabb lesz, nehogy - akárcsak kis mértékben is - hozzájáruljon a világhelyzet romlásához.

Gumbrecht az idősíkokról (új)

     Hans Ulrich Gumbrecht, az Amerikában élő, német professzor az elnökválasztás után meglehetősen pesszimistán nyilatkozott arról, hogy mennyire nem lehet előre látni a jövőt. A közvéleménykutatók tévedtek: Hillary Clinton helyett Trump futott be. Ugyanígy korábban a brexit is valószínűtlennek tűnt. Érthető Gumrecht keserűsége, de gondolkodó ember lévén, megrajzolja az időhöz való viszonyunkat a 18. századtól máig.

     Azzal kezdi (és végzi), hogy a jelen státusza megváltozóban van. Valamikor a jelen világosan elkülönült az emlékezetben élő múlttól és a kiszámítható jövőtől. Ha teret nyer az a vélekedés, márpedig nagy az esély rá, hogy az események és a struktúrák ismétlődnek, s egybeolvadnak az idődimenziók, akkor az idő végeredményben lapos, alaktalan és végtelen jelenné válik. 

     A "mai" amerikai politika tükrözi ezt a változást. Tudni illik, hogy a parlamentáris demokrácia alapjai a 18. században alakultak ki. Azt vallották, hogy a jövő alakítása ésszerű megfontolások alapján lehetséges. Most az időhöz való új viszony abban is megmutatkozik, hogy a mai politikusok jó része közvetlen, azonnali hatásra törekszik. Eltekintenek az érvek logikus rendjétől, nem riadnak vissza a következetlenségtől. Ezáltal bizonytalanságot sugallnak, politikai szándékaikat nem lehet előre látni. Nincs kizárva semmiféle lehetőség, a nukleáris háborút is beleértve. A jövő alakítása helyett a politika egy állandósult krízis menedzselésévé lett, tartós jelenné, gyorsuló "mindig ugyanazzá", amely sosem fog átcsapni egy minőségileg más jövőbe.

     Még néhány gondolat lezárásképpen. Gumbrecht szerint meg kéne védeni a hagyományos konszenzust a politikai viták és döntések tekintetében. Amíg a politikusok és a polgárok (a szó jogi értelmében) elfogadják, hogy az ember jövője alakítható, szükségszerűen megegyeznek a leírás, az elemzés és az előrejelzés bizonyos szabályaiban. Fontos, hogy ezt a "szükséges fikciót" fenntartsuk.

     Imigyen  szóla Gumbrecht professzor.

     Forrás

Gumbrecht nálunk és Indiában (archív, 2016. 07. 27.)

I.

     

Hans Ulrich Gumbrecht (Würzburg, 1948) a Stanfordi Egyetem professzora 2011-ben az ELTÉ-n tartott előadásokat. Kifejtette többek között az időélményünk megváltozásáról vallott felfogását:

     ”Korábban azt gondoltuk, hogy - akár akaratunk ellenére is - kénytelenek vagyunk magunk mögött hagyni a múltat. Ma a múlt által megszállva élünk.”

     Mintha a világ is megöregedett volna, az idő nem előre, hanem visszafelé folyik, vagy legalábbis elakadt, hullámai felduzzadtak, s hirtelen Krúdy vagy Csehov világában találjuk magunkat:

     „…a jövő korábban a lehetőségek tárházát jelentette, most elsősorban fenyegetés. (…) a korábbi téridőben folyamatosan magunk mögött hagytuk a múltat, és folyamatosan beléptünk a jövőbe, a jelen pedig csak felfoghatatlanul rövid átmenet volt. A 70-es, 80-as évek óta az agresszív, elhagyhatatlan múlt és az elérhetetlen, félelmetes jövő között ott a vég nélkül táguló, terjeszkedő jelen.”

     Gumbrecht persze sokféle tevékenységgel igyekszik kitölteni a végét nem lelő időt.

II.

     Mindennapi élményeit a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) mellékleteként megjelenő blogjában írja le. 2016 májusában három hetet töltött az indiai Haidarábátban, melynek immár 8 millió lakosa van.

     Gumbrecht első élménye az volt, hogy milyen agresszívan vette körül őt a koldusok raja, amikor a motoros riksával a rendkívüli forgalom miatt egy kis időre le kellett állniuk. Arcukra rányomta bélyegét a rendkívüli nyomor. Gumbrecht magán is megdöbben, amikor a mézet körüldongó darazsakhoz, fertőző rovarokhoz, végül kiéhezett farkasokhoz hasonlítja őket, s nem tudja bennük az embert látni.

