A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mézescsók cerberusnak. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mézescsók cerberusnak. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. június 17., péntek

Szabó Magda: Ezüstgolyó

 


                                                                        A novellát itt olvashatod el!

"Az úgynevezett igaz történettel az a baj, hogy csak egyszer lehet elmondani. (…) A mítoszt viszont folyton-folyvást lehet ismételni, és az ismételtet pazarul lehet variálni. Ezt viszont a debreceni Szabó Magda tudja kezdettől fogva." (Bata Imre)

          Minden irodalmi mű fontos alkotórésze a titok. Legtöbbször a kibontakozó cselekmény során az elbeszélővel együtt jutunk el a rejtély megoldásáig. Majd azt a titkot is meg kell fejtenünk, hogy mivégre született meg a mű.

      A novella a Mézescsók cerberusnak c. kötetben (1999, 2017) jelent meg, mely az írónő kései novelláit tartalmazza. Fontos szerepet játszik benne a görög-római, ill. a keresztény mitológia, valamint a gyermekkorban gyökerező családi története, melyek kezdettől fogva meghatározták az életművet: "mert a család is mítosz.", mondja Bata Imre. Szabó Magda most újraírja, újraértelmezi alakjait, de már a megtett életút perspektívájából.

     Az Ezüstgolyó a klasszikus és a modern novella jellegzetességeinek ötvözete. Modern annyiban, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő is fontos szerepet játszik a cselekményben, s az emlékezést a prousti asszociációs technika indítja el, (1) s hogy a titok végső soron titok marad, illetve többféle értelmet nyer. Fogadjuk el, hogy a narrátor maga Szabó Magda, (el is hangzik a neve az elbeszélésben), azzal a megszorítással, hogy a képzelet is alakítja az emlékezést: "Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban.”  (2)

     Váratlanul jelenik meg a szépséges nagynéni, Ida alakja. Egy bonbon sztaniolpapírjának a letépése indítja meg az emlékek sorát, s magával viszi Szabó Magdát, a múltba, melyet Thomas Mann mélységes mély kútnak nevez. Hiába őrzi az „alvilágnak”, a holtak birodalmának kapuját Cerberus, a háromfejű kutya, akit mézescsókkal, mézes lepénnyel lehet lekenyerezni: „Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét.” (3)

     Ida kezdetben statikus alakja lassan megelevenedik: végigkíséri az írónő életét, minden fontos eseménynél jelen volt, nagyon komolyan vette keresztanyai kötelességeit: "... öltöztetett, becézett, szórakoztatott (...) ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot” De ezen felül is: "mindig dolga volt, olyan népes familiában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket”

     Most már értjük, hogy miért nem volt férje, miért maradt egyedül: elvették tőle saját életét, a nagy család elszívta előle a levegőt. A tevékeny, önfeláldozó asszony végül is habozó, töprengő, az életnek lassan búcsút intő alakká válik.

     Ugyanis az adományok, ajándékok sorába tartozott volna a vitrin hátsó polcán levő titokzatos tárgy, az ezüstgolyó. Rég elfeledett, talán vidéki, középosztálybeli kamaszlányok szokása volt, hogy ki nem mondott, ki nem mondható, titkos vágyukat felírták egy papírlapra. Majd ezt ezüstpapírba rejtették. Így történhetett, hogy az idők során egyre több sztaniolpapír került rá, s így - ha nem teljesült a vágy - az évek során szép nagy ezüstgolyóvá változott.

     Ha teljesül volna Ida vágya, akkor az ezüstgolyó darabjait a ház körül el kellett volna szórni, ellenkező esetben egy folyóba kellett volna dobni. Ida azonban haláláig őrizte a golyót, s talán mindvégig reménykedett valamiben, nem adta oda keresztlányának, sőt megígértette vele, hogy halála után sem fogja soha kutatni a titkot… Nagyon sokáig élt Ida. Szépségét, tartását mindvégig megőrizte. Csupán az utolsó találkozáskor figyelt fel az elbeszélő arra, hogy "életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül." Eltűnt az ifjúság varázsa. (Kevés költőibb, tapintatosabb írás született az elmúlás megsejtéséről.)

     Észrevétlenül közelített a halál. Elbeszélőnk újra izgatottá válik. Talán most minden kiderül. Az anyai figyelmeztetés azonban közbeszól: „Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.” A Névjegyekben is: „Ne keresd a halottak titkait."

     Ilyeténképpen az ezüstgolyó egy vidéki múzeumba került. Örökre eltemetve a titok? Itt egy véletlen játszott közre. Egy mit sem tudó tolvaj avatkozott be: kincset remélve kettévágta a golyót. Persze - mint tudjuk - a novellában kell lenni egy fordulatnak, sőt még egy megoldásnak is. Ezzel vesz új irányt a cselekmény.
     A papírszeleten egy nagy L-betű volt, s az írónő rögtön találgatni kezdte, ki lehetett az a férfi, akit a monogram rejt. A férj azonban másként látja: Idának a szabadság hiányzott, s az L-et így kell érteni: el, el innen. "- Ida tökéletesen boldogtalan volt - mondta a férjem. - Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől. ... El akart menni. El. Ennyi a betű." Ugyanakkor: " - Tiszteld az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő."

    Össze lehet állítani egy sort - Ida, az anya, a férj - akik mind azt mondják, a titok maradjon titok ...

     De a titok fel akar tárulni. Épp ez adja a novella feszültségét: nem szabad, nem illik, mégis fény vetül egy ember életének a tragédiájára. A határátlépés, a kegyetlenség, a leleplezés nehezen elviselhető. Pontosan olyan fájdalmas ez a megismerés és felismerés, mint volt A kulcs c. novella (Kosztolányi) gyermekhőse számára...

     Akit villámcsapásszerűen ér az új tudás, szenved még itt a felvilágban, s idő kell ahhoz, hogy elfogadja, valami megváltozott a világrendben. Mást úgy se tehet. Ezzel együtt kell élni, de az együttélésnek sírás a kezdete: "...akkor majdnem sírtam." (Ezüstgolyó), "A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás." (Névjegyek) 

 

(1)              A madeleine sütemény íze Proustnál akaratlanul is Combray-t idézi fel. Ugyanez van a Mézescsók kötet Özseni c. novellájában, sőt Kertész Imre Kudarc c. regényében is (1988. 83. old)

(2)                Teréz esztendeje, in: Mézescsók

(3)                Névjegyek c. novella, ugyanebből a kötetből