(Kertész Imre: Az angol lobogó)
Kertész Imre
művészetének legjobb értelmezője maga Kertész
Imre. Milyen magától értetődő eleganciával, játékossággal, öniróniával
beszél a Sorstalanságról: „… a Sorstalanság minden tekintetben fiction:
fiction a nyelvét illetően, a … - a történetét illetően nem, de ha akarjuk, mégiscsak az, mert külön szerencse, hogy azt éltem meg, ami ehhez a történethez
kapcsolódik.” (1)
Ugyanez vonatkozik Az
angol lobogóra is. Ez a hosszabb elbeszélés 1991-ben jelent meg. Az első
fele az 50-es évekről szól, majd a rendszerváltással fejeződik be. „Természetesen” fikció, s nevezhetjük
akár véletlennek is, hogy a történteket éppen ő élte meg. Azonban szükség van,
mondja Kertész, az idegenre, a megfigyelőre,
„aki aztán meg tudja szólaltatni” az
élményeket. Régebben ezt ihletnek nevezték, mondja Kertész. (2)
Sokszor észrevesszük a külső szem jelenlétét a műben,
például az elején: „Azt a fiatalembert
(húszéves lehetett), akit az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki
vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy
látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én
magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen.”
Az idő, ez a tehetségtelen szobrász, darabokra hasítja szereplőit.
Erre utal Szép Ernő bemutatkozása is:
„Szép Ernő voltam.” (3) A 20. és 21.
század – akár akarjuk, akár nem – különös gyorsasággal és erővel formálja az
embert, s ha a tükörbe nézünk, alig ismerünk magunkra. Az angol lobogó elbeszélője kívülről látja, láttatja magát a
következő leírásban is:
„Látom ezt a
fiatalembert őszi, csöpögős reggeleken, amelyeknek ködjét úgy lélegezte be,
akár a gyorsan illanó szabadságot; látom körülötte a díszleteket, a feketén
csillogó, nedves aszfaltot, az ismert utcák meghitt kanyarulatait, a semmibe vesző
kitágulásukat, amerre a hígan gomolygó köd a folyót sejttette; az ázott szagú
embereket, akik vele együtt az autóbuszra vártak…”(4) A "díszletek" itt is a filmre, a nem-valóságra utalnak.
Az utcanevek változása is jelzi az idő gonosz játékát:
feleségével így költöztek: „az egykori
Lónyay, majd Szamuely, és ma ismét Lónyay utcából egy négykerekű s a rúdjánál
húzható kézikocsin, amelyen, egyszerűen szólva, kezdetleges háztartásunk
kellékei voltak elhelyezve, egy szép nyári délelőttön a fél városon átkeltünk.”
(5) (A kordé ott van a Sorstalanság 7.
fejezetében, csak akkor ő fekszik rajta többedmagával.)
Mennyire benne van ebben a pár sorban a kor, s Kertésznek az a képessége, hogy a
nyomorúsággal mindig szembe tud állítani egy "szép nyári délelőttöt.” Azt a Diltheytől idézett ars poeticát valósítja meg, mely szerint: „A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz
élettapasztalat, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából
az egész és az általános régiójába.” (6)
Folyt. köv.
Folyt. köv.
1. Kertész Imre: Az idegen megszólalásai, Selyem Zsuzsa beszélgetése, Jelenkor 2004. 4.
sz. 531. l.
2.
Uo.
3.
K. I.: Az
angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32 l.
4.
Uo. 33. l.
5.
Uo. 46. l.
6.
Uo. 63. l.