     A legmegrendítőbb a fekete lepelbe burkolózó leprás asszony látványa, aki nem koldult, akit nem kellett türelmetlen mozdulatokkal elhessegetnie, mégis: „Ettől az arctól nem fogsz tudni megszabadulni, mert beleeszi magát az emlékezetedbe, benned van, éjszaka fölébreszt, nappal is rajta gondolkozol.” Még jó, hogy Ahmed, a sofőr, bízik Allah gondoskodásában.

     Ahmed az egyetem egyik dékánját szállítja minden nap. Átszámítva 130 Eurót kap havonta, s a duplájára van szüksége, hogy héttagú családját eltartsa. Ezért dolgozik még hajnalban és késő este is. Gumbrecht kétszer annyit ad neki, mint ami jár.

       Ezután Gumbrecht azon meditál, hogy mindketten a kapitalizmus világába tartoznak. Ahmed, bár szegény, de megvan az a privilégiuma, hogy kizsákmányolhatják. Aki azonban a rendszeren kívül reked, már nem is érdemes kizsákmányolni. Egyszerűen nincs rá szükség. Nem törődik vele senki.

Források:

Interjú, Wiener Zeitung

Interjú, Magyar Narancs

Gumbrecht blogja

Germanus és Gumbrecht Indiában

     Egykor

     Újra Gumbrecht indiai naplóját olvasom (Gumbrecht blogja), s közben teljesen véletlenül (?) bele- belelapozok Germanus Gyula könyveibe is. Legendás nyelvészünk az ősidőben, a lassan eltűnő 20. században többször feltérképezte Indiát. 1929 és 1932 között három évet töltött Indiában. Az itt szerzett élményeiről szól G. Hajnóczy Rózsa regénye, a Bengáli tűz. A roppant élvezetes és tanulságos művet feltehetően maga Germanus Gyula írta - feleségének naplójegyzetei és levelei alapján. Jártak Haidarábátban is: ugyanazon az egyetemen tartott előadásokat, mint Gumbrecht, csak éppen majd száz évvel előtte.

     Még itt a nyár, ezért egy üdítő epizódot elevenítek fel Germanus Gyula indiai „kalandjaiból”. A tudós professzort Haidarábátban vendégül látta a maharadzsa, akinek állatkertjében született a tudós legkülönösebb, legmeghatóbb „barátsága”. Annak ellenére, hogy ebben az egy esetben kénytelen volt beismerni nyelvi tudatlanságát:

     „Egyik délután ellátogattam a fejedelem gyönyörű állatkertjébe. Tiszta, ápolt ketrecekben tanyáztak oroszlánok, tigrisek, ritka madarak és csúszómászók. Itt kötöttem életem egyik legmeghatóbb barátságát.

     Szép, gyeppel bélelt tágas ketrecben, amelynek közepére fát ültettek, fiatal, talán egy-kétéves orangután lakott. Orangután maláji nyelven „erdei embert” jelent. Gyönyörű példány volt, és mintha Darwin elméletét akarta volna igazolni, okos szemével barátságosan, szinte rokoni érzéssel nézett rám, amikor banánnal kínáltam meg. Az őr azt állította, hogy nemcsak szelíd, hanem bámulatosan intelligens is, és érti, amit urdu nyelven mondanak neki. Állítását azonnal bizonyította. Kiengedte ketrecéből, ráparancsolt, hogy köszönjön: szelám karo! Az orangután két lábon állva jobb kezét homlokához emelte, majd felém nyújtotta. Egészen emberi módon kezet szorított velem és valamit makogott, amit én nyelvi tudatlanságom miatt nem értettem. De ezért nem haragudott. További néhány banán ajándékozása után belém karolt és eljött velem az állatkertbe sétálni. Meg-megálltunk a fenevadak ketrece előtt, és én megmagyaráztam neki minden állat tulajdonságát. Szavaimat hamiskás pislogással és makogással fogadta, mintha azt akarta volna tudomásomra hozni, hogy ő mint az őserdő volt lakója mindezt nálam jobban tudja. Egy órai séta után visszavezettem erdei emberbarátomat ketrecéhez, újból kezet szorítottunk, és amikor puha, szőrös hátát megvakartam, megölelt. Testvérének fogadott.

     Minden délután, bármi lett légyen a dolgom, ellátogattam hozzá, és mindinkább összeszoktunk. Négy óra felé már állt ketrecének ama rácsa mögött, amely irányból jöttem és várta látogatásomat. Megérkezésemet kitörő örömmel, ugrándozva fogadta. A kötelező gyümölcsajándékok elfogyasztása után egymásba karolva, bensőséges beszélgetésbe merülve rendes sétánkra indultunk. Így ment ez két hétig.

