Karl Kraus, wikipedia
Az Ehrlichstraße 24-et messze elkerülték a koldusok és a házalók. Itt házmesterkedett ugyanis Benedikt Pfaff, a nyugdíjas rendőr, aki megfigyelőrendszert épített ki, hogy távol tartsa a háztól a nemkívánatos személyeket. Akit elkapott, azt félholtra verte. Egyszer Kiennek is nekitámadt: „Te moslék szarházi, viszlek az őrszobára!” (K, 89) Szerencsére minden tisztázódott. Ettől kezdve Kien nagyobb összeggel dotálta a házmestert: fő a nyugalom. Pfaff nagyon erős volt, de a pénzt sem vetette meg.
Feleségét és lányát már agyonverte. Kiennek így szónokolt: „A nőket agyon kéne verni. Mind egy szálig. Én aztán ismerem őket. Most ötvenkilenc vagyok. Huszonhárom évig voltam nős. Majd a fele az életemnek. Furt csak az asszonnyal. Ismerem én a fehérnépet. Bűnöző egytől egyig. Tessék csak összeszámolni a mérgezéseket, a professzor úrnak van elég könyve, azon láthassa. A fehérnép gyáva. Én csak tudom. Ha például nekem odamond valaki valamit, egyszerűen behúzok neki egyet, hogy hóttig nem felejti el. Te szarházi, mondom, te nyomorult, még te merészelsz? Próbálja meg ezt a fehérnéppel. Rögvest eliszkol, lefogadom az öklömbe, pedig az ér valamit, ide süssön. Egy fehérnépnek mondhatok én, amit akarok, az ugyan meg se moccan. Hogy mért nem moccan? Mert begyullad! És mért gyullad be? Mert gyáva!” (K, 118)
Jellemző, hogy a betegen fekvő Kien, történelmi ismereteit felhasználva igyekszik meghatározni a Pfaff-jelenséget. Boldog, ha valamit valahova be tud sorolni. Így válik számára érthetővé a világ: „Kient határtalan lelkesedés öntötte el. A házmester zsoldos, mi is lenne más? Tömzsi alakja, megsemmisítő hangja, aranyon vett hűsége, vakmerősége, amely semmitől, még a nőktől sem retten vissza, üres hetvenkedése, melldöngetése – a megtestesült zsoldos!
Ettől kezdve már nem rettegett az ököltől. Csak egy jól ismert történelmi figura ült mellette. Tudta róla, mi fán, s azt is mire termett. Hajmeresztő ostobasága érthetővé vált. Viselkedése is olyan, amilyen egy zsoldoshoz illik. (…) hogy felülkerekedjünk valakin, elegendő történelmileg besorolni.” (K, 121)
A zsoldos múlt vagy jelen? Ártalmatlan árnykép vagy fenyegető valóság? Idézzük fel Canetti életre szóló élményét, 1927. júl. 15-ét! A rendőrattakot, a véres pénteket, mely előre vetítette a fasizmust! (1) Hanuschek így foglalta össze Karl Kraus leírását a történtekről:
„A rendőrök válogatás nélkül lőttek a nézelődők csoportjára, tekintet nélkül arra, hogy ott nők és gyerekek is álltak. Lőttek a tűzoltókocsira és az ideiglenesen felállított elsősegélyhelyekre. Letartóztatták, megkínozták, karddal ütötték a menekülőket, utánuk lőttek, akár tüntetők voltak, akár nem. Egy rendőr lelőtt a Német Népszínház előtti állványon kíváncsiskodó tizenöt éves fiút.” Majd Ernst Fischer szavaival folytatja: „… célbalövés mocskos, gyalázkodó szavak, nevetés közepette, míg testét szét nem lőtték. A fiú bukfencezve legurult, deszkáról deszkára, s a flaszteren a gyenge hús- és vércsomó szétloccsant.” (2) Megjegyzendő, hogy Karl Kraus volt az egyetlen, aki – más módot nem találva – plakátokon szólította fel lemondásra a 90 ember haláláért felelős Johann Schober rendőrkapitányt.
Kraus éppen ezzel vívta ki Canetti csodálatát: „Magányos hőstett volt ez, Karl Kraus volt az egyetlen ismert személyiség, aki ilyesmire vállalkozott, holott Bécsben szép számmal akadtak hírességek, de ezek vagy nem óhajtottak nyíltan kiállni az áldozatokért, vagy éppenséggel nem akarták nevetségessé tenni magukat, egyedül Karl Krausnak volt mersze felháborodni. Ezekben a napokban egyedül az õ plakátjai tartották bennem a lelket. Egyik plakáttól a másikhoz mentem, megálltam mindegyik előtt, és úgy éreztem, ami igazságosság létezik a földön, az mind Karl Kraus nevének betűibe költözött.” (3)
Nota bene: Schober rendőrkapitány is parancsra cselekedett. Hivatali szobájának mélyére rejtőzve Ignaz Seipel kancellár utasította Schobert a demonstráció leverésére: „Kíméletlenül!” 1929-ben Schober lett a kancellár.
Mivel a múltban szabadon járhatunk-kelhetünk, idézzük fel most a mozgalmas 1934-es évet! Miután Dollfuß diktatúrát vezetett be (parlament feloszlatása, pártok betiltása), s leverte a Schutzbund (munkásszervezet) felkelőit. Kraus most bírálta a felkelőket: későn jöttek, kevesen voltak, nem volt jól megszervezve. Canetti szemében egy bálvány dőlt le! Ráadásul Kraus látott Dollfußban valami kis pozitívumot, természetesen Hitler ellenében. De Dollfuß nem volt alternatíva, csak „előzmény”. A nácik még ebben az évben megölték.
Visszatérve a regényre, ott hagytuk abba, hogy Pfaff kétségtelenül zsoldos volt. Azt szolgálta, akitől hasznot remélt. Míg Kien az utcán hányódott-vetődött, Pfaff beköltözött Thereséhez. Összepasszoltak.
Jegyzetek:
- Hans Christoph Buch terjedelmes cikket írt a „Die Welt”-ben az erőszak jelenlétéről a posztmodern társadalomban, ahol nincs ideológiai bizonyosság, mindenki áldozatnak, vesztesnek érzi magát, s ez agresszivitást hív elő. Nem beszélve a háborúkról s a válságövezetekről. (2020. 08. 25.)
1. Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 138.o.
2. Uo.: 141
3. Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, old. ford.: Halasi Zoltán
