A Madách Színház Shakespeare Fesztiváljának keretében Takács Ferenc a Shakespeare-kultuszról
tartott előadást. Előrebocsátotta, hogy ünneprontó akar lenni, mint III. Richárd, persze nem olyan
mértékben.
Takács
Ferenc részletesen bemutatta, hogy vált az évszázadok során Shakespeare "félistenné",
akiről Petőfi kijelentette, hogy a "teremtés fele". Ugyanakkor megidézte
azokat is, akik merészeltek kritikai megjegyzéseket tenni a géniuszról.
*
Elsőként – bizonyára személyes élmény - felidézte
Ruttkay Kálmán alakját, aki az 50-es
években az akkori összkiadás utószavában a Periclesről
akarta megfogalmazni kifogásait, melyek sehogy se illettek a Shakespeare-ről szóló himnikus beszédbe.
Enyhítenie kellett a kritika élét a kívánalmaknak megfelelően. S amikor a BBC-sorozatban újra megjelent a Pericles, ismét Ruttkay Kálmán foglalta össze a tudnivalókat Shakespeare-nek erről a kevésbé sikerült művéről. A darab
gyengesége másoknak is feltűnt: Alexander Bernát így mentegette Shakespeare-t: "Egészen lehetetlen, hogy Shakespeare írta ezt a művet, ezt
mindenki láthatja, akár futólag olvassa, akár nagy figyelemmel tanulmányozza a
darabot. Semmi ehhez hasonlót Shakespeare nem írt és nem írhatott." (W. Sh.: Pericles, Ruttkay Kálmán
utószavából, 1986)
*
A véletlen jóvoltából 1978-ban Kecskeméten láttam a Periclést. Lenyűgöző
előadás volt. Ruszt József rendezése
varázsolta remekművé?
*
Nagyobb súllyal eshetett latba Shakespeare
megítélésében T. S. Eliot véleménye
a Hamletről. Eliot ítélete a Hamletről
lesújtó: „A darab nem Shakespeare remekműve;
ellenkezőleg, mindenképp művészi fiaskó." (T. S. Eliot: Káosz a rendben, 1981, ford.: Takács
Ferenc)
Mint műalkotást a Coriolanust,
illetve az Antonius és Kleopátrát
sokkal jobbnak tartja. De miért elhibázott a Hamlet? Mert "Hamlet az
ember olyan érzelem rabja, mely kifejezhetetlen, ugyanis túlcsordul a megjelenő
tényeken."
*
Érdekes ez a túlcsordulás-elmélet. Lehet,
hogy annak idején pont ezt élveztük Gábor
Miklós játékában? Amikor a fegyelmezett, fekete-fehér színészből kitör a
sötéten izzó indulat: „Látszik asszonyom?
Látszikot nem ismerek! És jön, egyik sor a másik után… Nem e sötétszín köntös,
jó anyám, sem a szokott gyászöltözet… ingerültségem horgai már belekapnak a
húsba, már ficánkol a hal, vagy inkább én ficánkolok, a vers ritmusa, a
jelentős mondatok, a sűrű kifejezések, a képek ellenállhatatlan ereje egyszerre
megfeszítik a zsinórt: elvesztem, a harc elkezdődött (…) a szavak váratlanul,
gyorsan támadnak rám, egy pillanatra sem lehetek hanyag, mert már ki is mondtam
őket, elszabadultak tőlem… „ (Gábor
Miklós: Tollal, 1968)
*
Előadásának
vége felé megenyhül az előadó, s Szabó
Magdát idézi:
"Valamikor
kislánykoromban megfogadtam, hogy ha egyszer sikerül eljutnom Stratfordba,
Shakespeare szülőhelyére, a templomba, ahol eltemették, letérdepelek sírja
előtt – hadd térdeljek már én is egyszer életemben, ahogy a máshitűek szoktak.…
Nem lehet leírni, mit érez az ember, ha ott áll a költő
templomában egy furcsa, nyakbodros, kifestett, kopasz, pufók férfi mellszobra
alatt, s a földön, a kripta tetején azt olvassa, hogy itt nyugszik az a költő,
aki a legnagyobb irodalmi élménye volt, s még holtában is átkot mond – sírja
felirata szerint – azokra, akik megzavarnák lenti nyugalmát. Csak állok, nagyon
buta képet vághatok, mert nagyon meg vagyok hatva. Még fenn a nap, rézsútos,
szelíd sugarak hullanak a hajamra. …
Most már magam vagyok, egészen egyedül. Letérdepelek,
kicsit nehezen, mert hiszen engem nem tanítottak térdepelni. Ráhajtom a
homlokomat a kezemre, s arra gondolok, nem tudom azt mondani magamban, hogy
„Szervusz, Vilmos!” Nem tudok mondani semmit. A perc súlyt és dimenziót kap,
pörögve hullni kezd, aztán megállapodik, s örökre megáll az időben az emlékek
között.
(Hullámok kergetése,
1963)