Campanella: Napállam

Napállam 1

     „Minden az államé. Az elosztást a felsőbb hatóságok végzik. Senki nem birtokolhat a másik rovására semmit.” (Campanella)

     Szeretek az antikváriumokban böngészni, s néha vásárolok is. Főleg az alacsony árfekvésű könyveket kedvelem. Legutóbb Campanella Napállam c. kis kötete került a kezembe, Lányi Margit fordításában (1942). Ő írta a tartalmas előszót is.

     Kevesen ismerik az 1568-ban, a calabriai Stilóban született Campanellát, aki szinte gyermekként belépett a dominikánus rendbe. Az itt szerzett élmények nyilvánvalóan hatottak a Napállamra is. Itt kezdte el tanulmányozni többek között Arisztotelész filozófiáját, majd Telesiót tartotta nagyra, mert „ő az igazságot a való dolgokból és ezek kutatásából meríti, nem pedig babonákból és az emberek mendemondáiból.” Érdekes ellentmondás, hogy közben a mágiát is nagyra tartotta.

     1599-ben Stilóban belekeveredett egy összeesküvésbe, mely a spanyol uralom ellen irányult. Célja olyasféle köztársaság létrehozása volt, melyet később a Napállamban leírt: 

     „Látván, hogy hazámban az egyes vidékek részekre szakadtak és egyenetlenségek támadtak a király és az alattvalók között, úgy érezem, hogy mint tudósnak, kötelességem beszélni. Kötelességem rámutatni arra, hogy már megjelentek a világ halálának első tünetei. Jóslataim nemcsak a Nápolyi Királyságra vonatkoztak, hanem a világ többi államaira is. Az égi jelekből következtetni tudok minden földi dolog céljára és hirdetem a Szent Köztársaság elérkeztét, melyet a próféták, a filozófusok és a nemes lelket vártak. Nem vagyok semmivel sem inkább lázadó, mint Ezsajás, Ámos, Jeremiás, Mikeás vagy Sokrates. Ennek a Köztársaságnak hirdetését Isten a dominikánusokra bízta.”

      Természetesen eretnekséggel is vádolták. Letartóztatták. Rettenetes kínzások után sem vallotta magát bűnösnek. S amikor némiképp felgyógyult, elérte, hogy írhasson. Így született fogságban (1602) a Napállam c. műve. Hihetetlen bátorságra vall Galilei védelmében született írása (1616). Egyedüliként merte védeni a nagy tudóst, aki a heliocentrikus világkép mellett tette le a voksát. 27 év után engedték szabadon, de végső kegyelmet csak 1629-ben kapott.

     Campanella nagy kritikusa volt mind a spanyol uralomnak, mind az egyháznak. Ennek a következménye volt sok éves szenvedése, melyet túlélt. Mérhetetlen szellemi aktivitása nyomán számos írása született. A legismertebb a Napállam (más fordításban a Napváros), mely így vagy úgy sokakat megihletett. Most csak egyet említek, Az ember tragédiájának falanszterjelenetét, mely mintha a Napállam viszonyainak életre keltése lenne.

Napállam 2

       

     Campanella műve párbeszédes formájú, de valójában csak a Génuai beszél. Messze földről érkezett, s elmondja a Napállamban szerzett élményeit.  Abban az időben már nem volt meglepő, ha valaki körülhajózza a földet. Főhősünk Trapobanában, az Egyenlítő alatt száll partra. (Trapobana a mai Sri Lankának régi neve.) Innen fegyveresek kísérik a Napállamba. Érdekességként megjegyzendő, hogy a napállam lakói Indiából menekültek ide zsarnokok, rablók és útonállók elől. Nincs új a nap alatt.