     Amikor letelt az időm és el kellett utaznom, megható búcsút vettem tőle.

      Már régen Szantiniketanban voltam, amikor barátaim megírták, hogy az én kedves „erdei emberem” napokon át várt rám a szokott délutáni órában, és mivel nem jöttem, azt hitte, csalódott hűségemben. Sem enni, sem inni nem akart hosszú ideig és nagyon elszomorodott. Ó, hűséges barátom, vajon találok-e ilyen őszinte ragaszkodást embertársaim között?”
                                                                  (A félhold fakó fényében, IX., 1957)

És most

       „A kasztrendszer erőszak nélküli népirtás.” (Gumbrecht)

     Manapság persze nincsenek ilyen mesébe illő kalandok. Gumbrecht professzorral nem bántak ilyen fejedelemhez illő módon – az a világ eltűnt. Ennélfogva ő maga kereste az alkalmat, hogy előadássorozata után kapcsolatot teremtsen hallgatóival.

     Már a szervezés sem volt egyszerű. Végül is az étteremben találtak helyet.

     A társalgás nehezen indult. Valaki azt javasolta, hogy mindenki énekeljen egy dalt, de roppant kínos volt, hogy egy érinthetetlen hangja csengett a legszebben.

     Kasztrendszer Indiában? Miután 1950-ben eltörölték? Igen. Az érinthetetlenek, az őslakosok leszármazottai, egyik kasztba sem tartoznak: ők a páriák vagy dalitok.

     Gumbrechtnek ezen az estén tűnt fel, hogy a tizenhét tanítványból hárman külön asztalnál ülnek. A kirekesztés itt is működik, a messziről jött ember számára alig észrevehetően, de hozzátartozik a szociális magatartás koreográfiájához, amint Gumbrecht szépen mondja. Jóllehet egy dalit írta meg az ország alkotmányát, és az ezredfordulón egy dalitot választottak meg az ország elnökének. A Gandhi által hirdetett tolerancia, úgy tűnik, megengedi a távolságtartást és a kirekesztést. Ez utóbbi tetten érhető abban is, hogy egy dalit író vagy költő csak angolul publikálhat.

      Gumbrecht beszámol arról, hogy az egyetemre megérkezésekor érezhető volt a rendőri jelenlét. Később kiderült, hogy mi volt az oka: három dalit hallgató éhségsztrájkba kezdett, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az államilag biztosított kvóta ellenére, milyen kevés dalit fejezi be az egyetemet.

     Murali a tehetséges, ifjú professzor (dalit), elmondja, hogy Rohlit, az egyik éhségsztrájkoló, öngyilkosságot követett el. A Rohlitról szóló írását nem közölték, mert leírta, hogy tanulmányai idején tizenöt éven át az egyik tanárának a kertjében kellett dolgoznia – önként.

     Fennmaradt viszont Rohlit angol nyelvű búcsúlevele, melynek néhány sora rávilágít a „rendszerre”. Ugyanakkor érezhető az önvád is, a Gandhi-féle tolerancia:

     „Már nem leszek, amikor ezt a levelet olvasod. Ne légy rám dühös. Tudom, hogy közületek néhányan valóban törődtetek velem, szerettetek, és jól bántatok velem. Senkire nem panaszkodom. Gondjaimnak én voltam az oka. Növekvő űrt érzek lelkem és testem között. És szörny lett belőlem. Mindig író akartam lenni. (…)

     Lehetséges, hogy egész idő alatt tévedtem abban, ahogy a világot értem. A szerelmet, a kínt, az életet és a halált. Semmi sem volt sürgős, de én mindig rohantam. Elszántan elkezdeni az életet.

     Mindig vannak emberek, akik számára az élet átokká válik.

     Születésem baleset volt. Soha nem tudok kigyógyulni magányos gyerekkoromból. A semmibe vett gyerek a múltból! Most nem bánt semmi, nem vagyok szomorú. Csak gyenge. Közömbösen tekintek magamra. Szánalmas dolog. Ezért teszem meg… (…)

Temetésem legyen csendes és egyszerű. Gondold, épp csak megjelentem, s már mentem is. Ne hullajts értem könnyeket. Vedd úgy, hogy boldog halott vagyok, boldogabb, mint az élők sorában.”    
                                         (Saját fordításom, a kiemelés is tőlem való)