Jekyll és Hyde az Operettben

 

      A skizofrénia nem ott kezdődik, amikor valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már. (Centauri) 

     Talán nem véletlen, hogy a musical-produkció címlapján meg sem említik Stevenson nevét. Az ő regénye alapján készült a színpadi előadás. Ennek az lehet az oka, hogy a musical olyan mértékben eltér a regénytől, hogy már alig lehet ráismerni az eredeti történetre. Ami megmaradt, az az átváltozás, a gyilkosságok, s végül a szörny/doktor halála. Persze végső kicsengésében a musical is ugyanazt mondja, mint a regény.

     Mi az új? Természetesen a zene, az énekszámok, a tánc, a látvány. Homonnay Zsolt (Jekyll és Hyde) viszi hátán az egész előadást, s voltak megható, szép pillanatok Nádasi Veronika (Lucy) és Fekete-Kovács Veronika (Emma) alakításában is. Új szereplők népesítik be a színpadot, s új a gyilkosságok motivációja. A regényben a külön vált rossz, gonosz Hyde nem azért gyilkol, mert igazságot akar szolgáltatni, hanem a lényéből fakad. Másrészt az eredeti Jekyllnek nem az a célja, hogy apját meggyógyítsa, ő egyszerűen "tudományos eretnekségről" beszél. Az emberkísérlet azonban egyik esetben sem sikerülhet. Ebben hasonlít némileg Frankensteinre.

     Vajon visszafordítható-e az átváltozás? A motívum ősrégi. Már Az ezeregy éjszaka meséiben is előfordul. Ott a szultán egy varázsige segítségével egy papagáj alakját veszi fel. Nem könnyen, de visszaváltozik emberré. Hasonló a gond Hauff meséjében, a Gólyakalifában, ott is tudni kell, mint manapság, a jelszót.[1]

     A két személyiség, Jekyll és Hyde, tudnak egymásról. Viszont Jekyll egyre jobban szenved attól, hogy a rossz felülkerekedik, egyre erősebb lesz. Egyre nagyobb a feszültség, a belső dráma, a küzdelem a jó és a rossz között. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Jekyllnek el kell pusztítania Hyde-ot. Ezt kívánja a megmaradt jobbik énje, jóllehet ezzel önmagát is megsemmisíti. Varázsszó nincs. Beteljesedett, amit Madách megjövendölt:

                                               Te nagy konyhádba helyzéd embered,
                                               S elnézed néki, hogy kontárkodik,
                                               Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
                                               De hogyha elfecsérli s rontja majd
                                               A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.

                                                                             (Lucifer)

---

[1] Babits is továbbviszi a motívumot a Gólyakalifa c. regényében.

Mit sírnak a habok Szegeden?

2015. 04. 26.

I. Történelem

     Szeged története hasonló a többi magyar városéhoz. A római korban (II. sz.) Partikosznak hívták azt az erődítményt, amely az erre haladó utat védelmezte. Attila és hunjai is bizonyára jártak erre, miként Juhász Gyula írta:

           „A Tisza-parton halkan ballagok,
            És hallgatom, mit sírnak a habok?

            E partok méla fordulóinál
            Állt egyszer gőgös Attila király.”
                                   (Szeged)

 

     A magyar történelem írott forrásai először 1183-ban említik a város nevét, amikor III. Béla engedélyezi, hogy három sószállító hajó itt kössön ki. 1247-ben IV. Béla szabad királyi városi rangot adományozott Szegednek, melyet II. Ulászló király 1498-ban erősített meg.

IV. Béla szobra a Széchenyi téren

     Szeged 1543-tól 1686-ig török megszállás alatt sínylődött. 1719-ben újra városi jogokat kapott.
      Jelentős szerepet játszott a szabadságharcban. Érdemes elolvasni Kossuth 1848. okt. 4-i beszédét, mely így kezdődött:

      „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárvult hazám oszlopa. Mélyen megilletődve hajlok meg előtted.”

Kossuth, az Oroszlános kút és a Kárász-ház

      A következő nevezetes év 1879, amikor a nagy árvíz pusztította el majdnem az egész várost. Ez az év mérhetetlen szenvedést okozott, de egyben kiindulópontja volt az újjászületésnek.

Lechner emlékköve és a görög katolikus templom

 

II. Színházban

      A Kisszínházban először az Insomniát (Álmatlanság) néztük meg. Modern táncjáték Juronics Tamás koreográfiájával. (Véletlen egybeesés, hogy most olvasom Barnás Ferenc Másik halál c. regényét. Ott is insomniában szenved az egyik szereplő. Végül öngyilkos lesz.) Itt sikerül felülkerekedni ezen a gyötrő „betegségen”, a szeretethiányon. Ismétlődés, párhuzamok, színek segítenek megfejteni az emberi kapcsolatok drámáját. Jó a vetített háttér, kitágítja a teret és az időt: örök eső csurog az ablaküvegen, aztán a sétáló, hatalmassá váló kutya. Az emberi sokaság a széles utcán azt sugallja: egy vagy csupán a hangyabolyban.

