Kehlmann: A Beerholm-illúzió

 2015. 06. 10.

     Minden művészet hiányból fakad. Kehlmann regényének hőse először Istent keresi, majd maga próbál olyasmit létrehozni, mellyel egyben-másban Istenre hasonlít.

      Eltökélten Kehlmannt szerettem volna olvasni. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban csupán egy kötete árválkodott a polcon: A Beermann-illúzió. Mint később kiderült, ez a müncheni születésű, de Bécsben felnőtt Kehlmann első regénye, melyet 22 évesen, 1997-ben adott ki. Magyarul 2008-ban jelent meg Fodor Zsuzsa fordításában.

     Kehlmann rendkívül okos és koncepciózus író. Úgy képzelem, hogy szinte megtervezte ezt a könyvet, melynek a középpontjában egy „művész”, Beermann személyisége áll. Az a fő törekvése, hogy képzelete, akarata és a valóság ne váljon el egymástól. S amikor ezt sikerül elérnie, összeomlik.

      Beermann élettörténete (egyben a regény szerkezete) kellőképpen indokolja azt a vágyát, hogy ő a valóság mérnöke és varázslója legyen. Elsősorban sivár gyermekkora indítja el ezen az úton. Nevelőszülei egy svájci internátusba küldik. Itt találja ki első kártyatrükkjét, sőt fellép egy iskolai ünnepségen, ahol a taps előtt valaki közbeszólt: „Láttam. Kicserélte a lapokat.” Ettől kezdve az volt a célja, hogy a mutatvány valódi legyen. Csak az igazi varázslatba nem lehet belekötni: 

     „Amíg tudom, hogy trükköket alkalmazok, egy vacak kis kókler vagyok, semmi egyéb, és minden mozdulatomból, minden szavamból e kínos tudás árad. (…) Meg kellett tanulnom kicseleznem éber értelmemet.”

 
      Nem véletlenül foglalkoztatja Isten (a matematika szinonimája). Az ő valódiságához nem fér kétség. Azonban Istenhez türelem és alázat szükségeltetik, s ki kell várni az időt! Miért akar pap lenni? Kifürkészné Isten titkait. 

      Jan van Rode (a legnagyobb illuzionista) előadása elbűvölte. A rengeteg gyakorlás meghozza az eredményt: „A kártyalapok, amint az ujjaim feléjük közeledtek, maguktól váltottak színt; teljesen maguktól emelkedtek fel a királyok, remegve lebegtek a levegőben, majd leereszkedve az asztalon landoltak. Kártyalapok vándoroltak a pakliban, fölülről alulra, alulról fölülre, középről a belső zsebembe. És nekem ehhez semmit nem kellett tennem; a kartonlapok megelevenedtek, és be akarták mutatni nekem, mire képesek. Isten bizony, varázslat volt.”

 
      Az egyik legpoétikusabb fejezet Merlinről, Beerholm alteregójáról szól. Merlin teremtménye Nimue. Hasonlóképpen alkot magának társat Beerholm is: csupán a képzeletéből: 

     „Ahogy egy szobrász kiszabadítja a figuráját a kőből, úgy foglak kihámozni a lehetőségek birodalmából.”

     Hiába figyelmezteti hősünket Rode örök magányára: „Elárulok magának egy titkot, egy nagyon nagy és szigorúan őrzött titkot, amelyről mindenki tud, csak maga nem. Ez egy álom. Nem filozófiai értelemben mondom. Isten őrizz! Tényleg álom. Mégpedig a magáé. Mi mind benne vagyunk, mindegyikünk a maga kitalációja. Ha felébred, mi eltűnünk, nem lesz semmi, megszűnünk, soha nem is léteztünk.” Ez egyben a könyv titka is. Beerholm címzettje is csak a képzelet teremtménye, s a szereplők is csupán e lapokon léteznek.

      Amikor Alvarez, a szabadulóművész kikotyogja, hogy mindenki őrültnek tartja Beerholmot, el is kezdődik az őrültségek sorozata: 

     „A kirakatbaba rám nézett, én a babára (…) épp csak kinyújtottam gyorsan az ujjaimat, alig intettem…
      Az üveg éles, éneklő hanggal pattant szét; a járdára másodperceken át potyogtak a cserepek. A baba lassan, nagyon lassan, mintha ellenállást kellene legyőznie, előrehajolt, végül elvesztette az egyensúlyát, eldőlt… tompa robajjal puffant az aszfalton. A táska kicsúszott a kezéből, végigszánkázott a földön, ki az utcára.” (204)

      Újra és újra előbukkan a villámcsapás-motívum, bár úgy tűnik már sikerült megszelídíteni, ebben az apokaliptikus, mindent elborító káoszban ismét megjelenik.

      Keserves az ébredés, amikor az unalom utálkozásba csap át. Végül az önkéntes búcsú, mellyel visszatérünk az akkor még talányos regénykezdethez.