Petri György: Sziszifosz visszalép

       Rettenthetetlen hülyék kora jő.
     Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
     Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
     a szikla óhatatlan visszafelé görög.

A Comói-tó partján

     Két verssor csatázik fejemben . Az egyik Szabó Lőrinctől való: "csak derűs órát veszek tudomásul", a másikat Petri írta: "Rettenthetetlen hülyék kora jő." Természetesen az első híve vagyok, már nagyon régen, de olykor nagy kacagással előugrik a második. Mostanában Stendhal írásaival igyekszem elhessegetni a figurát, s képzeletben a Comói-tó partján sétálgatok a grófnéval és Fabrizióval. Fabrizio itt készül fellépni a történelem színpadára (Waterloo). Hogyan tarthatnám vissza, ember??!!

     "Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. - 'A Comói tavat - gondolta - nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhettem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbúvó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötven lépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjadó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon - ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! - az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyul, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak azt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess és örülj!'"
                                            (Stendhal: A pármai kolostor, ford.: Illés Endre)

     Visszatérve a jelenbe, úgy érzem én is a végtelen, csekély értelmű tömegben elvegyülve masírozok, habár "rettenthetetlen", az nem vagyok.

Petri-leletek

2014. 01. 21.

I.

      A közönséges ember szinte kötelességszerűen hisz valamiben. Így neveltek bennünket. Nem könnyű ezzel szakítani, ahogy Petri tette pl. a József Attila nyomán írt Duna-versében. József Attila a Duna menti népek összefogását képzeli el, s szent meggyőződése szerint ezen kellene munkálkodni. Ezzel szemben Petri így fejezi be versét:

Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő
nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.
De azért...! Én azt mondom, hogy NEM.
Hagyjunk már végre föl a reménnyel.
Lehet élni hit és perspektíva nélkül.
Már Horatius is megmondta: "Carpe diem!"
Vagyis éljünk egyik napról a másikra.
Jövő nincs.

A teljes vers

II. Közbevetés

     Hasonlóképpen volt pesszimista Szüllő Géza, a felvidéki politikus. Márai Sándor nemrég publikált könyvében olvashatunk erről: „… a népek a becsület fogalmát inkább csak olvasókönyveikben tanítgatják, de a gyakorlatban mindig meztelen életérdekeiknek engedelmeskednek, akár becsületesek ezek az érdekek, akár becstelenek.” (Hallgatni akartam, 2013, 84. o.)

III.

     Az Éjszaka c. Petri-versben is felfedezhetők József Attila motívumai. Vö.: Külvárosi éj.

Éjszaka

1

A vizes járdák
rücskein most a holdfény
senkinek csillan.
Megvilágít
mogorva
Háztartási Bolt-kirakatokat.

2

Fejed
mint egy szétrugott vekkeróra
kócos rugóival:
időtlenül hever.

A fej. A törzs.
A dúlt lepedő mosta két kontinenset
épphogy
összeköti a nyak.

     Az éjszaka rideg, ellenséges városi tája, Petrinél is a magányt, az elhagyatottságot fejezi ki. Az ember nélküli, elhanyagolt utcán, ahol még a bolt sem hívogató, megcsillan a holdfény a vizes járdán és a kirakatüvegen.
     A második rész egy fekvő emberi alak leírása. A fejet egy széttört ébresztőórához hasonlítja, vagyis az ember külső erő által tönkretett, elrontott szerkezet, tehetetlen áldozat. A fej és a törzs alig érintkezik, miként a földrészek. Azaz nemcsak az ember, de a világ is éppen ilyen töredezett, szétszakított, félhalott állapotban van.

Petri: Smiley reggelije (archív, 2015.06.21.)

Ó, ez a foszlós semmi!
Elomlik az ember szájában,
mint a tejeskalács.
Új év, új gyilkolások, cselszövések,
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek;
hiába becézik ma logisztikának:
kés, damil, hangtompítós pisztoly,
jégcsákány, cián –
ebben végződünk, mint körömben az ujj.
Egy „helyi” háborút kirobbantunk
a saját helyi érdekeink védelmében.
Hergelj fel pár száz hülye indiánt,
kicsit lövöldöznek, azt hiszik…
Aztán jön a hadsereg hernyótalpa.
Nem is olyan nagy baj,
egy kicsit éltek.
A külügy elhatárolja magát
(mellesleg tényleg nem emlékezik,
hogy mit is gondol tulajdonképpen,
mert közben a politikai mező
merőben átrendeződött.)
Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik,
szőlő szemez velem, vajgolyócskák,
friss füge Tuniszból,
piritós damasztszalvétában,
kávé illatozik.
Ülök a téliesített verandán,
kockás skót takaró vén térdemen.
Az ablakon át mókusokra látni,
fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak.
A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem!
Meg a tizenkét hamis útlevelem,
amit basztam leadni, amikor úgymond
bejöttem a hidegről.
Seggfejek. Van pár tízezer fontom.
Ez az én akcióm lesz. Senki
Sir Ez meg Az. Most majd meglátják.
Végre valamit majd jóvá teszek.
Mindig csak a parancsok, most
egy uram lesz, a lelkiismeret.
Nem ismerek
többé Istent, csak embert…
Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad!
Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek.
Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket,
majd azt hiszik, meghülyült az öreg,
nyilván lábába száradt az esze,
de ha adok ezer fontot, nesze, nesze!
Akkor lesz hálózat, infrastruktúra,
TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell,
dezinformátorok, kettős ügynökök,
szükséges áldozatként bájos kicsi nők,
és akkor elbánok akárkivel.
Miket is beszélek itt össze-vissza?
Hogy nem szégyellem magam?
Egy életen át áltattam magam.
De akkor legalább nem holmi eszmét
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt;
jóllehet akkor is áltattam magam,
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó,
így lettem odvas, szárazon koppanó dió.
És ez a reggeli is!
Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók!
Megposhadt a posírozott tojás is,
s az egykor pompás piritóskenyér,
mint vénember- vagy csecsemőtenyér,
a szilkében megikrásodott a méz.
És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész.
Az egész világ megpenészedett,
de alant forr valami, nem tudom,
hogy mi, vagy inkább nem akarom
tudni, mivelhogy nagyonis tudom.
No, jer hű Waltersem, sohasem vettelek
igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek,
ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult,
tolong a jelen, üres urna a múlt.
Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába,
elintézzük a könyvtárszobába’

John le Carre, www.libri.hu

     A vers 1994 márciusában jelent meg a Holmiban. A címben is szereplő George Smiley, titkosügynök John le Carré regényeiben szerepel. A nyugdíjba vonult hős reggelije közben meditál az ügynökök szerepéről általában, majd új akciót tervez, de most már csak a saját lelkiismeretére hallgatva. Ugyanakkor érzi, hogy tevékenysége hiábavaló lenne. A kétségbeesetten kapkodó Smileyban Petri félig-meddig önarcképét festette meg. Drámai monológ, mely azért mulatságos, mert egyforma súllyal esik latba a szakáll és a hangtompítós pisztoly.

     Érdekes  az egyik sora: "alant forr valami". Petri jó jósnak bizonyult 1994-ben.