Nabokov kérdései

a.    

     Denis Scheck Kánonjának már a 26. része jelent meg a Die Weltben (2017.09.25.). Szerzőnk elhatározta, hogy bemutatja a világirodalom 100 művét, az ő kánonját.

     Ezen a héten Nabokov Lolitája került sorra. S vajon mi volt fontos Scheck számára Nabokov művészetében? Az, hogy örömét lelte a részletekben. Ám az olvasónak is különleges érzékkel kell rendelkeznie, hogy felfigyeljen a legkisebb részletekre, követni tudja a különféle utalásokat.

     A jó írónak Nabokov szerint olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint annak az embernek, aki gyufaszálakból felépíti a kölni dóm hasonmását.

     Nem szívesen lettem volna a Cornell Egyetemen tanító Nabokov hallgatója. A vizsgán ilyesfajta kérdéseket tett fel: "Milyenek voltak Emma Bovary kezei?" Vagy a leghíresebb: "Hogy hívták azt a normann lovagot, aki a Hamlet egyik szereplőjének vívómestere volt?"

b.

     Nabokov utolsó kérdése máig foglalkoztat, hisz micsoda véletlen egybeesés, éppen most láttam a drámát a Vígszínházban. Gábor Miklós Hamletje után csak Menszátor Attila vonzott be a színházba. (Tanítványom volt, "diákszínpadot" csináltunk együtt!)

      Minden Hamlet más. A mostani, ifj. Vidnyánszky Attilláé, nem habozó, töprengő, ám erejében bízó ifjú ember. Fölfedezi a gaztettet, s döbbenetében kalapáccsal ront be a porcelánboltba, nem kímélve a főbűnöst (Claudiust), az eszközembereket (Polonius, Rosencrantz, Guildenstern), a kiszolgáltatott Opheliát sem. A király, a dúsgazdag vállalkozó, egyre kétségbeesettebb lesz. Ma ilyen a világ: csak az erő szavát értik meg!

     Eszenyi Enikő, a rendező, felvonultatja modern eszközeit. A legfontosabb talán a szövegek ötvözése: Arany, Nádasdy, Forgách, József Attila. A Levegőt! Hajduk Károly előadásában összeszorította a szíveket.  Aztán zenekar a színpadon, olykor autó vagy terepjáró gördül be. Akrobatika. A nézők egy része is felmegy a színpadra, onnan figyelhetik a "patkányfogó" jelenetet. A 2. részben a színpad elején levő kis medencébe többen belevetik magukat. Fortinbras nő, elegáns üzletasszony. Miért is ne vegye át az országot, mely szinte felkínálkozik?

     A két sírásót is két színésznő játssza: Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera. Értük érdemes elzarándokolni a Vígszínházba, akármilyen szerep jut nekik.

     A vívómester neve nem hangzott el. Ha tudod, küldd el nekem, kedves, jó olvasóm!

Nabokov két könyvéről

2010. 05. 01.

     Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov (1899, Szentpétervár – 1977, Montreux), nemesi származású orosz író, bár sok helyen élt, többek között Amerikában is. Ebből kifolyólag sokan szeretnék amerikainak átkeresztelni, hisz sok művét már angol nyelven vetette papírra. Nyugalmas, normális gyermekkora után a világ felfordult, s éppen ezért alkotja a Nabokov-művek lényegét a fenyegető irracionalizmus.

     Végzetes végjáték (az újabb kiadásban: Luzsin-védelem) 1930

     A regény a Luzsin-család boldogtalanságával kezdődik. Mint tudjuk az Anna Karenina első mondataiból, hogy minden család a maga módján boldogtalan. A fiúcska érzi, hogy amikor vége a nyárnak, valami „visszataszító, lehetetlen, elfogadhatatlan világ jön.” Az előérzet (történelmi távlatokban is) beteljesedett: osztálytársai „a vécén közös erőfeszítéssel megpróbálják a fejét a kagylóba hajlítani.” Vigaszt a 'puzzle' jelent, azt egyedül is lehet játszani. A sakk majd azért lesz végzetes, mert legalább ketten játsszák.
     A fordulópont: „amikor hirtelen kihunyt az egész világ, mintha elfordítottak volna egy kapcsolót, és a homályban csak egyetlen dolog világított volna fényesen: a sakk.” Nagy mérkőzése Turatival azt eredményezi, hogy az egész világ kísérteties sakkvilággá vált, amelyben neki védekeznie, menekülnie kell. Rettenetes a múltja, mely üldözi. Talán az a leggyötrőbb a mi korunkban is, hogy minden ismétlődik. Ki kell szállnia a játékból. Ez a megoldás.
     Lélektani regény, tudatregény, nagy dráma. A valóság foltokban van jelen. Impresszionista, asszociatív stílusa nagy élmény. Ízelítőül egy mondat: „Szállt a zene, az üres szobát elöntötte a fény, vöröslött a görögdinnye sebe…”

     Meghívás kivégzésre  (1938)

     Ez már csupa látomás, a börtönben játszódik (Nemcsak Dánia börtön.) Viszont a hős picike, törékeny testébe olyan lélek szorult, mellyel felveszi a harcot a rabtartóival. Kimondtam önmagamat, ki tudtam mondani önmagamat, hangoztatja boldogan Cincinnatus. (A római történelemben az ősi római egyszerűség és erkölcsiség mintaképe.) Bűne, hogy átlátszatlan: nem bocsátja át az idegen sugarakat az áttetsző lelkek világában. Mondani se kell nagyképűen (tanárosan), hogy Nabokov hősei a teljes elidegenedés és kiszolgáltatottság világában élnek. (Bár – csekélyke engedményként – minden szereplőnek van egy észrevehetetlen hasonmása, fantomja is, aki megteheti mindazt, amit az adott pillanatban hősünk tenni szeretne, de nem tehet. Pl.: Cincinnatus fantomja rálépett Rogyion [bak- és fokhagymaszagú, vörös szakállú börtönőr] arcára.)

     „Leéltem 30 évet a tapintható látomások közt, titkolva, hogy én élő és valódi vagyok.” – fakad ki Cincinnatus. Mindenki a börtönőre volt. Mindenünnen látszik az erőd. Nem véletlenül hasonlították ezt a művet Kafka regényeihez. Minden csak színjáték, sőt még a természeti jelenségek is: odakint „ízléssel színre vitt zivatar zúgott.” Anyjához így szól: „maga is csak olyan paródia.” Ne vegyük tőle rossz néven, először látta életében. Végtelenül humoros az a pók is, mely minden fejezetben/börtönben feltűnik. Mély értelmű Nabokov humora: „az ön fejére ráteszik a vörös cilindert” nem jelent mást, mint hogy önt lefejezik: „az előadást, holnap utánra tűzték ki.”= a kivégzés holnapután lesz.

     A kivégzésre való készülődés ünnepélyessége, szertartásossága összejátszásra utal. Az elítélteknek el kell ismerni bűnösségüket, el kell fogadni az ítéletet, akárcsak a kirakatperekben, végül is „Cincinnatus létezése alapvetően illegális.”

 
     A végén, hisz csak a tudatban zajlik az álarcosbál, közeleg az ébredés. Minden díszlet összedől, a kivégzés elmarad, ki kell szállnia a játékból, s Cincinnatus olyan lényekhez indul, akik hozzá hasonlóak.