Nabokov kérdései

a.    

     Denis Scheck Kánonjának már a 26. része jelent meg a Die Weltben (2017.09.25.). Szerzőnk elhatározta, hogy bemutatja a világirodalom 100 művét, az ő kánonját.

     Ezen a héten Nabokov Lolitája került sorra. S vajon mi volt fontos Scheck számára Nabokov művészetében? Az, hogy örömét lelte a részletekben. Ám az olvasónak is különleges érzékkel kell rendelkeznie, hogy felfigyeljen a legkisebb részletekre, követni tudja a különféle utalásokat.

     A jó írónak Nabokov szerint olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint annak az embernek, aki gyufaszálakból felépíti a kölni dóm hasonmását.

     Nem szívesen lettem volna a Cornell Egyetemen tanító Nabokov hallgatója. A vizsgán ilyesfajta kérdéseket tett fel: "Milyenek voltak Emma Bovary kezei?" Vagy a leghíresebb: "Hogy hívták azt a normann lovagot, aki a Hamlet egyik szereplőjének vívómestere volt?"

b.

     Nabokov utolsó kérdése máig foglalkoztat, hisz micsoda véletlen egybeesés, éppen most láttam a drámát a Vígszínházban. Gábor Miklós Hamletje után csak Menszátor Attila vonzott be a színházba. (Tanítványom volt, "diákszínpadot" csináltunk együtt!)

      Minden Hamlet más. A mostani, ifj. Vidnyánszky Attilláé, nem habozó, töprengő, ám erejében bízó ifjú ember. Fölfedezi a gaztettet, s döbbenetében kalapáccsal ront be a porcelánboltba, nem kímélve a főbűnöst (Claudiust), az eszközembereket (Polonius, Rosencrantz, Guildenstern), a kiszolgáltatott Opheliát sem. A király, a dúsgazdag vállalkozó, egyre kétségbeesettebb lesz. Ma ilyen a világ: csak az erő szavát értik meg!

     Eszenyi Enikő, a rendező, felvonultatja modern eszközeit. A legfontosabb talán a szövegek ötvözése: Arany, Nádasdy, Forgách, József Attila. A Levegőt! Hajduk Károly előadásában összeszorította a szíveket.  Aztán zenekar a színpadon, olykor autó vagy terepjáró gördül be. Akrobatika. A nézők egy része is felmegy a színpadra, onnan figyelhetik a "patkányfogó" jelenetet. A 2. részben a színpad elején levő kis medencébe többen belevetik magukat. Fortinbras nő, elegáns üzletasszony. Miért is ne vegye át az országot, mely szinte felkínálkozik?

     A két sírásót is két színésznő játssza: Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera. Értük érdemes elzarándokolni a Vígszínházba, akármilyen szerep jut nekik.

     A vívómester neve nem hangzott el. Ha tudod, küldd el nekem, kedves, jó olvasóm!

Shakespeare: A velencei kalmár / Pesti Színház

2016. 03. 09.

     Legtöbbször nem nevezik nevén. Így szólítják: zsidó! Mennyi megvetés van a hangsúlyban. Mintha nem is ember volna. Hiába mondja Shylock:

                    „A barátod szeretnék lenni és
                     Elfelejteni, ahogy megaláztál…”

                                                               *

      A problémaszínműnek nevezett színdarabot 1596-ban írta Shakespeare. Túl volt már a Rómeó és Júlián és a Szentivánéji álmon. (Mindkettő 1595) Fiorentino novelláskötetében talált rá a „gonosz uzsorás” történetére. A titokzatos tartalmú ládikák meséje a Gesta Romanorumból került ide, a lányszöktetés pedig Marlowe A máltai zsidó c. darabjából (1589). De még Rodrigo Lopeznek, a királynő orvosának a sorsa is hozzájárult a mű keletkezéséhez. (Lopez kikeresztelkedett zsidó volt, megrágalmazták, felnégyelték. Shakespeare a 4. felvonásban utal rá. Lopez - Lupus - Farkas)

     A velencei kalmár cím Antonióra vonatkozik. Az ő hajói járják a tengert. Ő lesz Bassaniónak a kezese. Shylock csupán az „uzsorás”, aki pénzt ad, kamatostul visszaköveteli. Kétségtelenül nagy formátumú egyéniség, s ezért gondolják sokan, hogy ő lenne a kalmár. Övé a legdrámaibb sors. A megtűrt, megalázott, de nélkülözhetetlen. Gyűjti a pénzt, de titokban ő is szeretne eljutni az emberi méltóságnak arra a fokára, amit a többiek élveznek. Erre nincs sok remény, mert mint kiderül, gyűlöli Antoniót:

                       „Hitetlennek és vérebnek neveztél
                        És leköpted zsidó kaftánomat…
                        …
                        Most pénz kell neked.
                        Mit mondjak erre? Ne ezt válaszoljam:
                        Van egy kutyának pénze?”

