„Amit hallunk, abból semmit se kell elhinni, amit látunk, abból is csak a felét.”, mondja, ezúttal igazat szólva, egy őrült Poe novellájában. A betegek hatalmukba kerítették az elmegyógyintézetet, az orvosaikat bezárták. A látogatónak erről fogalma sincs, csak fokozatosan ébred tudatára, hogy minden nemcsak másként, hanem fordítva van.
Persze ne gondoljuk, hogy Kehlmann állításai is ellentmondanak a józan észnek. Éppen ellenkezőleg: mélységes aggodalom és szeretet árad szavaiból. Megkapta ugyanis az Osztrák Ipartestület Anton Wildgans-díját, s ez alkalomból beszédet mondott Bécsben.
A jó szónoknak van mondanivalója, stílusérzéke, s hatásosan tudja felépíteni beszédét. Kehlmann személyes vallomással kezdi: mi köti őt Ausztriához? Minden. Apja bécsi születésű, ő maga hat éves korától Bécsben élt, itt tanult, az egyetemet is itt végezte. Itt jelent meg első könyve. Itt mutatják be színdarabjait. S külön kiemeli az osztrák irodalom különleges hatását: Nestroy humorát, Schnitzler dialógusainak zenéjét, Musil és Doderer nyelvi erejét, Karl Kraus tökéletesre csiszolt dühét, Georg Kreisler költészetének álomsötét színét. (Mindez válasz arra az alig titkolt szemrehányásra, miszerint Kehlmann nem osztrák.)
Karl Kraustól ezt idézi: „Ausztria a világvége kísérleti állomása.” 1914 júniusából való ez az idézet, még a hadüzenet előttről. A történelem sodra azóta sem csillapodik. Ugyanis Kehlmann ifjúságára rávetült Kurt Waldheim és Jörg Haider kettős árnyéka. Waldheim mint SA-lovastiszt vett részt a világháborúban. Egy 88-as jelentés szerint nem volt háborús bűnös, de tudott az emberellenes cselekedetekről. Haider, Strache elődje, a szélsőjobbos FPÖ politikusa volt. Vezetésével a párt 1999-ben a második legtöbb szavazatot szerezte meg, és Schüssel (ÖVP) vele alapított koalíciót, mely 2007-ig állt fenn.
Mikor másoknak, amerikaiaknak, angoloknak, magyaroknak, olaszoknak és lengyeleknek gondot okoz a nyugati demokrácia széthullása, Kehlmann néha automatikusan ezt válaszolja: „Ezt ismerem, osztrák vagyok.” Törzsi szemléletnek (Tribalism) nevezi ezt a világszerte pusztító jelenséget. A törzsi szemlélet azt jelenti, hogy akkor is a saját pártomra szavazok, ha nem értek vele egyet. A "tábort" egyben kell tartani.
Kehlmann hozzáteszi, hogy tulajdonképpen sosem akart politizálni. Beckett, Borges és Nabokov voltak a példaképei, akik sosem nyilatkoztak napi politikai kérdésekről. Most úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, mert a demokrácia veszélyben van. Különösen Ausztriában. S noha a politikusok azt mondják, a legfőbb instancia a választások eredménye, ez nem igaz. Van még egy sokkal fontosabb: az utókor ítélete. Ezért szólítja meg a kancellárt, vajon van-e sejtelme arról, hogyan fog róla ítélkezni az utókor, amikor alkancellárja neonáci, s belügyminisztere a parlamentáris rendszert, a jogállamiságot és a sajtószabadságot nyíltan megveti? S olyan alakok veszik körül, akiknek arcátlan közönségessége tökreteszi az általuk betöltött hivatal méltóságát?
Ez az ország megérdemli, hogy az osztrákok által kitüntetett osztrák író elmondja azt, amit szeretett volna elkerülni, s amit mégsem szabad elhallgatnia.
(A
beszéd május 15-én hangzott el, 16-án jelent meg a DerStandardban. A
leleplező videóról szóló első híradás 17-én este volt olvasható a Spiegelben, ill.
a Süddeutsche Zeitungban.)
További írásaim Kehlmannról: 1. Kehlmanniádák - 2. Egy utószó... 3. "... az asztalon egy jegyzetfüzet hever." 4. A Beerholm-illúzió )
