Nabokov kérdései

a.    

     Denis Scheck Kánonjának már a 26. része jelent meg a Die Weltben (2017.09.25.). Szerzőnk elhatározta, hogy bemutatja a világirodalom 100 művét, az ő kánonját.

     Ezen a héten Nabokov Lolitája került sorra. S vajon mi volt fontos Scheck számára Nabokov művészetében? Az, hogy örömét lelte a részletekben. Ám az olvasónak is különleges érzékkel kell rendelkeznie, hogy felfigyeljen a legkisebb részletekre, követni tudja a különféle utalásokat.

     A jó írónak Nabokov szerint olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint annak az embernek, aki gyufaszálakból felépíti a kölni dóm hasonmását.

     Nem szívesen lettem volna a Cornell Egyetemen tanító Nabokov hallgatója. A vizsgán ilyesfajta kérdéseket tett fel: "Milyenek voltak Emma Bovary kezei?" Vagy a leghíresebb: "Hogy hívták azt a normann lovagot, aki a Hamlet egyik szereplőjének vívómestere volt?"

b.

     Nabokov utolsó kérdése máig foglalkoztat, hisz micsoda véletlen egybeesés, éppen most láttam a drámát a Vígszínházban. Gábor Miklós Hamletje után csak Menszátor Attila vonzott be a színházba. (Tanítványom volt, "diákszínpadot" csináltunk együtt!)

      Minden Hamlet más. A mostani, ifj. Vidnyánszky Attilláé, nem habozó, töprengő, ám erejében bízó ifjú ember. Fölfedezi a gaztettet, s döbbenetében kalapáccsal ront be a porcelánboltba, nem kímélve a főbűnöst (Claudiust), az eszközembereket (Polonius, Rosencrantz, Guildenstern), a kiszolgáltatott Opheliát sem. A király, a dúsgazdag vállalkozó, egyre kétségbeesettebb lesz. Ma ilyen a világ: csak az erő szavát értik meg!

     Eszenyi Enikő, a rendező, felvonultatja modern eszközeit. A legfontosabb talán a szövegek ötvözése: Arany, Nádasdy, Forgách, József Attila. A Levegőt! Hajduk Károly előadásában összeszorította a szíveket.  Aztán zenekar a színpadon, olykor autó vagy terepjáró gördül be. Akrobatika. A nézők egy része is felmegy a színpadra, onnan figyelhetik a "patkányfogó" jelenetet. A 2. részben a színpad elején levő kis medencébe többen belevetik magukat. Fortinbras nő, elegáns üzletasszony. Miért is ne vegye át az országot, mely szinte felkínálkozik?

     A két sírásót is két színésznő játssza: Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera. Értük érdemes elzarándokolni a Vígszínházba, akármilyen szerep jut nekik.

     A vívómester neve nem hangzott el. Ha tudod, küldd el nekem, kedves, jó olvasóm!

Túlcsordul

     A Madách Színház Shakespeare Fesztiváljának keretében Takács Ferenc a Shakespeare-kultuszról tartott előadást. Előrebocsátotta, hogy ünneprontó akar lenni, mint III. Richárd, persze nem olyan mértékben.

     Takács Ferenc részletesen bemutatta, hogy vált az évszázadok során Shakespeare "félistenné", akiről Petőfi kijelentette, hogy a "teremtés fele". Ugyanakkor megidézte azokat is, akik merészeltek kritikai megjegyzéseket tenni a géniuszról.

