Két mester

     Egyszer már végigjártuk keresztül-kasul Milánót. Zuhogott az eső, és nem engedtek be a Santa Maria delle Grazie kolostorba. Így nem láthattuk Leonardo Utolsó vacsoráját.

     Most újra elővettem Manzoni A jegyesek c. regényét (1827), újra bolyongtam Renzoval Milánó utcáin, ahol eszeveszetten dühöngött a pestis. Manzoni olyan megdöbbentő hűséggel, olyan drámaian, Dante Poklát is felülmúlóan jelenítette meg azt a sok szenvedést, mely Milánó népét érte a 17. században. Elegendő, ha két idézettel érzékeltetem, milyen volt akkor a végítélet:

     A San Marco téren „két függőleges faoszlop tűnt a szemébe, rajtuk csigasor, kötél; azonnal ráismert az átkozott kínzógépre (mert akkoriban megszokott dolog volt ez). Itt állították fel, de nemcsak itt, hanem minden tágasabb téren és utcán, hogy a kerületi megbízottak, akiknek erre korlátlan felhatalmazásuk volt, minden huzavona nélkül megkínoztathassanak bárkit, aki szerintük rászolgált; például az elkülönítetteket, ha kiszöktek a házból, alárendelt tisztviselőket, ha elhanyagolták kötelességüket, vagy bárki mást.”

     A halottasszekéren „a hullák javarészt meztelenek voltak, némelyik úgy-ahogy rongyokba bugyolálva, egymás hegyén-hátán hevertek, egymásba fonódtak, mint egy rakás kígyó, amint a tavaszi langyosságban lassan-lassan szétfelejtkeznek; mert a gyászos hullahalom minden zökkenésre, minden rázkódásra meghullámzott, és hátborzongatóan megbomlott, a fejek lecsüngtek, leányhajak leomlottak, karok kiszabadultak, és odaverődtek a kerekekhez…”

     Vigaszt nyújt azonban, hogy - a romantikára jellemző módon – a végén minden jóra fordul. A szerelmesek, Renzo és Lucia egymásra találnak. A mű e tekintetben is az Isteni színjátékhoz hasonlítható: az eltévedt Dantét Beatrice és az isteni fény várja odafent.

*

     Mennyire más a száz évvel későbbi Halál Velencében (1911), Thomas Mann alkotása, mely tulajdonképpen önvallomás álarcban! Arról szól, hogy mi rejtőzik Gustav Aschenbach évtizedek alatt felépített szerepe mögött, s hogyan semmisül meg az a „tartás”, mely a nagy írót jellemezte. A nemzet nevelője, példaképe? A szép lengyel fiú után vágyakozik?

     Közben belopódzik Velencébe a kolera. Először a német vendégek tünedeznek el lassan, majd érezhetővé vált a fertőtlenítőszerek szaga. A forgatókönyv mindig ugyanaz: „A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes föllépését, ha nem is tagadták le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták.”

     S ahogy növekedett a veszély, úgy csapott egyre magasabbra a szenvedély: „…ha délelőtt a tengerparton nyomott, felelőtlen, merő nézéssel epekedett a fiú felé, ha estenden tolvaj módra járt utána az utcákon, ahol alattomban kódorgott az undok halál, ilyenkor a legszörnyűbbet is lehetségesnek hitte, és megdőltnek az erkölcsi törvényt.”
     A megváltás ezúttal elmaradt.

Kertész Imre: Az angol lobogó 3

     Wagner és Mann 

     Most a Bécsi Filharmonikusokat hallgatom. (Arra a kérdésre, hogy az elbeszélés hőse miért csalódik végzetesen az irodalomban - és nem csak abban -, majd később felelek.) Vezényel Solti György. Már elengedem a Walkür szövegkönyvét, érteni vélem a cselekményt, a jellemeket, s tudok figyelni az árnyalatokra is. (A Nibelung gyűrűje részei: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya) Kertész Imrének, vagyis hasonmásának, akkor egy ismeretlen világ tárult fel. Megrendítő találkozás a Wagner-univerzum egy kis szeletével, az isteni-emberi sorsok tragikumával, az Operaházzal. Mítoszi magasság. Kertész Imre alteregójának ekkor még fogalma sem volt Wagner tetralógiájáról, azt sem tudta, hogy ez annak a második része. Mégis egy felsőbb régióba röpíti a zene, ahonnan nem látszanak már a szerkesztőség félelemmel teli, zegzugos folyosói. A ház előtt olykor megáll a fekete autó, a főszerkesztő olykor kivetkőzik önmagából. A baudelaire-i albatrosz éteri magasságban szárnyal, majd lezuhan a durva matrózok közé. Kertész hőse most fordított utat jár be: a valóság halálos szorításából igyekszik felemelkedni az egek külön világába.

