Victor Hugo: Kilencvenhárom

 2011. 12. 27.

 

moly.hu

 I.     

     Olvasom V. Hugo Kilencvenhárom c. regényét, s hat rám a megformálás szépsége, a tobzódó leírások, a szöveg zeneisége, festőisége, a jellemek végletessége, a fordulatok kiszámíthatatlan becsapódásai.

     A regényben kezdettől fogva a kisember játssza a főszerepet, aki nélkül a legmagasztosabb eszmék sem valósíthatóak meg, bár fogalma sincs, miféle hatalomnak válik eszközévé. Aki harcol, bujdokol, gyilkol, ha kell.
     Nagyon jellemző, hogy amikor a három gyermekkel menekülő Fléchard-nét a köztársaságiak megtalálják az erdőben, s politikáról kérdezik, azt feleli, nem tudja mi az.

- A kékekkel tartasz? Vagy a fehérekkel? Kikkel hát?
- A gyermekeimmel - válaszolta az asszony.

Hasonló módon vall a koldus:

- … akár történik valami, akár nem, magának egyre megy.
- Körülbelül… Ez a maguk dolga, uraké….
- No de mégis, ami most történik…
- Az a magasban történik.

     A koldus még hozzátette: - És vannak dolgok, amelyek még magasabban történnek: a nap kelte és nyugta, a hold növekedése és fogyatkozása. Én csak ezekkel a dolgokkal foglalkozom.

     A legmegdöbbentőbb, hogy Hugo minden romantikus hajlama ellenére (vagy éppen ezért?) nem szépítette a háború kegyetlenségét. Az öldöklés szükségszerűsége, feltétlensége már az első fejezeteket is áthatja. Nincs irgalom, volt a Kommün jelszava, nincs kegyelem, hangzott a hercegek parancsa.

- Mit csináljunk a sebesültjeikkel?
- Végezzenek velük.
- Mit csináljunk a foglyokkal?
- Lőjék főbe őket.
- Lehetnek vagy nyolcvanan.
- Lelőni mindet.
- Van köztük két asszony is.
- Azokat is

S a szót követte a tett. (Ezt már én teszem hozzá.)

Hajnali olvasás

     Jól haladtam V. Hugo regényében (Kilencvenhárom - annak, aki nem tudná, 1793-ról van szó, fontos dátum a francia történelemben.) A világ nem sokat változott, már akkor is voltak külső és belső ellenségek, a hatalom emberei már akkor is mindent tudtak. (Saját megfigyelésem.) Jó portrék az ún. nagy emberekről.

     Robespierre: „..sápadt, fiatal és komoly képű, keskeny ajkú, hideg tekintetű ember volt. Arcán néha ideges rángatózás látszott; ez bizonyára zavarta, ha mosolyogni akart.”

     Danton: „… az óriás skarlátszín posztóruhát viselt, mely szélesen, hanyagul nyílt szét rajta, és megmutatta mezítelen nyakát; (…) két szemöldöke közé mély barázdát ásott az indulatosság, de szája két sarkában a jóság vonásai játszadoztak.”

     Marat: „… a törpe egy sárga arcú kis ember volt, ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, szederjes foltok csúfították az arcát. (…) A törpe mosolya rosszabb, mint a kolosszus hahotája.”

 
     Marat szerint „az igazi ellenség a párizsi kávéházakban és játéktermekben lappang. (…) Az én orrom megérzi az árulást, és úgy gondolom, hogy jobb akkor leleplezni a bűnöst, amikor még nem követhette el bűnét.” Megszívlelendő gondolat!!

II.

A Konvent

     Hugo a második részt a Konvent bemutatásával fejezi be. A Konvent az alkotmányozó és törvényhozó nemzetgyűlés. Méltatja történelmi jelentőségét:

     „Soha ennél fönségesebb magaslat nem mutatkozott az emberiség látóhatárán. (…) A Konvent talán a történelem tetőpontja.”

     A Tuilériákban egy falitáblán volt olvasható: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”

„… valamennyien egy cél fele törtek: a haladás felé!”

     „A Konvent nagysága éppen abban mutatkozott meg, hogy szenvedélyesen kereste, mennyi valóság van abban, amit az emberek lehetetlennek neveznek.”

     Egy alapigazság: „A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik.”

     Petőfi bibliája a francia forradalom története volt. Várta, sürgette a forradalmat, nem riadva vissza a vértől, az erőszaktól.

     Madách:

„Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye
És mind a kettő mily bámulatos.”

     Még egy utolsó idézet Hugótól: „Aminek meg kell történnie, megtörténik, aminek el kell viharzania fölöttünk, az elviharzik. A végtelenség nyugalma meg se rezzen az ilyen északi szelektől. A forradalmak fölött ott ragyog a jog és igazság, mint vihar fölött a csillagos ég.”

III.

     Befejeztem a Kilencvenhárom c. regény olvasását. Utoljára írok róla. Az ún. 3. könyv a legterjedelmesebb. Az első kettő csupán bevezetés volt, előjáték a 3. részhez, ahol már minden tiszta, világos, s a különböző oldalon állók készülődnek a végső küzdelemhez. Nemcsak a táj foglalja keretbe a történetet, hanem a vár, Tourgue is, mely ugyanúgy szenvedi el az ostromot, mint a Notre Dame a párizsi regényben.