      Antonio sem rejti véka alá véleményét:

                        „Kutya vagy – mondanám most is örömmel
                          S megrúgnálak, leköpnélek megint…”

      Meg is tenné a nem éppen tapintatos ifjú, ha nem éppen most kérne nem kevés pénzt Shylocktól, akinek lelke mélyén – a gyűlölet mellett – ott van az a vágy is, hogy fogadják be:

                          „A barátod szeretnék lenni és
                           Elfelejteni, ahogy megaláztál…”
                                                (1. felvonás)
      Az ő „játékos” ötlete volt, hogy Antonio testéből egy font húst vághasson ki, ha az nem fizet időben. Antonio, hisz pénzre van szüksége, elfogadja ezt is. Maga Shylock, a zsidó, csak eszköz. A velenceieket feldühíti, hogy más a hite, szokása. (Öltözködésében nincs különbség. A Pesti Színházban a ruha nem jelzi a másságot. Shylock öltözéke a bankárok, hivatalnokok egyenruhája: öltöny, aktatáska. Sőt már Shakespeare-nél is így van: Portia a bíróságon nem tudja kitalálni, ki kicsoda. Othellónál másképpen van.) 

      Ugyanakkor éles szakadék választja el Shylockot lányától is. Jessica nem akar elkülönülni. Főleg akkor, ha az apjának csak a pénz és a takarékoskodás a fontos. Nem csoda, hogy megszökik. S ezzel nemcsak az érzelmi szálat vágja el, hanem az ékszereket is magával viszi. Ez utóbbi szinte jobban fáj Shylocknak, mint a lánya elvesztése. E két csapás (nota bene: keresztény részről) megkeményíti Shylock szívét. Ezért akarja mindenáron Antonio halálát.

      Férfidráma. Erőszakos jelenettel kezdődik az előadás. Fiatal férfiak lépnek a színre. Rátámadnak a fekete utcazenészre. (Ez megismétlődik a 2. rész elején is.) Féktelenség, cinizmus, erőszak jellemzi viselkedésüket. Ha szükséges, felvesznek valamiféle civilizált viselkedési formát. Mégis Portia tudja elvágni a gordiuszi csomót. Igaz, férfiruhát kell öltenie, hogy ez sikerüljön.

      Az izgalom a tetőfokára hág, amikor elkövetkezik az ítélkezés. Portia ravasz bíró, szinte észrevétlenül veszi át az irányítást. Míg Antoniót megmenti, addig Shylockot teljesen megsemmisíti. A hitétől fosztja meg. Újra érezzük a gyűlöletet. Nincs benne Shakespeare szövegében, hogy Shylockot megölik, de a rendező úgy érezte, hogy ez nagyon is lehetséges. Amint Arisztotelész írja:

      „… nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján.” (Poétika, 1974, 22. old)

                                                     *

      A végére minden elsimul. A gyűrűk titka is tisztázódik. (Harmadik szál.) A szereplők lassan visszasüllyednek a meseóceánba. Antonio beleszürkül a mindennapi életbe. Bassanio marad ugyanaz, aki volt, aranyifjú, akinek minden sikerül. Most már sose fog kifogyni erszényéből a pénz.

      Csupán Shylock görnyedt, mozdulatlan alakját, véres ingét látjuk a háttérben.

    
     Shylock: Kern András, Antonio: Stohl András, Bassanio: Telekes Péter, Portia: Bach Kata
     Rendezte: Valló Péter. Fordította Nádasdy Ádám, korábban Vas István. Az ő fordítását idéztem.

     Irodalom: Géher István: Shakespeare-olvasóköny (1993)

Nestroy Lumpáciusza - utóirattal

2014. 05. 19.

     Lumpáciusz Vagabundusz. Így ültette át Heltai Jenő magyarra Nestroy vígjátékának címét. (Eredetileg: Lumpazivagabundus) Ausztriában nagy népszerűségnek örvend ez a kis népszínmű vagy bohózat, melyet szerzője 1833-ban vetett papírra. Több film is készült belőle, színházi előadások sora vitte sikerre. S mi az oka annak, hogy ilyen nagy keletje van? Mert az emberi természetet mutatja be, hogy milyen szenvedélyek mozgatják az embert, s hogy vajon megváltozhat-e, megjavulhat-e Lumpáciusz Vagabundusz (a továbbiakban Lumpi), a rossz szellemnek a híve?

