A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bacsó Béla. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bacsó Béla. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. április 29., szerda

Defoe: A londoni pestis


                                                                       Olvasónapló

     Mostanában az ember egyre-másra olyan írásokkal találkozik – nem csak magyar nyelven –, melyek a világjárvánnyal foglalkoznak. Kettőt emelnék ki az áradatból. Az egyik a Kompolthy Zsigmonddal (Bán Zoltán András) készített interjú, melyben a Pannon pestis c. regény szerzője áttekinti a járványok irodalmi ábrázolásainak történetét az Iliásztól Camus-ig. (litera.hu, 2020. márc. 20.) A másik Bacsó Béla Defoe-értelmezése, melyben a szerző a filozófiát hívja segítségül. (ÉS, 2020. ápr. 24.)     Korábban azt hittem, hogy Defoe egykönyvű író (Robinson Crusoe), most pedig kiderül, hogy A londoni pestis c. műben az emberi létezést mutatja be. És milyen drámaian, sokoldalúan! Többet tud rólunk, mint bárki más.
     A londoni pestis az világirodalom első dokumentumregényének tekinthető, s a narrátor, egy nyergesmester „feljegyzéseit” olvasva, Madáchcsal mondhatjuk:

                            „Örüljünk, okosabb világ van,

                              örüljünk, hogy mi élünk abban.”

     Kommentár nélkül következzék egy részlet:

„… számtalan rémes esetet lehetett hallani. Előfordult, hogy valaki épp a piacon esett össze holtan, mert sokan nem is sejtették, hogy magukban hordozzák a ragályt, mígnem az üszkösödés átterjedt belső szerveikre, és a szerencsétlenek néhány percen belül elpusztultak. Ennek következtében sokakat lepett meg a halál az utcán, egyeseknek talán arra még futotta az erejéből, hogy a legközelebbi bódéhoz, fülkéhez vagy kapualjba elvánszorogjanak, ott aztán leültek és elpusztultak.
     Az efféle eset olyan gyakori volt, hogy amikor a pestis valamelyik városrészben teljes erővel dühöngött, az úton-útfélen heverő holttestektől jóformán közlekedni sem lehetett. Hadd említsem meg azt is, hogy amíg eleinte a járókelők a holttestek láttára megálltak, és kihívták a közeli házak lakóit, később már rájuk se hederítettek.
     Ha valahol egy holttestet láttunk heverni, elkerültük, átmentünk az utca túlsó oldalára, ha pedig történetesen egy szűk sikátorban vagy átjáróban bukkantunk holttestre, megfordultunk, más utat választottunk, és mentünk tovább a dolgunkra; ilyen esetben a hulla mindaddig ott hevert, amíg a hatóságok nem kaptak hírt róla, és el nem vitették. Az is megesett azonban, hogy a holttesteket csak éjjel szedték össze és szállították el a halottaskocsikat kísérő halottvivők. Egyébként azok a rettenthetetlen férfiak, akik az efféle feladatot végezték, attól sem riadtak vissza, hogy a halott zsebét kikutassák, sőt, ha jó ruha volt rajta – ami néha előfordult –, leszedjék róla, és elvigyenek mindent, amit csak lehet.”


     Főhősünk aprólékosan leír mindent, egy város kétségbeesett vergődését. Külön történet kezdődik a három szegényember menekülésével. Elvesztik munkájukat, lakásukat. Mi lesz a sorsuk? Az éhhalál? Vagy a pestis viszi el őket? Helyzetük Londonban reménytelen, de útnak indulni is kockázatos: a vidékiek félnek tőlük, mert a fekete halált hozhatják magukkal. Az egyik korábban katona volt, megsebesült, most ostyasütőnél dolgozott. Bátyja tengerész volt, a szárazföldön vitorlakészítő lett belőle. Hozzájuk csapódott egy asztalos, egyetlen vagyona szerszámosládája. Egy ponton a leírás átváltozik párbeszéddé. John, a veterán katona és Thomas, az egykori tengerész a színpadra lépnek, és így mérlegelik az esélyeket:

Thomas: 
     Tehát menni akarsz. De hová mennél, és mit tehetnél? Én is veled tartanék, ha tudnám, hová mehetnénk. Csakhogy nincsenek sem ismerőseink, sem barátaink. Itt születtünk, itt kell meghalnunk.
John: 
     Ide figyelj, Tom, nekem az egész ország éppúgy hazám, mint ez a város. Ugyanilyen joggal azt állíthatnád, hogy nem menekülhetek a házamból, ha tűz ütött ki, mint ahogyan azt mondod, nem szabad elhagynom szülővárosomat, ha pestis fertőzte meg. Angliában születtem, és jogom van rá, hogy itt éljek, ha tudok.
Thomas: 
     De ne feledd, hogy az angol törvények szerint minden csavargót elfoghatnak, és visszatoloncolhatnak legutóbbi lakhelyére.
John: 
     Hogyan mondhatnák rám, hogy csavargó vagyok? Hiszen én csak folytatni szeretném az utamat, és erre törvényes okom van.

     Ők az én hőseim. (I want a hero!) Különösen a volt katona. Nem fegyverével győz, hanem eszével, találékonyságával, bátorságával. Benne a polgári öntudat szólal meg. Mint Odüsszeusz Szküllák és Kharübdiszok között vezeti kis csapatát, mert mások is, köztük asszonyok is, csatlakoztak hozzá. Nem segítik az üldözötteket istenek. Sőt konstáblerek (rendbiztosok) állják útjukat:

Konstábler: 
     Jogunk van lezárni az utat, és ezt biztonságunk egyenesen megköveteli. Ráadásul ez nem is a királyi országút, csak hallgatólagosan megtűrt átjáróhely. Láthatjátok azt a kaput, ha azon bárkit átengedünk, útadót szedünk tőle.
John: 
     Nekünk éppúgy jogunk van a biztonságunkra ügyelni, mint nektek, és láthatjátok, hogy a pestis elől menekülünk. Keresztényekhez nem illő és nagyon jogtalan cselekedet, hogy feltartóztattok minket.
Konstábler: 
     Visszatérhettek oda, ahonnét jöttetek, ebben nem akadályozunk meg titeket.
John: 
     Nem, ebben nálatok erősebb ellenség akadályoz meg bennünket, ha nem így volna, nem is jöttünk volna ide.
Konstábler: 
     Választhattok más utat.
John: 
     Nem és nem, bizonyára látjátok, hogy megszalajthatunk benneteket és a helység valamennyi lakóját, és ha akarnánk, átmehetnénk a falun. De mivel feltartóztattatok, beletörődünk a helyzetbe. Látjátok, letáboroztunk, és itt maradunk. Remélem, elláttok majd élelemmel.
Konstábler: 
     Ellátni élelemmel? Hogy érted ezt?
John: 
     Hát csak nem hagytok éhen pusztulni? Ha feltartóztattatok, az ellátásunkról is gondoskodnotok kell.
                                (A könyvet Vámosi Pál fordította)

     Eddig jutottam az olvasásban. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük. Vajon életben maradnak-e? Micsoda izgalom! Ha nem történik semmi rendkívüli, egy hét múlva megírom.