     A város hegyen épült. Fekvése, elrendezése nagy tudatosságra vallott. A csúcson levő palota hatalmas kupolája pontosan az oltár fölött emelkedett a magasba. Minden részlete harmonizál a bolygókkal, ill. a kozmosszal. Legfőbb papjuk és vezetőjük neve Sol, azaz Nap. Az ott lakók Metafizikusnak nevezik. Vallási és világi téren is egyaránt az ő kezében van a vezetés. Minden ügyben az ő ítélete dönt. A metafizikus alvezérei: Pon, Sin és Mor. Magyar megfelelőjük: Hatalom, Bölcsesség és Szeretet. Az elsőhöz tartoznak a háborús ügyek, a másodikhoz a tudomány és a művészet irányítása. A Szeretet pedig a fajfenntartást ellenőrzi.

     A Napállamban megvalósul a teljes egyenlőség. Nincs magántulajdon, még saját otthon, gyermek, feleség sem. Polgárai nem hagynak dús örökséget gyermekeiknek, így nem válnak megrablóivá a közös vagyonnak. Itt nincs önzés, csupán a közösség iránti szeretet, barátság. A bűnt alig ismerik. Választott vezetőiknek nagy tudással kell rendelkezniük.

     A házak, hálótermek, benne az ágyak és a használati tárgyak köztulajdonban vannak. Az elöljárók havonta kijelölik mindenkinek az alvóhelyét, és a szobák ajtaján ennek megfelelő névsort helyeznek el.

     Mondhatni, hogy Campanella utópiájában a kommunizmus körvonalazódik. Ugyanezt a társadalmi alakulatot Madách és Orwell elítéli. Az ő elképzelésüket antiutópiának nevezhetjük. De a Napállam népe - úgy tűnik - legalább boldog volt. Az egyéniség kérdése itt föl sem merül, ellentétben Madáchcsal és Orwell-lel.  Gondoljunk csak a szerelem ábrázolására mindkettőjüknél. Az ő hőseiknek boldogtalannak kell lenniük, mert megfosztatnak a szabadságuktól. Az ember azt gondolná, hogy a Napvárosban legalább az rá van bízva az egyénre. De nem! Az arra hivatott felügyelők állapítják meg, hogy melyik férfi alkalmas a nemzésre, és kivel fog megtörténni az „egyesülés”. Ennél a résznél Campanella felidézi Platónt (Állam), aki azt javasolta, hogy a párválasztásnál döntsön a sorshúzás: ne panaszkodjon senki, hogy csúnya nőt kapott. A Napállamban ez nem probléma, mert ott csúnya nő nincs.

     A megszületett gyermekek nevét is a Metafizikus választja ki, de legalább az anyjuk maguk szoptathatják kicsinyeiket. A tanulás során eldől a sorsuk: „A kevésbé tehetséges gyermekeket falura küldik.”

*

     A Génuai még sok ámulatra méltó dolgot mond el, de aztán egyre türelmetlenebbé válik. Sietnie kell, új útra készül. Utolsó szavaival az eddigieknek némileg ellentmondva a szabad akaratról beszél. Igaz, csak egy példát tud felhozni, s ebben az egyben Campanellára ismerünk: 

     „Csak azt mondom még,  hogy szent előttük a szabadakarat,  és azt mondják, hogyha egy bölcs filozófust ellenségei negyven órán keresztül kegyetlenül megkínoznak, anélkül, hogy egy szót is ki tudnának venni belőle,  azért mert ő elhatározta a lelke mélyén, hogy hallgatni fog, akkor a csillagok mozgása sem késztetheti arra, hogy olyat tegyen, ami ellenkezik akaratával.”

Ui.(magyarázat nélkül):
  "A. kommunizmus története több évszázadra nyúlik vissza. De már legkorábbi változataiban is - a Reneszánsz és a Felvilágosodás utópisztikus irodalmában (ahol gyakran vallásos ihletettségű volt, s a javak apostoli közösségét idézve a magántulajdont bűnnek bélyegezte)-felfedte gyógyíthatatlan ellentmondását: ezek az utópiák egyszerre voltak egyenlősítők és zsarnokiak. Tökéletes egyenlőséget hirdettek, s ugyanakkor a felvilágosult elit uralmának a szükségességét: az elitnek kell vigyáznia az egyenlőségre." 
                            (Leszek Kolakowski, in: 2000, 1989)