A következő címkéjű bejegyzések mutatása: énekes história. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: énekes história. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 20., csütörtök

Arany János: A kép-mutogató (elemzés)

         


                                         

                                                             „Hu! tépesd le az ebekkel!  

                                                          Nincs leányom – nem volt – nem kell!”

                                                                                      A verset itt olvashatod el!

     Arany János Kapcsos könyvében 1877-ben Őszikék címmel új fejezet kezdődött. Itt olvasható többek között az Epilógus, a balladák közül a Tengerihántás, a Hídavatás, a Vörös Rébék, a Tetemrehívás és A kép-mutogató is 1877. nov. 25-i dátummal.

     A kép-mutogató egy tragikus történetet mesél el: a gróf kutyákkal űzeti el a rangon aluli házasságban lerongyolódott lányát, unokáját; és beleőrül a lelkiismeret-furdalásba. A 23 versszakos, nagyobb terjedelmű mű műfaja - Arany János alcíme és műfaji megjelölése szerint is - énekes história, melyet képekkel együtt vásárokon szoktak előadni, de ugyanakkor a ballada műfaji jegyei is jellemzőek rá, s felmerül a kérdés, hogy esetleg a románcnak kategóriájába is beletartozik-e.

     A história egy történést előadó, hosszabb verses vagy prózai alkotás. Témája valamilyen megrendítő esemény. Nyomtatásban is terjedt, de szerzője/előadója a képek kíséretében, akár énekelve, adta elő művét vásárokon, búcsúkon vagy egyéb közösségi ünnepen. A história tehát epikus mű. Ebben hasonlóságot mutat a balladával, mely Greguss Ágost szerint tragédia dalban elbeszélve, azaz legtöbbször drámai összecsapás áll a középpontban, de lírai elemek is átszínezik az elbeszélést. Jellemző még az ún. balladai homály (kihagyás) és a párbeszéd. Arra is gondolhatunk, hogy A kép-mutogató műfaja románc. Kétségtelenül a románc is az epika és a líra határterületén helyezkedik el, de a románc befejezése nem tragikus, hanem elégikus.

     A kép-mutogató egy tragikus lázadás története – a szerelem nevében. Ez régi témája az irodalomnak, azaz a szerelem legyőzi a rangkülönbségeket. De itt maga a szerelem is válik köddé, a lázadás ekképp vall kudarcot, s a grófkisasszonynak vissza kell térnie a szülői házhoz. A részleteket a balladai homály fedi, de feltehetően a szegénység az ok. A hangsúly nem is a szerelmeseken van, hanem a gróf kegyetlen viselkedésén. Nem fogadja vissza az immár terhes, „tékozló lányt”, bár közeleg a hűvös idő. S valahol az erdő mélyén leli halálát.

     Íme tehát a bűn, a büntetés még várat magára. Nem az a bűn, amit a lány elkövet, az csupán csekély vétek a megmerevedett társadalmi szokások ellen. A hatalmas bűn az, hogy a gróf a halálba kergeti lányát. Arany közbeiktatja az asztaltáncoltatás epizódot. Ily módon lép kapcsolatba a gróf elhunyt lányával, aki beszél az unokája haláláról is. Itt kezdődik a „história” befejező része a büntetés, a megőrülés. Ez a motívum már az ötvenes években felbukkan Arany balladáiban, pl. az Ágnes asszony, Edward király, majd az Őszikék balladáiban is. A gróf elzárkózik az emberektől, s mintegy kulcslyukon át nézhetjük viselkedését, hogy folytat képzeletbeli párbeszédet lányával. Várja a megbocsátást. A lány elmondja, hogy nem gyűlöli apját, de az ítéletet majd Isten fogja meghozni a végső napon. Egyedül ő bocsáthat meg. Nem akar a gazdagon díszített kápolna márványkoporsójában nyugodni, melynek kőlapjára fordítva vésték a családi címert. Ez azt jelenti, hogy a család kihalt.

     A verset a kép-mutogató képei tagolják. Az első versszak a bevezetés, a hely és az idő meghatározása. A debreceni sokadalomban találjuk magunkat, halljuk, ahogy a kép-mutogató elkezdi a történetet. Megszólítja hallgatóságát: „Debreceni sokadalom!”. Majd fel is szólítja őket: „Nézz e képre, halld meg dalom…” Hozzáfűzi véleményét is a történtekről, s azt is, hogy mikor szerezte ezt a versét. Utal arra a szomorú korszakra, melyet Bach-korszaknak neveznek. (A 14. versszakban árulja el Arany, hogy 1856-ról van szó. Ezután következnek sorra a képek. Olykor közbeszúrja, mire s hogyan figyeljenek a hallgató: „(Nézni kell a vesszőm végit)”. Egy helyen figyelmezteti a terhes asszonyokat, hogy most ne nézzenek oda, mert borzalmas dolog történik. Ez a csúcspont, amikor a gróf a kutyákat ráuszítja lányára. Ezután lelassul a történet, csak akkor válik újra izgalmassá, amikor bekövetkezik a megőrülés.

     Az első kép a gróf és a lánya látható (átokjelenet). A második kép az apa és a deák szócsatáját ábrázolja. (A balladában általában van párbeszéd.) A szerkezeti egységek követik a képek sorát. Az első kettőt még számozza Arany, innentől kezdve a képek, jelenetek szám nélkül folytatódnak a mindent lezáró koporsóig.

     A jellemek közül a gróf a legszélsőségesebb. Gaztettének következménye a megőrülés. Bűn és bűnhődés. A deák önzése is nyilvánvaló, Arany nem mondja ki, de neki is felelőssége van a tragédiában:

     „Gróf úr! Enyim a lánya,
       Szíve, lelke, minden vágya;”

    A lány kezdetben elszenvedi az apja „feddését”, később a halálba taszítva, öntudatossá válik, s a megbocsátást Istenre bízza.

     A cselekmény kellőképpen változatos, s zaklatott menetét erősíti a versszakok felépítése (aabbcxc) és az ütemhangsúlyos verselés megzökkenése: a felező nyolcasokba (4/4) beékelődik a lezáró részben két rövidebb sor: 4/3. 

2022. június 20., hétfő

Arany János: A kép-mutogató

   


                                                                               Elemzése itt!

Énekes história

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
   E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
   Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
   Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
   Sem méltó megtörleni.

Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
   Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
   Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
   De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
   Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
   Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
   Bátran az iródeák.

"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
   Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
   Elveszem egy ingben is."

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
   A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
   Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
   S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
   A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
   Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
   "Kis kunyhóban is megfér".

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
   Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
   A fölét ha leeszi. -

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
   S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
   Azt mondja, kisasszonyunk."

"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
   Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
   Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
   Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
   Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
   A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
   Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
   Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
   Ismert kézzel: "Én, Verón."

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
   Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
   Egy idétlen csecsemő.

"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
   Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
   Nem volt arra ért korú."

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
   Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
   Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
   Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
   "Csitt... való: a gróf bolond."

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
   És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
   Engesztelni mit tegyen?

"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
   Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
   Nála több az irgalom."

"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
   Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
   Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
   Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
   Csak az ítéletnapon.

               1877. nov. 25