A vörös felülír mindent

     
     A következő este a Frankensteint láttuk. A történetet Mary Shelley regénye nyomán a rendező, Hollós Gábor írta át mai viszonyokra. A kutatás, teremtés pátosza alig érzékelhető. A hetyke, hebehurgya, meggondolatlan, önző fiatalember, Frankenstein, istennek képzeli magát, s mérhetetlen tragédiák özönét zúdítja a családjára. (A hullák számát Shakespeare is megirigyelhetné!) A szörny, az összebarkácsolt ember azért válik gyilkossá, mert gyötrelmes szeretetéhségben szenved. Mint említettük, az alaptörténetet a rendező egészítette ki szövegekkel, filmmel, zenével.

      Az elején elhangzik, hogy nem Frankenstein a szörny, csupán a megalkotója. Mi a különbség? Félelmetes, hogy a végén újabb szörnycsírák ereszkednek le a színpadra. A műhely várja a megszállott „mestert”…

III.                Séta Szegeden 

Az egyetem

József Attila

Szent-Györgyi Albert

A Reök-palota lépcsőháza

Szecesszió és Dankó Pista

A Füvészkertben

Háború

A Zsinagóga

Két színházi élmény

2015. 04. 12.    

                     

                                          „Az érzés elmúlik vagy megmarad.” (Brecht)

I.
      A legfrissebb élmény a költészetnapi műsor a Vígszínházban. Kedvesek voltak, igyekvőek, őszinték. A társulat tagjai olyan verseket választottak, amellyel személyesen szólhattak a közönséghez.

      Ahogy Harkányi Endre József Attila Reménytelenül c. versét elmondta, megrendítő volt. Hegedűs D. Gézának „vallott”, s igaza volt, egy ilyen verset nem lehet elharsogni, hatásosabb félve-remegve, mindenkinek külön-külön a fülébe súgni.

      S nem először: Vencel Vera! Arany János A rab gólya c. verse új életre kelt. Fesztbaum Béla Kántor Péter versét emelte fénybe:

          „ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
           de hát a beázott mennyezet, meg a repedések meg a fekete padló,
           az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
           igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
           előbb-utóbb majdcsak megveszi valaki…”
                                   (Levél anyámnak, a Köztünk maradjon c. kötetből, 2012). 

     Jóleső érzés volt a sokszínű összeállítást látni-hallgatni. Lukács Sándor saját versét mondta el. A humort Csőre Gábor képviselte, aki Móricz Zsigmond A török és a tehenek c. gyermekversét „játszotta el”. Előre figyelmeztette a közönséget, nehogy politikai jelentést tulajdonítson a versikének. Mégis (vagy éppen ezért) mindenki nagyon örült, amikor a kétbalkezes Mehemedet fölrúgták a tehenek.

II.
      A régen történtek, sokszor elevenebbek, mint a mostaniak. A Koldusopera 1965-ös előadása például sokszor jutott eszembe. Amikor annak idején, gimnazista koromban beültem a Madách Színház nézőterére, azt hittem a nyomor és az alvilág a múlté. (Nem így volt. Olvasd el talán Borbély Szilárd Nincstelenekjét vagy Barnás Ferenc A kilencedik c. regényét.) Az akkori előadás csupán mese volt, nagyon mulatságos, szórakoztató, mintegy illusztrációja a tankönyveknek.

      Azóta „belecsöppentünk” a kapitalizmusba, visszazuhanva az időben, s újra rólunk szól a mese. „Nyitott szemmel” tesszük meg az utat visszafelé:

            „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
                épp csak visszafelé!”
                                  (Illyés: Kháron ladikján)

                                                                  *

      A színháznak nem lehet más célja, minthogy ráismerjünk olyan jelenségekre, amelyeket amúgy is tudunk, s érezzük, hogy mások is így gondolkodnak, ugyanannál a poénnál nevetnek vagy szisszennek fel. Természetesen a színpadon a színész a legfontosabb: mosolya, hangsúlya, kisugárzása. A Koldusopera régi előadását mintha nem is rendező álmodta volna meg (Ádám Ottó). Pedig bármennyire is láthatatlan volt, az ő szerény ötlete lehetett, hogy Bicska Maxi csak úgy átsuhanjon a színen, s mi ámulva nézzük, mint a hírességeket szokás: ő volt Bicska Maxi. (A youtubon követhető.)

III.
      A második élmény tehát a Koldusopera a Vígszínházban. De hisz erről már el is mondtam a véleményemet: a színház közös élmény, a kimondás, a szembenézés helye. A mai színházban vaskosabb, durvább (igazabb?) minden, s a valóságban a politikusok rossz színészek, akik tehetségtelenül alakítják szerepüket: önmagukat adják, és ez borzasztó.

