A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jelenkor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jelenkor. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. március 5., csütörtök

Kertész Imre: Az angol lobogó 1


(Kertész Imre: Az angol lobogó)



     Kertész Imre művészetének legjobb értelmezője maga Kertész Imre. Milyen magától értetődő eleganciával, játékossággal, öniróniával beszél a Sorstalanságról: „… a Sorstalanság minden tekintetben fiction: fiction a nyelvét illetően, a … - a történetét illetően nem, de ha akarjuk, mégiscsak az, mert külön szerencse, hogy azt éltem meg, ami ehhez a történethez kapcsolódik.” (1)
     Ugyanez vonatkozik Az angol lobogóra is. Ez a hosszabb elbeszélés 1991-ben jelent meg. Az első fele az 50-es évekről szól, majd a rendszerváltással fejeződik be. „Természetesen” fikció, s nevezhetjük akár véletlennek is, hogy a történteket éppen ő élte meg. Azonban szükség van, mondja Kertész, az idegenre, a megfigyelőre, „aki aztán meg tudja szólaltatni” az élményeket. Régebben ezt ihletnek nevezték, mondja Kertész. (2)
     Sokszor észrevesszük a külső szem jelenlétét a műben, például az elején: „Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen.”
     Az idő, ez a tehetségtelen szobrász, darabokra hasítja szereplőit. Erre utal Szép Ernő bemutatkozása is: „Szép Ernő voltam.” (3) A 20. és 21. század – akár akarjuk, akár nem – különös gyorsasággal és erővel formálja az embert, s ha a tükörbe nézünk, alig ismerünk magunkra. Az angol lobogó elbeszélője kívülről látja, láttatja magát a következő leírásban is:
     „Látom ezt a fiatalembert őszi, csöpögős reggeleken, amelyeknek ködjét úgy lélegezte be, akár a gyorsan illanó szabadságot; látom körülötte a díszleteket, a feketén csillogó, nedves aszfaltot, az ismert utcák meghitt kanyarulatait, a semmibe vesző kitágulásukat, amerre a hígan gomolygó köd a folyót sejttette; az ázott szagú embereket, akik vele együtt az autóbuszra vártak…”(4) A "díszletek" itt is a filmre, a nem-valóságra utalnak.
     Az utcanevek változása is jelzi az idő gonosz játékát: feleségével így költöztek: „az egykori Lónyay, majd Szamuely, és ma ismét Lónyay utcából egy négykerekű s a rúdjánál húzható kézikocsin, amelyen, egyszerűen szólva, kezdetleges háztartásunk kellékei voltak elhelyezve, egy szép nyári délelőttön a fél városon átkeltünk.” (5) (A kordé ott van a Sorstalanság 7. fejezetében, csak akkor ő fekszik rajta többedmagával.)
     Mennyire benne van ebben a pár sorban a kor, s Kertésznek az a képessége, hogy a nyomorúsággal mindig szembe tud állítani egy "szép nyári délelőttöt.” Azt a Diltheytől idézett ars poeticát valósítja meg, mely szerint: „A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalat, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába.” (6)

Folyt. köv.


1.   Kertész Imre: Az idegen megszólalásai, Selyem Zsuzsa beszélgetése, Jelenkor 2004. 4. sz. 531. l.
2.    Uo.
3.    K. I.: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32 l.
4.    Uo. 33. l.
5.    Uo. 46. l.
6.    Uo. 63. l.