Ruth

 2011. 10. 10.

     Ruth könyve hál’ istennek (Istennek) rövid volt. Valami idilli hangulat tükröződött ebből a részből. Jól esett egy picit pihenni a sok harc, küzdelem, kinyilatkoztatás, büntetés, leszámolás között. Ruth odafekszik a mezőn az alvó Boáz lábához, s ez elég ahhoz, hogy jól alakuljanak a dolgok. Ráadásul a leszármazottak közt ott van Dávid király! A násznak tehát mindenképpen meg kellett történnie.

     Fel kell fedezni újra Victor Hugót, akinek szép versét Nemes Nagy Ágnes fordította magyarra: Az alvó Boáz címmel. Egy körkérdésre, mely azt tudakolta, ki a legnagyobb francia költő, Gide így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos.”

Chagall: Ruth és Boáz, galeriart.cz

 

 Az alvó Boáz

Elcsigázta a nap, Boáz lefeküdött.
Szérűjén szüntelen, estig munkálva fáradt,
aztán szokott helyén vetett magának ágyat,
s aludt, rakott búzás, telt vékái között.

Bár gazdag, s mezein néki ért búza, árpa,
mégis jóra hajolt ez aggastyán szíve,
malmainak vizét sár nem mocskolta be,
nem rejtett ördögöt kohótüzei lángja.

Szakálla színezüst áprilisi patak.
Kévéje sose volt gyűlölködő, se fösvény,
látván egy-egy szegény tallózgatót a földjén,
- Hullassatok kalászt szándékkal - szólt az agg.

Biztos haladt Boáz, nem csábította rossz út,
ruhája hófehér becsület s tiszta len;
s mert a szegény felé tárultak szüntelen,
búzás-zsákjai úgy buzogtak, mint közös kút.

És jó gazda Boáz, rokoni szíve hű,
nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud,
s asszonyszem követi, inkább, mint bármely ifjút,
mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű.

Az agg, ki visszatér forrásához az árnak,
örök napokhoz ér, s elhágy futó napot;
az ifjú emberek szemében láng ragyog,
ámde a vén szeme világossággal árad.

Aludt, övéi közt, az éj ölében ő,
mint roppant házromok álltak körben a kazlak,
az aratók sötét csomókban szunnyadoztak -
s mindezek ideje az ősi ősidő.

Izráel törzseit akkor bírák vezették;
órjások lábnyomát leste a meggyötört
ember, sátraival bolyongva, és a föld
az özönvíz nyomán lágy, iszamos, vizes még.

Miként Jákob aludt, miként aludt Judit,
a hunyt-szemű Boázt lombbal takarta sátra;
s látta a mennyei kaput félig kitárva,
és hogy feje fölé álom ereszkedik.

S álmában álmodott Boáz egy deli tölgyet,
öléből nőtt ki az, s a kék égig hatolt,
nemzedék lánca nyúlt, kanyargott rajta följebb:
király dalolt alant, s fönt isten haldokolt.

És mormolta Boáz belső szóval a csöndben:
"Miként lehetne, hogy e tölgy tőlem fakad?
Éveim számjegye nyolcvanon túlhaladt,
és nincs nekem fiam, s nincs többé asszonyom sem.

Akivel háltam én, társam rég elhagyott,
Uram! s ágyam helyett ágyadat elfogadta;
és most is úgy vagyunk vegyülve és tapadva,
hogy ő még félig él, s én félhalott vagyok.

Nemzetet nemzenék? Higgyem hiedelemmel?
Hogy lenne gyermekem? Amikor fiatal
az ember, reggele még csupa diadal,
a nap az éjszaka öléből győztesen kel,

ámde reszket a vén, mint télben nyírfa-ág;
özvegy vagyok, magam, leszáll reám az este,
s úgy hajtom lelkemet a sír felé, repesve,
mint szomjazó barom a vízre homlokát."

Ekként beszélt Boáz, álomban, s révületben,
s szemét Isten felé emelte, húnyva bár;
cédrus nem érzi meg, ha tövén rózsa serken,
s ő nem érezte meg a nőt lábainál.

Amíg ő álmodott, ott feküdt lába mellett
a moabita nő, Ruth; keble meztelen,
s holmi sugárt remélt, amellyel hirtelen
a vágyott ébredés világa földerenghet.

És nem tudta Boáz, hogy asszony nyugszik ott,
és nem sejtette Ruth, hogy Isten mire céloz,
friss illatot lehelt nyalábnyi aszfodélosz,
és Galgala fölött lágy szellő futkosott.

Az árnyék nászi volt, fönséges, ünnepélyes,
angyalok szálltak ott bizonnyal, rejtezőn,
mivel át-átcsapott az éjjeli mezőn
valami kék, amit az ember szárnynak érez.

Alvó lehellete Boáznak a mohán
csobogó patakok neszével összeolvadt.
Az év legédesebb hónapja volt e hónap,
liliom virított a dombok homlokán.

Tűnődött Ruth, Boáz aludt; e csöndes órán
föl-fölcsendült a nyáj kolompja téveteg;
jóságot hullatott az ég a föld felett,
s a fekete füvön inni ment az oroszlán.

Aludt Ur városa, aludt Jerimadeth,
csillagokkal sűrűn tarkállt az éjszín égbolt,
s az árny e szirmai között a tiszta félhold
nyugaton csillogott, és Ruth elmélkedett,

fátylai közt szemét félig kinyitva, ébren
tűnődött, hogy vajon az örök aratás
mely hanyag istene, mentében mely kaszás
hagyta e színarany sarlót az égi réten.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

V. Hugo, hu.wikipedia.org