         Ugyanúgy kezdődik a mű, mint a Faust vagy Az ember tragédiája: valahol fent, Tündérországban, ahol figyelemmel kísérik az ember életét, megelégelik Lumpi tevékenységét. A különbség csupán annyi, hogy itt nem egy különleges hős (Faust, Ádám) képviseli az emberiséget, hanem egy asztalos, egy szabó és egy suszter. Kisemberek, akikből sok van, s mind szeretne boldog lenni, vagy legalábbis vidáman tönkremenni.

         A mű azt sugallja, hogy mindig van választási lehetőség! Mindig itt jár az emberek között Fortuna, Amorosa és Lumpi. Ha gyenge az ember, megfelelő módszerrel, pl. tisztítótűz, jó útra lehet téríteni. Persze jól tudja Nestroy, hogy hűségesek vagyunk rossz szenvedélyeinkhez, de mégis!! Harc indul az emberért. Valahol az égben Stellaris ül trónján, s a varázslók, tündérek panaszt tesznek Lumpi ellen, mert ez a rossz szellem eltéríti az ifjakat a rend útjáról, akik minden munkától menekülnek, játszanak, isznak, szerelmeskednek…

         Lumpi csupán Amorosától fél. Az igaz szerelem megvédi a tündért, az embert is a zülléstől. Az asztalos (Leim) megbecsüli azt, amit Fortunától kapott. Mesterségére is büszke: „Az emberek műveletlenek vidéken, mert tölgyfából vannak bútoraik, de nem ismerik a politúrt.” A szabó (Zwirn) szoknyabolond, úrhatnám polgár, könnyebb anyagból van, bár szeretetreméltó: „Engedje meg, hogy megcsókoljam szép kezét, s hogy a másik meg ne haragudjon, azt is.” A suszter (Knieriem) részeges. Várja a világvégét, s közben csodálkozik, hogyha túl sokat iszik, mindig ellopják tőle pénztárcáját.

         A közelmúltban az egyik német kulturális csatorna (3sat) vetítette a Lumpáciusz 1956-os, Franz Antel rendezte változatát. A legvadabb cimborát, a susztert, Paul Hörbiger játszotta, aki 1894-ben Budapesten született. Apja osztrák mérnök volt, aki itt dolgozott. Paul Hörbiger csak 1956-ban tíz filmben játszott. Nestroy művét először 1833-ban mutatta be a Theater an der Wien. Most pedig a Theater in der Josefstadt vitte színre.
                                                            (2011)

Utóirat: Lumpi a Vígszínházban

    Hogy a bécsiJosefstadtba nem is jutottunk el, ma már kevésbé fáj. Némileg kárpótolt érte a pesti Lipótváros Vígszínházának bemutatója. (2014. márc. 22.)

     Magyar szemmel néztük az előadást: a három, fedél nélküli csavargó az égiektől lehetőséget kapott arra, hogy felemelkedjen legalább a kispolgárság szintjére. Egyedül Gyalu képes „rendes” emberré válni. (Mert várják, bíznak benne, fogják a kezét!) A másik kettő, Csiriz és Cérna, visszazuhanna az ínségbe, a nincstelenségbe, ha nem segítené őket a nagylelkűség és a gyengéd erőszak.
     Az viszont már szörnyű lenne, ha mindenkinek ugyanazt jelentené a boldogság. Az uniformizált világ nevetséges és ugyanakkor ijesztő.
     (A neveket természetesen Heltai magyarította. Stohl András Cérna szerepében kiemelkedik a most halványabb együttesből.)
                                                                    *
      Ma, a sok eső után (máj. 19.) az egész utca szorgalmasan nyírja a füvet (én is), ahogy Eszenyi színpadán a megjavult polgárok.

Két színházi élmény

2015. 04. 12.    

                     

                                          „Az érzés elmúlik vagy megmarad.” (Brecht)

I.
      A legfrissebb élmény a költészetnapi műsor a Vígszínházban. Kedvesek voltak, igyekvőek, őszinték. A társulat tagjai olyan verseket választottak, amellyel személyesen szólhattak a közönséghez.

      Ahogy Harkányi Endre József Attila Reménytelenül c. versét elmondta, megrendítő volt. Hegedűs D. Gézának „vallott”, s igaza volt, egy ilyen verset nem lehet elharsogni, hatásosabb félve-remegve, mindenkinek külön-külön a fülébe súgni.