     Azért nem mindenkinek adatik meg, hogy képes legyen befogadni Wagner világát. Hősünknek mondhatni könnyű dolga van: azonnal felismeri Siegmundban -önmagát. Hisz ki más lenne az üldözött, ha nem saját maga? (Ne feledjük el, hogy Wagner is, sőt Thomas Mann is volt üldözött.) Siegmund ő, akit cserben hagy Wotan, kiszolgáltatva Hundingnak, a kérlelhetetlen ítéletvégrehajtónak. (Beszélő nevek: a Hundingban benne van a kutya, Siegmund Farkasnak nevezi magát.)

     „… a méreg mélyen belém hatolt, át- meg átjárt. (…) a legmélyebb katasztrófában, s e katasztrófa legmélyebb tudatában sem élhettem többé úgy, mintha nem láttam és hallottam volna Richard Wagner A Walkür című operáját, mintha ez az opera és ennek az operának a világa a katasztrófa világában is nem állna fenn mint világ. Ezt a világot szerettem, a másikat el kellett viselnem.” (1)

     A másik megvilágosító – megváltó? – hatás Thomas Manné. A Wälsung-vér c. novellája egy müncheni Walkür-előadást mutat be. (Bőségesen idéz belőle Kertész.) Egy testvérpárt visz a hintó az operába, akiket a véletlen folytán szintén Siegmundnak és Sieglindének hívnak. Mann iróniával kezeli őket, hiszen az elkényeztetett polgárfiókák csupán halvány másolatai a robusztus wagneri hősöknek, mégis egyenesen az elbeszélőnek szólnak Siegmund szavai: „A mű! Hogyan születik a mű? Fájdalom mozdult a mellében (…) Két szót érzett: Alkotás … Szenvedély. És míg halántéka forrón lüktetett, sóvárgó felismerésként lepett rá: szenvedélyből születik az alkotás, hogy aztán újra felvegye a szenvedély alakját.” (2)

     Zárásképpen talán érdemes összevetni Kertész és Heller Ágnes Wagner-élményét. (3) Míg Kertésznek elsősorban az üldözött Siegmund alakja volt fontos, addig Hellernek a Wotannal szembeforduló, lázadó Brünnhilde volt a meghatározó. Igaz, Kertésznél is felbukkan Brünnhilde az ugyanabban az évben (1991) megjelent Jegyzőkönyv (4) utolsó lapján:

        „Mindent, mindent

          mindent értek,

          mindent átlátok már.

         Hollóid szárnyát hallom suhogni…”

                                           (Az istenek alkonya, III. felvonás)

Folyt. köv.

(1)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 42-43. l.

(2)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 45. l.

(3)  Heller Ágnes: Kertész Imre, Négy töredék, Múlt és Jövő, 2009, 12. l.

(4)  In: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 300. l.

Kertész Imre: Az angol lobogó 4

1956 

     Az angol lobogó első része az újságíró kálváriája, majd a Walkür után a további sodródás leírása következik. Talán a lakásügyre lehet felfűzni a további megpróbáltatásokat. Ezekből tökéletesen érthető, hogy miért ismétli az elbeszélő újra és újra a „katasztrófa” kifejezést. Későbbi felesége (Kertészé is) egy internálótáborból szabadult, kegyelemből egy konyhában lakott. Majd egy alvilági színekkel festett albérlet után sikerült beköltözniük a felesége régi lakásába. De milyen szerencsés fordulat, hogy itt akad kezébe Thomas Mann már említett, megvilágosító erejű novelláskötete: „Ezzel a könyvvel – így éreztem elkezdődik életem radikalizálódása, amikor életvitelem és annak megfogalmazása többé nem állhat egymással semmiféle ellentmondásban. (…) Azt hiszem, akkor ismerkedtem meg az olvasás élményével, az olvasás semmihez, az általában olvasásnak hitt és nevezett élményhez a legkevésbé hasonlítható élményével, az olvasásnak azokkal a rohamaival, azzal az őrületével, amely az embert jó esetben is egy életben egyszer vagy kétszer ha meglepi tán.” (1)

     Ezután kezdte el olvasni Thomas Mann Goethe és Tolsztoj c. esszéjét. (2) Ez is mérhetetlenül lázba hozta. Új, másfajta horizontot nyitott ez az írás is. A Walkürhöz hasonlóan a valóság fölé emeli olvasóját, s valamiféle ígéretet tartalmazott. Mint 1956.

     Kertész finoman utal rá, hogy érezhető volt: valami készülődik. Azon a nevezetes napon hősünk az Olasz Intézet nyelvóráján vett részt, amikor Signore Perselli, a direttore, aki korábban oly utánozhatatlan eleganciával mutatta be, hogyan kell ejteni a „molto” szó zárt o-ját, váratlanul berontott a terembe. Kint már hullámzott és háborgott a tömeg, és visszafordulásra késztette a nyitott teherautón érkező katonákat. Ebben rejlik Kertész művészete, az ellentétek játékában, ahogy az olasz nyelv szépségeiről hirtelen átvált a forrongó tömeg bemutatására, ahogy érzékeltetni tudja, hogyan nyílik meg az Intézet súlyos kapuja, hogy kisurranjanak a tanulók az utcára.