*

     Elsőként – bizonyára személyes élmény - felidézte Ruttkay Kálmán alakját, aki az 50-es években az akkori összkiadás utószavában a Periclesről akarta megfogalmazni kifogásait, melyek sehogy se illettek a Shakespeare-ről szóló himnikus beszédbe. Enyhítenie kellett a kritika élét a kívánalmaknak megfelelően. S amikor a BBC-sorozatban újra megjelent a Pericles, ismét Ruttkay Kálmán foglalta össze a tudnivalókat Shakespeare-nek erről a kevésbé sikerült művéről. A darab gyengesége másoknak is feltűnt:  Alexander Bernát így mentegette Shakespeare-t: "Egészen lehetetlen, hogy Shakespeare írta ezt a művet, ezt mindenki láthatja, akár futólag olvassa, akár nagy figyelemmel tanulmányozza a darabot. Semmi ehhez hasonlót Shakespeare nem írt és nem írhatott." (W. Sh.: Pericles, Ruttkay Kálmán utószavából, 1986)

*

     A véletlen jóvoltából 1978-ban Kecskeméten láttam a Periclést. Lenyűgöző előadás volt. Ruszt József rendezése varázsolta remekművé?

*

     Nagyobb súllyal eshetett latba Shakespeare megítélésében T. S. Eliot véleménye a Hamletről. Eliot ítélete a Hamletről lesújtó: „A darab nem Shakespeare remekműve; ellenkezőleg, mindenképp művészi fiaskó." (T. S. Eliot: Káosz a rendben, 1981, ford.: Takács Ferenc) Mint műalkotást a Coriolanust, illetve az Antonius és Kleopátrát sokkal jobbnak tartja. De miért elhibázott a Hamlet? Mert "Hamlet az ember olyan érzelem rabja, mely kifejezhetetlen, ugyanis túlcsordul a megjelenő tényeken."

*

     Érdekes ez a túlcsordulás-elmélet. Lehet, hogy annak idején pont ezt élveztük Gábor Miklós játékában? Amikor a fegyelmezett, fekete-fehér színészből kitör a sötéten izzó indulat: „Látszik asszonyom? Látszikot nem ismerek! És jön, egyik sor a másik után… Nem e sötétszín köntös, jó anyám, sem a szokott gyászöltözet… ingerültségem horgai már belekapnak a húsba, már ficánkol a hal, vagy inkább én ficánkolok, a vers ritmusa, a jelentős mondatok, a sűrű kifejezések, a képek ellenállhatatlan ereje egyszerre megfeszítik a zsinórt: elvesztem, a harc elkezdődött (…) a szavak váratlanul, gyorsan támadnak rám, egy pillanatra sem lehetek hanyag, mert már ki is mondtam őket, elszabadultak tőlem… „ (Gábor Miklós: Tollal, 1968)

*

     Előadásának vége felé megenyhül az előadó, s Szabó Magdát idézi:  

     "Valamikor kislánykoromban megfogadtam, hogy ha egyszer sikerül eljutnom Stratfordba, Shakespeare szülőhelyére, a templomba, ahol eltemették, letérdepelek sírja előtt – hadd térdeljek már én is egyszer életemben, ahogy a máshitűek szoktak.…

     Nem lehet leírni, mit érez az ember, ha ott áll a költő templomában egy furcsa, nyakbodros, kifestett, kopasz, pufók férfi mellszobra alatt, s a földön, a kripta tetején azt olvassa, hogy itt nyugszik az a költő, aki a legnagyobb irodalmi élménye volt, s még holtában is átkot mond – sírja felirata szerint – azokra, akik megzavarnák lenti nyugalmát. Csak állok, nagyon buta képet vághatok, mert nagyon meg vagyok hatva. Még fenn a nap, rézsútos, szelíd sugarak hullanak a hajamra. …

     Most már magam vagyok, egészen egyedül. Letérdepelek, kicsit nehezen, mert hiszen engem nem tanítottak térdepelni. Ráhajtom a homlokomat a kezemre, s arra gondolok, nem tudom azt mondani magamban, hogy „Szervusz, Vilmos!” Nem tudok mondani semmit. A perc súlyt és dimenziót kap, pörögve hullni kezd, aztán megállapodik, s örökre megáll az időben az emlékek között. (Hullámok kergetése, 1963)