"Az
úgynevezett igaz történettel az a baj, hogy csak egyszer lehet elmondani. (…) A
mítoszt viszont folyton-folyvást lehet ismételni, és az ismételtet pazarul
lehet variálni. Ezt viszont a debreceni Szabó Magda tudja kezdettől
fogva." (Bata Imre)
Minden irodalmi mű fontos alkotórésze
a titok. Legtöbbször a kibontakozó cselekmény során az elbeszélővel együtt
jutunk el a rejtély megoldásáig. Majd azt a titkot is meg kell fejtenünk, hogy
mivégre született meg a mű.
A novella a Mézescsók cerberusnak c. kötetben (1999, 2017) jelent meg, mely az
írónő kései novelláit tartalmazza. Fontos szerepet játszik benne a görög-római,
ill. a keresztény mitológia, valamint a gyermekkorban gyökerező családi
története, melyek kezdettől fogva meghatározták az életművet: "mert a család is mítosz.",
mondja Bata Imre. Szabó Magda most újraírja,
újraértelmezi alakjait, de már a megtett életút perspektívájából.
Az Ezüstgolyó a klasszikus és a modern
novella jellegzetességeinek ötvözete. Modern annyiban, hogy az egyes szám első
személyben megszólaló elbeszélő is fontos szerepet játszik a cselekményben, s
az emlékezést a prousti asszociációs technika indítja el, (1) s hogy a titok végső soron titok marad, illetve
többféle értelmet nyer. Fogadjuk el, hogy a narrátor maga Szabó Magda, (el is hangzik a neve az elbeszélésben), azzal a
megszorítással, hogy a képzelet is alakítja az emlékezést: "Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat,
s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik
figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban.” (2)
Váratlanul jelenik meg a szépséges nagynéni, Ida alakja. Egy bonbon sztaniolpapírjának a letépése indítja meg az
emlékek sorát, s magával viszi Szabó
Magdát, a múltba, melyet Thomas Mann mélységes mély kútnak
nevez. Hiába őrzi az „alvilágnak”, a
holtak birodalmának kapuját Cerberus,
a háromfejű kutya, akit mézescsókkal, mézes lepénnyel lehet lekenyerezni: „Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy
is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét.” (3)
Ida kezdetben statikus alakja lassan megelevenedik: végigkíséri az írónő életét, minden fontos eseménynél
jelen volt, nagyon komolyan vette keresztanyai kötelességeit: "... öltöztetett, becézett,
szórakoztatott (...) ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, keresztelőmre
korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot” De ezen felül is: "mindig dolga volt, olyan népes
familiában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes
kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A
testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek,
esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket”
Most már értjük,
hogy miért nem volt férje, miért maradt egyedül: elvették tőle saját életét, a
nagy család elszívta előle a levegőt. A tevékeny, önfeláldozó asszony végül is habozó,
töprengő, az életnek lassan búcsút intő alakká válik.
Ugyanis az
adományok, ajándékok sorába tartozott volna a vitrin hátsó polcán levő
titokzatos tárgy, az ezüstgolyó. Rég elfeledett, talán vidéki, középosztálybeli
kamaszlányok szokása volt, hogy ki nem mondott, ki nem mondható, titkos
vágyukat felírták egy papírlapra. Majd ezt ezüstpapírba rejtették. Így
történhetett, hogy az idők során egyre több sztaniolpapír került rá, s így - ha
nem teljesült a vágy - az évek során szép nagy ezüstgolyóvá változott.
Ha teljesül volna Ida vágya, akkor az ezüstgolyó
darabjait a ház körül el kellett volna szórni, ellenkező esetben egy folyóba
kellett volna dobni. Ida azonban
haláláig őrizte a golyót, s talán mindvégig reménykedett valamiben, nem adta
oda keresztlányának, sőt megígértette vele, hogy halála után sem fogja soha
kutatni a titkot… Nagyon sokáig élt Ida.
Szépségét, tartását mindvégig megőrizte. Csupán az utolsó találkozáskor figyelt
fel az elbeszélő arra, hogy "életében
először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül." Eltűnt az ifjúság
varázsa. (Kevés költőibb, tapintatosabb írás született az elmúlás
megsejtéséről.)
Észrevétlenül közelített a halál.
Elbeszélőnk újra izgatottá válik. Talán most minden kiderül. Az anyai
figyelmeztetés azonban közbeszól: „Nem
erre neveltünk. Meglopni egy halott
titkát, igazán.” A Névjegyekben
is: „Ne keresd a halottak titkait."
Össze lehet állítani egy sort - Ida, az
anya, a férj - akik mind azt mondják, a titok maradjon titok ...
De a titok fel akar tárulni. Épp ez adja a novella feszültségét: nem szabad, nem illik, mégis fény vetül egy ember életének a tragédiájára. A határátlépés, a kegyetlenség, a leleplezés nehezen elviselhető. Pontosan olyan fájdalmas ez a megismerés és felismerés, mint volt A kulcs c. novella (Kosztolányi) gyermekhőse számára...
Akit villámcsapásszerűen ér az új tudás, szenved még itt a felvilágban, s idő kell ahhoz, hogy elfogadja, valami megváltozott a világrendben. Mást úgy se tehet. Ezzel együtt kell élni, de az együttélésnek sírás a kezdete: "...akkor majdnem sírtam." (Ezüstgolyó), "A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás." (Névjegyek)
(1) A madeleine sütemény íze Proustnál akaratlanul is
Combray-t idézi fel. Ugyanez van a Mézescsók
kötet Özseni c. novellájában, sőt Kertész Imre Kudarc c. regényében is (1988. 83. old)
(2) Teréz esztendeje, in: Mézescsók
(3) Névjegyek c. novella, ugyanebből
a kötetből