     Ezekben a napokban lázasan olvasta Thomas Mannt, és figyelte az eseményeket, melyek „igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmet…” (3) Nyomasztó volt azonban mindenütt a pusztítás nyoma. Szintén rosszat sejtetett az angol lobogó felbukkanása. (Végre!) "Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek.” (4) Nyilván? Az iszkol ige a menekülésre utal, a dzsip a repülőtérre igyekezett a tömeg gúnyos tapsa kíséretében. Ezt az értelmezést erősíti az utolsó, ironikus Thomas Mann-idézet, mellyel egy bizonyos Johnnyt jellemez: „Tőle nyertem első benyomásomat az angol nemzeti jellem sajátságos fölényéről, amelyet később oly nagyon megtanultam csodálni.” (5)

     A felvonuló orosz tankok – kanyarodva, kanyarodás közben megzökkenve – mindig leadtak egy lövést a vén szecessziós bérházra, „úgyhogy ez a tátongó üreg végül úgy nézett ki, akár egy halott ember végső csodálkozásában eltátott szája, amelynek most egyenként még minden fogát is kiverik.” (6)

     Elvégeztetett. Ezért a hallgatás, hogy választ adjak egy korábbi kérdésre. Marad az „önmegtagadás, mint alkotás”, vagy másképpen fogalmazva, optimistább kicsengéssel: a tanúságtevő élet. (6) 

Vége

(1) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 53-53. l
(2) Talán éppen ezt a kiadást forgatom most én is: Thomas Mann: Válogatott tanulmányok, Magvető, 1956, 63-190. l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 57. l.
(4) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 58. l
(5) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 59. l Az idézetet Kertész Thomas Mann egyik elbeszéléséből vette: Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar, in: Th. M. elbeszélései, Magyar Helikon, 1961, 437. l.
(6) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 60. l.
(7) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.),63. l.

Mann, (Thomas), az unitárius

2015. 01. 21.

     Érdekes „felfedezésről” ad hírt a Die Welt c. tekintélyes lap cikkírója, Paul Michael Lützeler: hogyan vált Thomas Mann az emigrációban unitáriussá. 

      Thomas Mann nemcsak vallási hovatartozását tekintve járt be nagy utat (eredetileg lutheránus volt), írja tudósítónk, Heinrich Detering könyvét ismertetve, de művészeti-politikai nézetei is jelentős változáson mentek keresztül. Itt a köztársasághoz való viszonya volt a vízválasztó. (Lásd beszéde 1922. okt. 13-án!) Detering fordulatról beszél. Mann ebben az eszmefuttatásában Walt Whitmanra utal, akinek a humanizmustól áthatott kereszténysége nagy hatással volt rá. Ralph Waldo Emersonhoz is utat talált, aki unitárius családból származott s aki számára a Függetlenségi Nyilatkozat és a Jogok törvénye (Bill of Right) a polgári „vallás” fundamentumai. Whitman és Emerson tanulmányozása hozzájárult ahhoz, hogy Mann helyeselte az amerikai demokrácia humanizmusát, emberjogi nézeteit és individualizmusát. Nem véletlen, hogy az amerikai elnökök közül Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, az alapító atyák, is unitárius elveket vallottak.

      Az unitarizmus lényege: szeresd felebarátodat, gyakorold azokat az erényeket, melyeket az evangéliumok szerint Krisztus is követendőknek tartott. Amikor Stefan Zweig Szervét Mihályról írott könyve megjelent (1936), Mann elismerő levelet írt a szerzőnek. Ennél talán még fontosabb, hogy az unitárius segélyszervezetnek (Unitarian Service Committee) köszönhető, hogy a háború alatt testvére és fia, Heinrich és Golo Mann, ki tudtak jutni az USA-ba.

      Thomas Mann 1940-ben Princetonból Kaliforniába költözött. Itt fölvette a kapcsolatot az unitárius egyházzal. Unokáit, Fridót és Angelicát az unitárius szertartás szerint keresztelték meg, s ő maga volt a keresztapa (1942). Ekkor jegyezte fel naplójába: ez volt a legkellemesebb egyházi aktus, melyben része volt. Ugyanebben az évben jelent meg az „Order of the Day” c. kötete, politikai esszéinek és beszédeinek gyűjteménye, mellyel szembeszállt a hitleri Németországgal. Címében a goethei Forderung des Tages rejlik. („Mi a kötelességed? Amit a nap megkövetel.” Goethe) A Forderung des Tages már 1930-ban egy hasonló, német nyelvű gyűjtemény címe volt. Politikai credójának, mely amerikai diákok kérdései nyomán, 1946-ban született, s megfelelt az unitárius alapelveknek, a Thanksgiving (Hálaadás) címet adta. Ebben a művében az ember e világi meghatározottságát, személyi és társadalmi önmegvalósítását hangsúlyozta.

      Thomas Mann haláláig az unitárius egyház tagjának tekintette magát, akárcsak a mi Bartók Bélánk.
                                              (Die Welt, 2014. dec. 23.)