     Hugo még mindig csapdába csal. Felkészületlenek vagyunk ennyi hősiességre, fordulatra. Hegedűs Géza írja utószavában (1976), hogy ebben a korban valóban ilyen önfeláldozóak voltak a hősök.

     Petőfi 1848-ban megverseli Beaurepaire-nek Verdun parancsnokának történetét, aki nem adta fel a várost, elvonulás helyett szíven lőtte magát. Petőfi egyszerű, keresetlen stílusa élvezetes: „Kitelt a franciáknál / a király becsülete.” Erre „felberzenkedik a német…” Ám Beaurepaire döntése így hangzik:

„Bátraink előtt halálom
Majd mint vonzó példa áll…
Én betöltöm esküvésem…
Végszavam: szabad halál!”

Nekiszegzé kebelének
S elsütötte fegyverét,
S ez szivébül kiszakítá
Életének gyökerét.

     Hugo nem tagadhatja le, hogy költő. (Egy körkérdésre, mely azt tudakolta, ki a legnagyobb francia költő, Gide így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos.”) A következő idézet bizonyítja mindezt: „A csalóka csalitok telve lapuló harcosokkal, olyanok voltak, mint holmi sötét szivacsok, amelyekből a forradalomnak, e gigantikus lábnak súlya alatt kibuggyant a polgárháború.”

     A romantikus táj nagyon intenzív, belső táj: „Vannak bizonyos sziklák, szakadékok, berkek, vad csapások az esti fák között, melyek az embert őrült és borzalmas tettek felé taszítják. Majdnem azt mondhatnánk, vannak bűnös tájak.”

     Jó a regény felépítése. A visszatérések váratlanul következnek el, visszatér a Kódis sajátos filozófiájával: „a magányos ember a természet csodálatába mélyed.” Újra felbukkan Radout őrmester, s ellentéte Halmaló, akire tökéletesen igaz a következő jellemzés: „könyörtelenül értelmes, egész addig, amíg azt a feladatot nem kapja, hogy ne értsen semmit.”

     Olykor meseszerű, Móricz Barbárokjára emlékeztet, amikor az anya gyerekeit keresve vándorútra indul: „A paraszt nyugat felé mutatott kinyújtott kezével. – mindig egyenesen tovább arrafelé, ahol a nap lenyugszik.”

                                                                    *

     Hugo tudja, hogy a konfliktusok, leszámolások akkor a legfájdalmasabbak, amikor a családon belül történnek. Emlékeztet a világirodalom nagy alakjaira: Eteoklészre és Polüneikészre, Oresztészre, Hamletre. Ő is hasonlóan jár el: Lantenac szemben Gauvainnel, Gauvain Cimourdainnal. Lantenac nem alávaló, csak a másik oldalon áll. A XIX. században – úgy tűnik az életnél is fontosabb volt az eszme, az elv, a virtus. S ezzel újra Petőfihez térünk vissza.

     Most: „nem tudnék meghalni a hazámért (…) nekem nagyon fontos a nemzetem és a hazám, de mivel nem tudnék értük meghalni, mástól sem várhatom el.” – mondja egy mai költő.

     Akkor egyszerű volt az élet: „A dobos megpörgette a dobját, a tömegben mozgolódás keletkezett. Egyesek megemelték sapkájukat, mások még jobban a fejükbe nyomták a kalapot. Ezen a vidéken akkortájt már a kalapviseletről könnyű volt megkülönböztetni az emberek pártállását: a kalapok királypártiak voltak, a sipkák republikánusok.”

     Vagy mégsem volt olyan egyszerű: „- Hallgasson meg, jóasszony. Forradalmi időkben nem okos dolog olyan dolgokról beszélni, amihez nem értünk. Vigyázzon, még letartóztatják.”

     A regény vége felé Hugo így összegzi véleményét a forradalomról: „Hát a forradalomnak az a célja, hogy kiforgassa az embert önmagából? Hogy szétzúzza a családi kötelékeket, hogy elnyomja az emberiesség érzését? Szó sincs róla! Azért jött el 89, hogy ezeket az örök, nagy valóságokat szentesítse, nem azért, hogy megtagadja. A börtönök lerombolása: az emberiség felszabadítása.”

      Most azon imádkozom, hogy ne jöjjön el semmi. Legkevésbé a forradalom.

Ruth

 2011. 10. 10.

     Ruth könyve hál’ istennek (Istennek) rövid volt. Valami idilli hangulat tükröződött ebből a részből. Jól esett egy picit pihenni a sok harc, küzdelem, kinyilatkoztatás, büntetés, leszámolás között. Ruth odafekszik a mezőn az alvó Boáz lábához, s ez elég ahhoz, hogy jól alakuljanak a dolgok. Ráadásul a leszármazottak közt ott van Dávid király! A násznak tehát mindenképpen meg kellett történnie.