A régi előadásból: 

 

Érted szól a harang

2012. 03. 26.

1.

     A lovakat lelövik, ugye?

 

     A Vígszínházban láttam a főpróbáját péntek délelőtt. A színházi előadás előzménye Sydney Pollack filmje (1969). A Vígszínház átírta a művet magyar viszonyokra. A nézők hálásak, ha megszólítják őket. Észre sem vesszük, és mindannyian aktívan közreműködünk a színjátékban.

Napos délelőtt

2.

     Szabó István: Az ajtó

 

     Szabó István minden filmje személyes vallomás is. Gondoljunk csak a Bizalomra (1980), a Mephistóra (1981) vagy a Redl ezredesre (1985). Az ajtó is ilyen: vallomás a történelemről, s a történelem foglyáról, a kiszolgáltatott emberről. Szabó István képes filmvászonra vinni Szabó Magda regényének árnyalatokban és látomásokban gazdag világát. Hangsúlyozza a lényeget: itt ember és állat megmentéséről van szó (Évike, macskák és a két Viola). Valójában az a nagy titok, mit élt át a gyermek, és hogyan próbált úrrá lenni sorsán.

A Corvinban

 3.

     Áprily él!! 

     Halott könyvtár: ki nem kölcsönzött könyvek a Centrális Galériában. Itt „állították ki” azokat a könyveket, melyeket az utóbbi húsz évben nem kölcsönöztek ki az ELTE könyvtárából. Állítólag köztük van Áprily Lajos is. Vannak eleve halott könyvek, bár egy ideig rájuk irányult a figyelem, de Áprily versei élnek!!! Íme a bizonyíték:

Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved? 

Áprily lajos, sdt.sulinet.hu

Földrengés a Vígszínházban (archív, 2016. 04. 11.)

               Földrengés Londonban   

     Mike Bartlett darabjának egyik kulcsmondata: minden változik, sőt minden nagyon gyorsan változik. A mi világunkat most a migráció foglalkoztatja, de mindez csak következmény: a háttérben ott van a túlnépesedés, a mérhetetlen szegénység, a kizsákmányolás, a profitéhség, a korrupció, a háborúk. Összegezve: Földünk tönkretétele.

     A katasztrófa, a világvége és más idegesítő dolgok biztosan be fognak következni, szól az üzenet. Csupán az a kérdés, mi lesz addig. Az ember valószínűleg teszi a dolgát: szenved, ha meg kell alkudni, megalkuszik, hallgatja a híreket, igyekszik pénzt keresni, hogy ki tudja fizetni számláit, megsimogatja az apróságok (bookshe) fejét…

      Van persze, aki felháborodik azon, hogy a világ nem úgy van berendezve, ahogy ő jónak látja. Mint pl. Mike Bartlett, aki katalogizálta a világ bajait. (A mű ősbemutatója 2010-ben volt Londonban.)

     Óriási tiltakozás ez a darab: vajon mi lesz az ember sorsa?!

     A megalkuvásból, a megvesztegethetőségből, a gyengeségből származik minden rossz. Az ifjú tudós, Robert Crannock, elhallgatta kutatásainak eredményeit, asszisztált a környezetszennyezéshez. Később, feleségének halála után meghasonlott önmagával, elvonult a világtól, egyedül hagyva a három lányát. Először ők állnak a középpontban. Az legidősebb miniszter, ugyanazt teszi, mint az apja: föladja meggyőződését, s az üzleti szférához pártol. (Öt sajnálom a legjobban, micsoda blamázs, pont környezetvédelmi miniszternek lenni!) A középső tanárnő, aki nem akarja erre a világra megszülni gyermekét. (Kis tanítványa, Gerő Botond játssza, a legmeghatóbb jelenség a színpadon. Hozzá fogható egyedül csak Kútvölgyi Erzsébet a tudós házvezetőnőjének a szerepében.) A harmadik lázadó egyetemista. Sejtjük, hogy az ő sorsa is pusztulás vagy megalkuvás. A mű egyszerre idézi a 60-70-es évek lázadó hangulatát és a távoli jövő falanszterének kietlenségét.

     A rendezés (Eszenyi Enikő) a mű sokrétű világát idősíkok, helyszínek bejátszásával szinte egyidejűleg tudja megmutatni. Sőt a színpad körül beépített stúdiók élőképes vetítések helyszínéül szolgálnak.

     A színpadon a reflektor könnyedén emeli ki az egyik vagy a másik szálat. A háttérben megjelenik London, szinte a díszlet folytatásaként. A város még éli megszokott életét. A felszínen azonban – egyelőre csak az emberi kapcsolatokban – megmutatkoznak a törésvonalak.

     A zene és az ének tagolja az előadást. Elhangzik többek között Pharrel Williams opusza is: