Az erőszak bűvöletében (Canetti: Káprázat 6)

     Karl Kraus, wikipedia

     Az Ehrlichstraße 24-et messze elkerülték a koldusok és a házalók. Itt házmesterkedett ugyanis Benedikt Pfaff, a nyugdíjas rendőr, aki megfigyelőrendszert épített ki, hogy távol tartsa a háztól a nemkívánatos személyeket. Akit elkapott, azt félholtra verte. Egyszer Kiennek is nekitámadt: „Te moslék szarházi, viszlek az őrszobára!” (K, 89) Szerencsére minden tisztázódott. Ettől kezdve Kien nagyobb összeggel dotálta a házmestert: fő a nyugalom. Pfaff nagyon erős volt, de a pénzt sem vetette meg. 

     Feleségét és lányát már agyonverte. Kiennek így szónokolt: „A nőket agyon kéne verni. Mind egy szálig. Én aztán ismerem őket. Most ötvenkilenc vagyok. Huszonhárom évig voltam nős. Majd a fele az életemnek. Furt csak az asszonnyal. Ismerem én a fehérnépet. Bűnöző egytől egyig. Tessék csak összeszámolni a mérgezéseket, a professzor úrnak van elég könyve, azon láthassa. A fehérnép gyáva. Én csak tudom. Ha például nekem odamond valaki valamit, egyszerűen behúzok neki egyet, hogy hóttig nem felejti el. Te szarházi, mondom, te nyomorult, még te merészelsz? Próbálja meg ezt a fehérnéppel. Rögvest eliszkol, lefogadom az öklömbe, pedig az ér valamit, ide süssön. Egy fehérnépnek mondhatok én, amit akarok, az ugyan meg se moccan. Hogy mért nem moccan? Mert begyullad! És mért gyullad be? Mert gyáva!” (K, 118) 

     Jellemző, hogy a betegen fekvő Kien, történelmi ismereteit felhasználva igyekszik meghatározni a Pfaff-jelenséget. Boldog, ha valamit valahova be tud sorolni. Így válik számára érthetővé a világ:        „Kient határtalan lelkesedés öntötte el. A házmester zsoldos, mi is lenne más? Tömzsi alakja, megsemmisítő hangja, aranyon vett hűsége, vakmerősége, amely semmitől, még a nőktől sem retten vissza, üres hetvenkedése, melldöngetése – a megtestesült zsoldos!

     Ettől kezdve már nem rettegett az ököltől. Csak egy jól ismert történelmi figura ült mellette. Tudta róla, mi fán, s azt is mire termett. Hajmeresztő ostobasága érthetővé vált. Viselkedése is olyan, amilyen egy zsoldoshoz illik. (…) hogy felülkerekedjünk valakin, elegendő történelmileg besorolni.” (K, 121) 

     A zsoldos múlt vagy jelen? Ártalmatlan árnykép vagy fenyegető valóság? Idézzük fel Canetti életre szóló élményét, 1927. júl. 15-ét! A rendőrattakot, a véres pénteket, mely előre vetítette a fasizmust! (1) Hanuschek így foglalta össze Karl Kraus leírását a történtekről: 

     „A rendőrök válogatás nélkül lőttek a nézelődők csoportjára, tekintet nélkül arra, hogy ott nők és gyerekek is álltak. Lőttek a tűzoltókocsira és az ideiglenesen felállított elsősegélyhelyekre. Letartóztatták, megkínozták, karddal ütötték a menekülőket, utánuk lőttek, akár tüntetők voltak, akár nem. Egy rendőr lelőtt a Német Népszínház előtti állványon kíváncsiskodó tizenöt éves fiút.” Majd Ernst Fischer szavaival folytatja: „… célbalövés mocskos, gyalázkodó szavak, nevetés közepette, míg testét szét nem lőtték. A fiú bukfencezve legurult, deszkáról deszkára, s a flaszteren a gyenge hús- és vércsomó szétloccsant.” (2) Megjegyzendő, hogy Karl Kraus volt az egyetlen, aki – más módot nem találva – plakátokon szólította fel lemondásra a 90 ember haláláért felelős Johann Schober rendőrkapitányt. 

     Kraus éppen ezzel vívta ki Canetti csodálatát: „Magányos hőstett volt ez, Karl Kraus volt az egyetlen ismert személyiség, aki ilyesmire vállalkozott, holott Bécsben szép számmal akadtak hírességek, de ezek vagy nem óhajtottak nyíltan kiállni az áldozatokért, vagy éppenséggel nem akarták nevetségessé tenni magukat, egyedül Karl Krausnak volt mersze felháborodni. Ezekben a napokban egyedül az õ plakátjai tartották bennem a lelket. Egyik plakáttól a másikhoz mentem, megálltam mindegyik előtt, és úgy éreztem, ami igazságosság létezik a földön, az mind Karl Kraus nevének betűibe költözött.” (3) 

     Nota bene: Schober rendőrkapitány is parancsra cselekedett. Hivatali szobájának mélyére rejtőzve Ignaz Seipel kancellár utasította Schobert a demonstráció leverésére: „Kíméletlenül!” 1929-ben Schober lett a kancellár. 

     Mivel a múltban szabadon járhatunk-kelhetünk, idézzük fel most a mozgalmas 1934-es évet! Miután Dollfuß diktatúrát vezetett be (parlament feloszlatása, pártok betiltása), s leverte a Schutzbund (munkásszervezet) felkelőit. Kraus most bírálta a felkelőket: későn jöttek, kevesen voltak, nem volt jól megszervezve. Canetti szemében egy bálvány dőlt le! Ráadásul Kraus látott Dollfußban valami kis pozitívumot, természetesen Hitler ellenében. De Dollfuß nem volt alternatíva, csak „előzmény”. A nácik még ebben az évben megölték. 

     Visszatérve a regényre, ott hagytuk abba, hogy Pfaff kétségtelenül zsoldos volt. Azt szolgálta, akitől hasznot remélt. Míg Kien az utcán hányódott-vetődött, Pfaff beköltözött Thereséhez. Összepasszoltak.

Jegyzetek: 

- Hans Christoph Buch terjedelmes cikket írt a „Die Welt”-ben az erőszak jelenlétéről a posztmodern társadalomban, ahol nincs ideológiai bizonyosság, mindenki áldozatnak, vesztesnek érzi magát, s ez agresszivitást hív elő. Nem beszélve a háborúkról s a válságövezetekről. (2020. 08. 25.) 

1. Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 138.o. 

2. Uo.: 141 

3. Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, old. ford.: Halasi Zoltán

Kehlmann, időzítve

    „Amit hallunk, abból semmit se kell elhinni, amit látunk, abból is csak a felét.”, mondja, ezúttal igazat szólva, egy őrült Poe novellájában. A betegek hatalmukba kerítették az elmegyógyintézetet, az orvosaikat bezárták. A látogatónak erről fogalma sincs, csak fokozatosan ébred tudatára, hogy minden nemcsak másként, hanem fordítva van.

     Persze ne gondoljuk, hogy Kehlmann állításai is ellentmondanak a józan észnek. Éppen ellenkezőleg: mélységes aggodalom és szeretet árad szavaiból. Megkapta ugyanis az Osztrák Ipartestület Anton Wildgans-díját, s ez alkalomból beszédet mondott Bécsben.
     A jó szónoknak van mondanivalója, stílusérzéke, s hatásosan tudja felépíteni beszédét. Kehlmann személyes vallomással kezdi: mi köti őt Ausztriához? Minden. Apja bécsi születésű, ő maga hat éves korától Bécsben élt, itt tanult, az egyetemet is itt végezte. Itt jelent meg első könyve. Itt mutatják be színdarabjait. S külön kiemeli az osztrák irodalom különleges hatását: Nestroy humorát, Schnitzler dialógusainak zenéjét, Musil és Doderer nyelvi erejét, Karl Kraus tökéletesre csiszolt dühét, Georg Kreisler költészetének álomsötét színét. (Mindez válasz arra az alig titkolt szemrehányásra, miszerint Kehlmann nem osztrák.)

     Karl Kraustól ezt idézi: „Ausztria a világvége kísérleti állomása.” 1914 júniusából való ez az idézet, még a hadüzenet előttről. A történelem sodra azóta sem csillapodik. Ugyanis Kehlmann ifjúságára rávetült Kurt Waldheim és Jörg Haider kettős árnyéka. Waldheim mint SA-lovastiszt vett részt a világháborúban. Egy 88-as jelentés szerint nem volt háborús bűnös, de tudott az emberellenes cselekedetekről. Haider, Strache elődje, a szélsőjobbos FPÖ politikusa volt. Vezetésével a párt 1999-ben a második legtöbb szavazatot szerezte meg, és Schüssel (ÖVP) vele alapított koalíciót, mely 2007-ig állt fenn.
     Mikor másoknak, amerikaiaknak, angoloknak, magyaroknak, olaszoknak és lengyeleknek gondot okoz a nyugati demokrácia széthullása, Kehlmann néha automatikusan ezt válaszolja: „Ezt ismerem, osztrák vagyok.” Törzsi szemléletnek (Tribalism) nevezi ezt a világszerte pusztító jelenséget. A törzsi szemlélet azt jelenti, hogy akkor is a saját pártomra szavazok, ha nem értek vele egyet. A "tábort" egyben kell tartani.
     Kehlmann hozzáteszi, hogy tulajdonképpen sosem akart politizálni. Beckett, Borges és Nabokov voltak a példaképei, akik sosem nyilatkoztak napi politikai kérdésekről. Most úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, mert a demokrácia veszélyben van. Különösen Ausztriában. S noha a politikusok azt mondják, a legfőbb instancia a választások eredménye, ez nem igaz. Van még egy sokkal fontosabb: az utókor ítélete. Ezért szólítja meg a kancellárt, vajon van-e sejtelme arról, hogyan fog róla ítélkezni az utókor, amikor alkancellárja neonáci, s belügyminisztere a parlamentáris rendszert, a jogállamiságot és a sajtószabadságot nyíltan megveti? S olyan alakok veszik körül, akiknek arcátlan közönségessége tökreteszi az általuk betöltött hivatal méltóságát?
     Ez az ország megérdemli, hogy az osztrákok által kitüntetett osztrák író elmondja azt, amit szeretett volna elkerülni, s amit mégsem szabad elhallgatnia.

     (A beszéd május 15-én hangzott el, 16-án jelent meg a DerStandardban. A leleplező videóról szóló első híradás 17-én este volt olvasható a Spiegelben, ill. a Süddeutsche Zeitungban.)

További írásaim Kehlmannról: 1. Kehlmanniádák - 2. Egy utószó... 3. "... az asztalon egy jegyzetfüzet hever." 4. A Beerholm-illúzió )