     Fel kell fedezni újra Victor Hugót, akinek szép versét Nemes Nagy Ágnes fordította magyarra: Az alvó Boáz címmel. Egy körkérdésre, mely azt tudakolta, ki a legnagyobb francia költő, Gide így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos.”

Chagall: Ruth és Boáz, galeriart.cz

 

 Az alvó Boáz

Elcsigázta a nap, Boáz lefeküdött.
Szérűjén szüntelen, estig munkálva fáradt,
aztán szokott helyén vetett magának ágyat,
s aludt, rakott búzás, telt vékái között.

Bár gazdag, s mezein néki ért búza, árpa,
mégis jóra hajolt ez aggastyán szíve,
malmainak vizét sár nem mocskolta be,
nem rejtett ördögöt kohótüzei lángja.

Szakálla színezüst áprilisi patak.
Kévéje sose volt gyűlölködő, se fösvény,
látván egy-egy szegény tallózgatót a földjén,
- Hullassatok kalászt szándékkal - szólt az agg.

Biztos haladt Boáz, nem csábította rossz út,
ruhája hófehér becsület s tiszta len;
s mert a szegény felé tárultak szüntelen,
búzás-zsákjai úgy buzogtak, mint közös kút.

És jó gazda Boáz, rokoni szíve hű,
nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud,
s asszonyszem követi, inkább, mint bármely ifjút,
mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű.

Az agg, ki visszatér forrásához az árnak,
örök napokhoz ér, s elhágy futó napot;
az ifjú emberek szemében láng ragyog,
ámde a vén szeme világossággal árad.

Aludt, övéi közt, az éj ölében ő,
mint roppant házromok álltak körben a kazlak,
az aratók sötét csomókban szunnyadoztak -
s mindezek ideje az ősi ősidő.

Izráel törzseit akkor bírák vezették;
órjások lábnyomát leste a meggyötört
ember, sátraival bolyongva, és a föld
az özönvíz nyomán lágy, iszamos, vizes még.

Miként Jákob aludt, miként aludt Judit,
a hunyt-szemű Boázt lombbal takarta sátra;
s látta a mennyei kaput félig kitárva,
és hogy feje fölé álom ereszkedik.

S álmában álmodott Boáz egy deli tölgyet,
öléből nőtt ki az, s a kék égig hatolt,
nemzedék lánca nyúlt, kanyargott rajta följebb:
király dalolt alant, s fönt isten haldokolt.

És mormolta Boáz belső szóval a csöndben:
"Miként lehetne, hogy e tölgy tőlem fakad?
Éveim számjegye nyolcvanon túlhaladt,
és nincs nekem fiam, s nincs többé asszonyom sem.

Akivel háltam én, társam rég elhagyott,
Uram! s ágyam helyett ágyadat elfogadta;
és most is úgy vagyunk vegyülve és tapadva,
hogy ő még félig él, s én félhalott vagyok.

Nemzetet nemzenék? Higgyem hiedelemmel?
Hogy lenne gyermekem? Amikor fiatal
az ember, reggele még csupa diadal,
a nap az éjszaka öléből győztesen kel,

ámde reszket a vén, mint télben nyírfa-ág;
özvegy vagyok, magam, leszáll reám az este,
s úgy hajtom lelkemet a sír felé, repesve,
mint szomjazó barom a vízre homlokát."

Ekként beszélt Boáz, álomban, s révületben,
s szemét Isten felé emelte, húnyva bár;
cédrus nem érzi meg, ha tövén rózsa serken,
s ő nem érezte meg a nőt lábainál.

Amíg ő álmodott, ott feküdt lába mellett
a moabita nő, Ruth; keble meztelen,
s holmi sugárt remélt, amellyel hirtelen
a vágyott ébredés világa földerenghet.

És nem tudta Boáz, hogy asszony nyugszik ott,
és nem sejtette Ruth, hogy Isten mire céloz,
friss illatot lehelt nyalábnyi aszfodélosz,
és Galgala fölött lágy szellő futkosott.

Az árnyék nászi volt, fönséges, ünnepélyes,
angyalok szálltak ott bizonnyal, rejtezőn,
mivel át-átcsapott az éjjeli mezőn
valami kék, amit az ember szárnynak érez.

Alvó lehellete Boáznak a mohán
csobogó patakok neszével összeolvadt.
Az év legédesebb hónapja volt e hónap,
liliom virított a dombok homlokán.

Tűnődött Ruth, Boáz aludt; e csöndes órán
föl-fölcsendült a nyáj kolompja téveteg;
jóságot hullatott az ég a föld felett,
s a fekete füvön inni ment az oroszlán.

Aludt Ur városa, aludt Jerimadeth,
csillagokkal sűrűn tarkállt az éjszín égbolt,
s az árny e szirmai között a tiszta félhold
nyugaton csillogott, és Ruth elmélkedett,

fátylai közt szemét félig kinyitva, ébren
tűnődött, hogy vajon az örök aratás
mely hanyag istene, mentében mely kaszás
hagyta e színarany sarlót az égi réten.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

V. Hugo, hu.wikipedia.org