      S nem először: Vencel Vera! Arany János A rab gólya c. verse új életre kelt. Fesztbaum Béla Kántor Péter versét emelte fénybe:

          „ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
           de hát a beázott mennyezet, meg a repedések meg a fekete padló,
           az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
           igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
           előbb-utóbb majdcsak megveszi valaki…”
                                   (Levél anyámnak, a Köztünk maradjon c. kötetből, 2012). 

     Jóleső érzés volt a sokszínű összeállítást látni-hallgatni. Lukács Sándor saját versét mondta el. A humort Csőre Gábor képviselte, aki Móricz Zsigmond A török és a tehenek c. gyermekversét „játszotta el”. Előre figyelmeztette a közönséget, nehogy politikai jelentést tulajdonítson a versikének. Mégis (vagy éppen ezért) mindenki nagyon örült, amikor a kétbalkezes Mehemedet fölrúgták a tehenek.

II.
      A régen történtek, sokszor elevenebbek, mint a mostaniak. A Koldusopera 1965-ös előadása például sokszor jutott eszembe. Amikor annak idején, gimnazista koromban beültem a Madách Színház nézőterére, azt hittem a nyomor és az alvilág a múlté. (Nem így volt. Olvasd el talán Borbély Szilárd Nincstelenekjét vagy Barnás Ferenc A kilencedik c. regényét.) Az akkori előadás csupán mese volt, nagyon mulatságos, szórakoztató, mintegy illusztrációja a tankönyveknek.

      Azóta „belecsöppentünk” a kapitalizmusba, visszazuhanva az időben, s újra rólunk szól a mese. „Nyitott szemmel” tesszük meg az utat visszafelé:

            „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
                épp csak visszafelé!”
                                  (Illyés: Kháron ladikján)

                                                                  *

      A színháznak nem lehet más célja, minthogy ráismerjünk olyan jelenségekre, amelyeket amúgy is tudunk, s érezzük, hogy mások is így gondolkodnak, ugyanannál a poénnál nevetnek vagy szisszennek fel. Természetesen a színpadon a színész a legfontosabb: mosolya, hangsúlya, kisugárzása. A Koldusopera régi előadását mintha nem is rendező álmodta volna meg (Ádám Ottó). Pedig bármennyire is láthatatlan volt, az ő szerény ötlete lehetett, hogy Bicska Maxi csak úgy átsuhanjon a színen, s mi ámulva nézzük, mint a hírességeket szokás: ő volt Bicska Maxi. (A youtubon követhető.)

III.
      A második élmény tehát a Koldusopera a Vígszínházban. De hisz erről már el is mondtam a véleményemet: a színház közös élmény, a kimondás, a szembenézés helye. A mai színházban vaskosabb, durvább (igazabb?) minden, s a valóságban a politikusok rossz színészek, akik tehetségtelenül alakítják szerepüket: önmagukat adják, és ez borzasztó.

A régi előadásból: 

 

Érted szól a harang

2012. 03. 26.

1.

     A lovakat lelövik, ugye?

 

     A Vígszínházban láttam a főpróbáját péntek délelőtt. A színházi előadás előzménye Sydney Pollack filmje (1969). A Vígszínház átírta a művet magyar viszonyokra. A nézők hálásak, ha megszólítják őket. Észre sem vesszük, és mindannyian aktívan közreműködünk a színjátékban.

Napos délelőtt

2.

     Szabó István: Az ajtó

 

     Szabó István minden filmje személyes vallomás is. Gondoljunk csak a Bizalomra (1980), a Mephistóra (1981) vagy a Redl ezredesre (1985). Az ajtó is ilyen: vallomás a történelemről, s a történelem foglyáról, a kiszolgáltatott emberről. Szabó István képes filmvászonra vinni Szabó Magda regényének árnyalatokban és látomásokban gazdag világát. Hangsúlyozza a lényeget: itt ember és állat megmentéséről van szó (Évike, macskák és a két Viola). Valójában az a nagy titok, mit élt át a gyermek, és hogyan próbált úrrá lenni sorsán.

A Corvinban

 3.

     Áprily él!! 

     Halott könyvtár: ki nem kölcsönzött könyvek a Centrális Galériában. Itt „állították ki” azokat a könyveket, melyeket az utóbbi húsz évben nem kölcsönöztek ki az ELTE könyvtárából. Állítólag köztük van Áprily Lajos is. Vannak eleve halott könyvek, bár egy ideig rájuk irányult a figyelem, de Áprily versei élnek!!! Íme a bizonyíték:

Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved? 

Áprily lajos, sdt.sulinet.hu